Részlet a Fejér Megyei Hírlapban 2004. június 12-én megjelent riportból:
Ezt a filmet nekem kell megcsinálni!
A Sorstalanság című irodalmi Nobel-díjas regény adaptációját forgató filmstáb a rendezőként debütáló Koltai Lajos operatőrrel az élen, feszes négy napot tudhat maga mögött. Az utolsó itt töltött nap ebédszünetében szakított időt ránk a rendező.
Balla Tibor
– Hol vagyunk most?
– Ez a hely a Zeitz-i táborhoz tartozik a filmben. Egy sátortáborba kerülnek Buchenwaldból, és az ahhoz tartozó gyárba járnak ki rendszeresen dolgozni. Eredetileg ez egy benzingyár volt Németországban, amelyet az amerikaiak rendszeresen lebombáztak. A regényben ez a fiú leépülésének legfontosabb állomása. Sokáig kerestük a lebombázott gyári helyszínt. Valahogy eszembe jutott Dunaújváros, ahol nagyon régen jártam, talán gyerekkoromban. Film sose hozott ide érdekes módon. Amikor lejöttünk, borzasztó nagy szeretettel fogadtak. Egy teljesen jellegtelen csarnokon vezettek keresztül, és egyszer csak megláttuk ezt a fantasztikus helyet. Valamikor ez egy Martinsor volt. amiből kiszedték a kemencéket, és ettől úgy néz ki, mintha összedőlt volna. Erre nem számítottam, az meg a ráadás, hogy ilyen gigászi méretben valósulhat majd meg a filmben. Nem kellett sem hozzátenni, sem elvenni belőle, hanem egyszerűen csak idejönni, behozni a saját embereinket, a statisztériát, szereplőket, és forgatni. A körülmények nehezek, borzasztóan nagy a por. Rendkívül erős, grafikus, jól komponálható képeket tudunk felvenni, ami a film erejéhez hozzá tud adni. Van a filmnek egy tárgyalási módja, amelyben ez a nagyságrend mindenképpen szerepet kap. Furcsa belső méltóságot hordoz a film eddigi képi világa. Egy olyan ritmust, amit éppen Kertész Imre igazolt vissza az eddig elkészült egyórányi anyag alapján. Megjegyezte nekem: “Ne feledd ezt a ritmust. Amilyen a film ritmusa most, az pontosan megfelel az eredeti történésnek.” Ezért gondolom, hogy van a történésekben egy furcsa méltóság. Az életben mindent gyorsan akarunk befejezni, mert ehhez szoktunk hozzá, erre buzdít az élet. A gyorsat szeretjük a zenében is, mindig a gyors, a gyors. Pedig a zenében létezik a lassú is, az ugyanolyan tiszteletre méltó ritmusképlet, de – nem tudom, miért – félünk tőle. A lassú ugyanolyan tárgyalási mód, mint a gyors, csak meg kell vele barátkozni. Most éppen efelé tartunk. A film nem lesz lassú, csak bizonyos pillanatokban megadja a tisztességet annak az ügynek, amit éppen tárgyal.
– Azt mesélik, hogy egyszer azért szeretett volna hozzányúlni ehhez az épülethez.
– Igen, volt egy nagy, titkos tervünk, hogy mivel bombázás után vagyunk, legalább a tetőnek be kellene szakadni. Kiderült, hogy nagyon veszélyes lett volna, így nem lyukasztja át a tetőt egy repülőgép. Egyébként a koncentrációs táborokat is a saját, eredeti nagyságrendjükben építettük meg. Persze nem akkorák, mint Buchenwald, de a közelében van annak. Itt már leforgattuk azt
a jelenetet, ami a főszereplő fiú életében az egyik legnehezebb pont, ahol a folyamatos éhség érzésével barátkozik meg, ami kiveszi az energiát belőle. Nemcsak az izmokból, hanem a lélekből is.
– Egy nyilatkozatában azt állította, hogy egy filmben az operatőré a legnagyobb felelősség. Most mégis átadta másnak ezt a szerepkört. Miért?
– Most nagyon sokféle dologért felelek, nagyon sok mindenre kell gondolnom. Ezt sem adtam ki a kezemből. Egy nagyszerű operatőr van mellettem Pados Gyula személyében, de hát én is nagyon sokat adok, teszek hozzá, a vizualitást teljes mértékben irányítom. Ilyen módon nem mondtam le a saját munkámról, egy kicsit még rápakoltam a tetejére a felelősségből. De egyáltalán nem fáraszt. Most, hogy csinálhatom újra ezt a filmet, mindent, ami rossz volt, mindent, ami gátló, nehéz, lehúz, mind elfelejtettem, és csak a produkcióval foglalkozom. Ez pedig az épülés. Ebben a pillanatban ez a film épül, és ennél nagyobb dolog számomra nem létezik.
– Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, feladja, nincs tovább?
– Volt. Abban a “híres” tizenkét hétben, amíg vártunk. Volt olyan, hogy ültem az ágyam szélén reggel, és nemigen tudtam, hogy mit fogok csinálni a következő pár órában, pedig mindent megpróbáltam, hogy ez a film talpra álljon. És teljesen egyedül tettem ezt. Financiális oldalról is. Ültem, és tudtam, hogy már nincs hová telefonálni. Nincs kivel beszélni. Nem lehet továbbmenni, mert már minden szinten mindenhova eljutottam, mindenhonnan megkaptam az ígéretet, mindenhol a legpozitívabban álltak hozzám, mégis azt éreztem, hogy valami hihetetlen űr kezd tátongani a lelkemben, és az a legnagyobb baj, hogy nem tudom, hogyan fogom pótolni. Jött egy újabb és újabb hét, és a dolgok kezdtek jóra fordulni. Először még csak ígéretek formájában, aztán ezek kezdtek megvalósulni, és egyre jöttek azok a barátok, akik ilyenkor mindig az ember mögé állnak, és segítenek. Valamiért az egész filmes szakma mozdult meg egy irányban. Egyöntetűen olyan vélemény született, hogy ezt a filmet nem csak folytatni kell, hanem be is kell fejeznünk. És ez volt a legkedvesebb mondat, amit hallottam mostanában.
– Szabó Istvánnak is volt szerepe ebben?
A drukkerségben mindenképpen. Mi nagyon jó, mondhatni testvéri viszonyban vagyunk. Természetesen amikor már nagyon rosszul mentek a dolgok, és eléggé kilátástalanok voltak, akkor szinte minden nap felhívott, talán még többször is. Akárhol volt a világban, mindig jelentkezett, hogy mi van, mit tud nekem segíteni. Csak azt tudtam mondani, hogy én mindent megtettem, nem tud segíteni. De az, hogy valaki mellett érzelmileg állnak, és egy ilyen barát, az óriási segítség. A mai napig, bárhol van is, érdeklődik, hogy úgy mennek-e a dolgok, ahogyan én szeretném. Ezt a filmet nekem kell megcsinálni, és senki másnak – ezt Kertész is így gondolta -, ő nincs jelen, de lelkileg rendkívüli módon támogat engem. Volt, hogy kiabált velem telefonon: “Ezt nem teheted meg! Ugye ezt nem mondod komolyan!” Ő is látta az elkészült egy órát, és azt mondta, ezt a filmet csak befejezni szabad.
Részlet a filmből:
