“Segítsetek! Segítsetek!”
Tudjuk, hogy 1956 utálatos képként volt elkönyvelve a Kádár-diktatúra évtizedeiben, de hogy pontosan hol, mikor és mi történt, arról még mindig keveset tudunk. Egészen különleges helyzete volt például Dunaújvárosnak – akkori nevén Sztálinvárosnak -, ahol Takács Sándor, a helyi munkástanács egyik vezetője november 6-án kikiáltotta a Pentelei Köztársaságot. Ezen a napon már csak Budapesten és egy-két hegyi terepen folytak szórványos harcok, hiszen november 4-én az egész országot legázolták az oroszok.
Tajti Ferenc, az 1956-os forradalom egyik dunaújvárosi vezetője akkoriban tényleges katonai szolgálatát teljesítette, és szinte minden részletét ismeri az “első szocialista városban” történteknek.
Tajti Ferenc
– Kedves Tajti őrnagy úr, önt néhány napja, július 13-án Für Lajos honvédelmi miniszter rehabilitálta és szakaszvezetőből őrnaggyá léptette elő. Gondolom, nem grófi vagy csendőrtiszti családból származik, s nem ezért került kapcsolatba a “sztálinvárosi” forradalmárokkal…
– Apám mozdonyfűtő volt, anyám pedig az Utasellátónál dolgozott, vagyis semmiféle “horthyzmussal” nem voltam beoltva. Leszerelés előtt álltam, hiszen október 22-én utolsó híradós ezredügyeletesi szolgálatomat teljesítettem – azaz két-három napon belül mehettem volna haza -, amikor a Honvédelmi Minisztérium riadót rendelt el. Íme egy furcsa momentum: vajon sejtettek valamit odafent az elvtársak? A lényeg az, hogy továbbra is szolgálatban maradtam, vártuk a HM utasításait, de semmilyen további parancs nem érkezett, csupán annyit közöltek, hogy Budapesten fasiszta huligánok randalíroznak. Azonnal értesítettem Nagyéri századost, a laktanya parancsnokát.
Nagyéri Károly – Sztálinváros furcsa parancsnoka
Ettől kezdve azonban mintha megszűnt volna az a bizalom, amellyel addig a tisztikar a legénység iránt viseltetett. A tisztek állandóan a parancsnoki épületben gyüléseztek, mi pedig vajmi keveset tudtunk meg arról, mi is történik az országban. Mivel a városban sok barátom volt, elhatároztam, hogy sötétedés után kiszököm a laktanyából és híreket szerzek. Másnap is ezt tettem, így mindjárt világossá vált, hogy valami egészen másról van szó, mint “fasiszta huligánokról”, de a helyzet meglehetősen zűrzavaros volt. A katonát természetesen köti esküje, ilyen helyzetben ésszerű parancsra vár, hiszen a fegyverekkel nem lehet játszadozni.
Odabent persze mindent elmondtam társaimnak. Akadt egykét tiszt is, akikkel szót lehetett érteni. Egyiküknek javasoltam, hogy amíg a helyzet tisztázódik, közös katonai-rendőri járőröket kellene kiküldeni a városba, és ha beigazolódik, hogy tényleg a nép forradalmi elégedetlenségéről van szó, akkor nekünk is melléjük kell állnunk.
Csak azért nem tartóztattak le azonnal, mert a tisztek is elbizonytalanodtak, ugyanis óráról órára változott minden, olyannyira, hogy végül engem küldtek ki a városba, hogy hozzam be a laktanyába a tisztek kint élő családtagjait. A forradalom első napjaiban tanúsított magatartásom miatt választottak be október 28-án a helyi Forradalmi Nemzeti Bizottságba.
– Hogyan választották be önt a Nemzeti Bizottságba? Kik voltak még benne?
– Október 28-án reggel átmentünk Székesfehérvárra élelmet vételezni. Hazafelé megállított bennünket egy civilekből és katonákból álló őrjárat. Részletesen elmagyarázták, hogy a forradalom győzött, a katonaság mindenütt átállt a felkelők oldalára, Nagy Imre pedig a szovjet csapatok kivonásáról tárgyal. Ez mindannyiunkat hihetetlenül jó érzéssel töltött el! Mikor visszaérkeztünk a laktanyába, azonnal hívattak a tanácsházára, ahol Boross István százados, közvetlen főnököm közölte, hogy megalakult a helyi Forradalmi Nemzeti Bizottság, elnöke Pados István, alelnöke Cihó Pál, tagjai közül Izinger Gyula főhadnagyra, Borossra és Papp Bálintra emlékszem. Megtudtam, hogy távollétemben engem is beválasztottak a bizottságba, és kineveztek az elhárítás főnökévé. Azt a parancsot kaptam, hogy vegyem biztonsági őrizetbe az ávósokat, akik egyrészt potenciális veszélyt jelentettek, főként azonban saját érdekükben volt erre szükség, nehogy a tömeg meglincselje őket. Teljesítettem a parancsot, s a tanácsházára vittük őket. Biztonsági őrizetbe kellett venni Nagyéri századost is a laktanya előtti, szerencsétlen robbanás miatt. Furcsa pillanat volt, amikor letartóztattam a saját parancsnokomat, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez az ő érdekében történt, és a későbbi események ezt igazolták is.
– Milyen volt a hangalat a városban? Történtek-e atrocitások, lincselcsek, fosztogatások?
– Október 28-a után az embereket elfogta valamiféle eufória. Egyik reggel azonban a tanácsháza előtt összegyűlt tömeg kezdte az őrizetbe vett ávósok kiadatását követelni. A hangulat egyre feszültebbé vált, nem tehettem mást, kimentem a kapu elé, felhúztam géppisztolyom súlyzárát, s megkérdeztem, vajon hol voltak akkor, amikor még fegyver volt ezeknél az embereknél? Kijelentettem, hogy nincs helye önbíráskodásnak, az új, demokratikus hatalom törvényesen fogja elszámoltatni a bűnösöket. 3-4 percnyi susmorgás, s a tömeg szétszéledt. Ha nagyon belegondolok, hát sokkal egyszerűbb lett volna engedni az embereknek… De nem tehettük!
– Mire emlékszik még a november elejei napokból?
– Volt egy kis felderítő repülőgépünk, s a pilóta napról napra jelezte az egyre hatalmasabb szovjet erők vonulását. Csak “szocialista” presztízsünk miatt nem jutottunk november 4-én a többi magyar város sorsára. November 5-én este szovjet parlamenterekkel megérkezett a déli bekötőúthoz egy páncélkocsi. Marcov őrnagy vezette őket. Kocsival bevittük őket a tanácsházára, majd elmondtuk, hogy a városban rend van, a kohók üzemelnek, nem akarjuk visszaállítani a kapitalizmust, csak azt szeretnénk, ha a Nagy Imre-kormány a helyén maradna, a szovjet csapatok pedig távozzanak az országból. Marcovon látszott, hogy érti helyzetünket, ám kijelentette, hogy alkunak nincs helye, előbb-utóbb támadni fognak, bár hagynak még egy kis gondolkodási időt…
– Úgy tudom, kikiáltották a Pentelei Köztársaságot, s hogy Dunaújvárosban működött az utolsó szabad magyar rádió, a Rákóczi adó.
– A Pentelei Köztársaságot Takács Sándor “kiáltotta ki”, akit beválasztottak a munkástanácsba. Nevetséges akció volt, mi nem is tudtunk róla. Csupán azt szerettük volna, ha nyílt város marad Dunapentele, mert nálunk még minden érintetlen volt, el lehetett volna kezdeni a tárgyalásokat az ENSZ-szel. Hittünk benne, hogy a Nyugat… szóval, hogy nem árulnak el bennünket. Kihoztuk Nagyérit a fogdából, s megbíztuk, hogy szervezze meg a város körkörös védelmét. Nagyéri százados teljesítette is ezt a feladatot.
R/40-es rádió működés közben – Rákóczi adó
A Rákóczi adót a mi híradósaink üzemeltették. Egy Ikarus-ba szereltük be, a busz a város különböző részeit járta, hogy az oroszok ne mérhessék be. Közleményeket olvastunk be, igyekeztünk a bizonytalan értesüléseket hírcsokorrá formálni. A riporter azért dramatizálta a város helyzetét, mert tudta, hogy meg vannak számlálva az óráink. Erős adó volt, még a Szabad Európával is felvettük a kapcsolatot. Biztattak is, hogy tartsunk ki, ne essünk kétségbe, mert jönnek. Hát jöttek is… És a Rákóczi adó az utolsó pillanatig sugározta: “Segítsetek! Segítsetek!”
– Mikor indult meg a szovjet támadás? Beszélhetünk-e egyáltalán fegyveres ellenállásról?
– November 7-én előbb zárótüzet zúdítottak vonalaink elé, majd minden irányból elindultak a harckocsik, a repülőgépek pedig felülről támogatták őket. A város is kapott jó néhány belövést. Tehát némi harc folyt ugyan, de ezt máig vitatják. Állítólag a kakasdi ütegünk lelőtt egy MIG-vadászgépet… Minderre nem tudok határorott választ adni, mert még azon az éjszakán két bajtársammal átevickéltünk a Dunán, és elindultunk Nyugat felé. Én aztán meggondoltam magam és visszajöttem. A tárgyaláson a szovjetek azt állították, hogy nem volt emberveszteségük. Annyi bizonyos, hogy az óriási túlerő egyetlen óra leforgása alatt szétlőhette volna a várost. Katonáinknak volt annyi esze és felelősségtudata, hogy ne mészároltassák le a lakosságot.
– Mikor tartóztatták le? S aztán hogyan bántak önökkel?
– November közepétől Székesfehérvárott dolgoztam a borforgalmi vállalatnál. December 5-én elutaztam leszerelni Dunaújvárosba, visszakaptam a személyimet és a katonakönyvemet, majd bementem a Béke presszóba. Néhány perc múlva jöttek a pufajkások, összepofoztak, de aztán elengedtek… Bíztam Kádár ígéretében, és különben is úgy éreztem, hogy amit tettem, bárhol, bármikor, bárkik előtt büszkén vállalhatom. Biztos voltam benne, hogy ha nem Tajti és társai védik az ávósok életét, akkor az a kilenc ember ott pusztult volna el.
1957. február 12-én tartóztattak le, amikor a munkahelyemről mentem hazafelé. Dunaújvárosban a katonai bíróság ítélt el bennünket 1957 áprilisában. Engem 10 évre ítéltek. Végül 1962 áprilisában szabadultam amnesztiával.
– Hogyan alakult a sorsa a továbbiakban?
– Sokáig nem tudtam elhelyezkedni, aztán három hónap múlva felvettek trágyahordónak a cikolai állami gazdaságba. Dolgozott ott egy ácsmester, s rövidesen maga mellé vett segédmunkásnak. Így, szép lassan másztam “fölfelé” … Egészen 1985-ig elkísért az “ellenforradalmár” minősítés. Jelenleg Budapesten élek, s az Országos Vérellátó Szolgálat kamaraerdei telepének vagyok vezetője.
– Elégedett-e rehabilitációjával?
– A Történelmi Igazságtétel Bizottsága Katonai Szekciójának áldozatos munkája hozta meg ezt a rehabilitációt. Örülök neki, mert erkölcsi elégtételt jelent, de elégedett nem vagyok! Most mindenki azon siránkozik, hogy az országnak nincs pénze, de ha 1956-ban a magyar nép nem fogott volna fegyvert a reménytelen túlerő ellen, akkor egész Európára rászakadt volna a kommunizmus. Hálából ugyanaz történt az országgal, mint Hunyadi János, majd fia, Mátyás király halála után, amikor a nyugati királyságok hagyták veszni Magyarországot. A mostani magyar kormány kötelessége benyújtani a számlát ezért, de eddig még ilyen irányban nem történt semmi.
Horváth Tamás
Megjelent: Ország-Világ – 1990. augusztus 18.
Felhasznált képek:
Dunaújvárosi Hírlap,
Rubicon
Kurír
telefongyar.hu
