Dunaújvárosi Hírlap – 1981. augusztus 25.

fotó: 40 éves az acélgyártás a Dunai Vasműben kiadvány

Konverteres acélmű a Dunai Vasműben

Öt éve kezdődött

A Dunai Vasmű konverterének hivatalos próbaüzeme 1981. augusztus 19-én kezdődött. A legkorszerűbb eljárással, a korábbinál egészségesebb körülmények között gyártanak itt acélt. Az új acélmű alapozását 1976-ban kezdték el. Közvetlen építkezésén több mint ötezer ember, mintegy húsz vállalat dolgozói vettek részt. A távolabbi együttműködök, az alvállalkozókkal kooperálók, a felsőbb hatósági, minisztériumi tanácsadók, irányítók, a társadalmi munkások száma nem ismeretes.

Sok emberrel törődik

Marikát, azaz Ihász Ferencnét messziről megismerni jellegzetes piros sapkájáról. Bár nem annyira a sapkája, mint inkább közlékeny természete teszi közismertté. Számára az idegen nyelv sem jelent akadályt hiába, hogy nincs hivatalos nyelvvizsgája. Két éve, mióta GYES-ről visszajött, épp elég lengyel szó ragadt erre a tűzrőlpattant asszonyra ahhoz, hogy anekdotáival, csípős humorával tetszés szerinti ideig szóval tartson bárkit.
– Higyje el nekem, én majd mindenkit ismerek ezen az építkezésen. Liftkezelő voltam itt sokáig – int a hetvenméteres épület külső falán közlekedő fémkosárra, azaz liftre, onnan a sok barát. Most, hogy a liftet már nem a Kohászati Gyárépítő Vállalat, az én cégem üzemelteti, amolyan mindenes lettem: én intézem, hogy amikor kell, legyen targonca, teherautó, festéket, szerszámot hozok a raktárból. Kezdetben még betonoztunk is a barátnőmmel, ahhoz képest ez a mostani rohangászás semmi. Különben sem félek én a munkától, de a legjobban azt szeretem, ha sok emberrel kell törődni.

Ilyen se nagyon volt

A csarnok tetejéig érő állványzat tövében, a kötélfelvonó mellett áll Pinczési Mihály. Szakmája szerint ács, ha ugyanebben a modern összevisszaságban, ahol mindenki szinte mindent csinál, számít valamit a munkakönyv idevágó rovata.
– Már bontjuk az állványzatot – mondja jelentőségteljesen. – Ilyen se nagyon volt eddig, inkább az ellenkezőjét csináltuk. Mostanra már befejeztük a szigetelést – körbemutat a kémény tövében -, hát el kell bontani az állványt, mert a csőszerelők másképp nem férnek hozzá.
– Egy évem van már csak a nyugdíjig. Nem azért mondom, mert még ma is elviszek én mindent a vállamon, megemelek bármit, de a kort, azt azért mégis érzem. Hamarabb fáradok. Hiába, no, a szénégetőben, meg a kubikgödörben töltött évek bennehagyják a fogukat az emberben.
– Majd otthon, Miszlán, Tolnában, kipihenem én ezt a szőlőben. Van egy kis földem, ráfér már a sűrűbb gondozás. Innen csak hét végén keveredek haza, az asszony meg egymaga nem boldogulhat mindennel, merthogy a lányom Pestre ment férjhez. Azért, ha nem lenne olyan messze Miszlától, csak visszajárnék ide. Még éjjeliőrnek is…

A kölcsönember meglepődik

– Alig tudtunk ide bejönni – mondja még mindig kissé hitetlenkedve Somogyi Gyula, bent a konvertercsarnokban. Az általános, lázas serénykedésben látszólag egykedvűen ácsorog az épülő vágány mellett, azonban neki is fontos feladata van. A síneken fel-alá járó, úgynevezett aláverőgépen dolgozó kollégáját segíti kürtjelzéssel, nehogy a drága gép leszaladjon a vágányról.
– Rendben elértünk ide a vágányokon, ha nem, vagy tíz méterre a csarnoktól, meg kellett állnunk, egy másik gép állt keresztben a síneken, nagyon dolgoztak vele valamit. Úgy kellett a mienket daruval átemelni rajta, hogy azok is dolgozhassanak tovább, meg mi is hozzáfoghassunk…
Pedig Somogyi Gyulának volt már része bőven átadás előtti építkezések látványában: harminc éve él Dunaújvárosban. Átélte nemcsak a gyár, hanem a város építésének hajráit is az emlékezetes, hétvégi rohammunkákat. Nem idegen tőle az építkezésekkel járó, óhatatlan felfordulás sem. Markáns, kicsit ravaszkás arckifejezése, nap- és szél cserzette bőre, szétlapult, könnyű barázdáktól és sebhelyektől rovátkolt keze szavak nélkül is bizonyítanák a sok mindent látott, sok mindenen átment embert. Meglepődésének tehát, legyen bármilyen enyhe is, súlya van… Búcsúzik, mielőtt még befejezné a beszélgetést: megy, felváltani a kollégáját.

Maradok a védnökségnél

Évát mindenki ismeri. Dobler Istvánné ugyanis az építkezés KISZ-védnökségének szervezője, a védnökségi akciók legfőbb irányítója, másfél tucatnyi vállalat kiszeseinek mozgatója, fiatal, és kevésbé fiatal építőmunkások élő lelkiismerete.
– Nem sok ez egy kicsit?
– Néha én is úgy érzem: igen. Rettenetesen el tudok keseredni, ha megígérnek nekem valamit, mondjuk, hogy ekkor és ekkor itt lesz harminc, vagy akár kétszáz fiatal, aztán a megbeszélt időben sehol senki. Márpedig, ha nem is sűrűn, de ilyen előfordult.
– A múltkor hívtak vissza a régi helyemre, magasabb beosztásba. Vacilláltam a is sokat, – akárcsak, amikor védnökség szervezésére felkértek, – hiába mondta a a férjem, hogy úgy sem lesz visszatérésemből semmi. Én úgy éreztem akkor, hogy ideje lenne egy kicsit a régi munkámmal is foglalkozni. Metallurgus a végzettségem, anyagvizsgáló voltam. Gondoltam, a védnökséget folytatom emellett, társadalmi munkában. Aztán rájöttem, hogy ez így nem megy. Valamelyikbe úgyis jobban belelovalnám magam, persze, a másik rovására. Így hát, a hosszú gondolkodás után ezúttal nemet mondtam, maradok a védnökségnél. Majd, ha már mind a két konverter működik, akkor keresek valami szakmámhoz illő helyet.

Ez a jó: lehet tanulni

Jánoki László két okból is nevezetes lehetne a konverter környékén. Az egyik, hogy talán ő a legfiatalabb ember az építkezésen, hiszen csak tavaly végezte a szakközépiskolát. A másik ok lehetne, hogy ő már nem valamelyik szerelő- vagy építő vállalathoz jelentkezett, hanem rögtön a konverterüzem dolgozói közé vették fel. Bár, mint konverteres már nincs egyedül, hiszen az új üzem személyzetének legalább a fele megvan már.
– Sokat gondolkoztam azon, mi legyen az első munkahelyem. Végül is a jobb fizetés vonzott ide – egy új üzemben a kezdőfizetés is magasabb – magyarázza választását.
– Géplakatos lennék, legalábbis ennek vettek fel, de ilyenkor még nagyon sokfélét kell csinálnunk. Ez a jó: lehet tanulni – mondja, miközben a leendő karbantartó egy kis aggódással figyel két férfit, akik a konverteren hegesztenek valamit. – Azt vajon le kell majd szerelni időnként, vagy tényleg jó, hogy odahegesztik?!… különben, ha majd leszerelek, és összeszedek egy kis tapasztalatot a karbantartóknál, átkérem magam a technológiához. Már most érdekesebbnek, izgalmasabbnak látszik az acélgyártás. És mikor próbáljon valami érdekes munkahelyet találni magának az ember, ha nem addig, amíg független?!

Majd mennek messzebb is…

Magas, szikár, nyugodt ember Rostási István, a Gyár- és Gépszerelő Vállalat lakatosa, a vasmű törzsgárda tagja. Kicsit furcsa így egymás mellé állítani a két munkahelyet – mindenesetre tény, hogy e nyugodt ember évekig dolgozott a vasműben, mielőtt a világlátás reményében munkahelyet változtatott. Egyéniségének tán legmarkánsabb vonása a derűs nyugalom, amivel mindenképpen magára vonja a figyelmet a szerelés sokszor idegfeszítőnek bizonyuló utolsó pillanataiban.
– Az egyik darupálya burkolatát csináljuk most. Készen lesz, amikorra kell, hát persze, de ilyenkor valahogy senki nem bízik ebben igazán. Egy éve jöttem haza az NDK-ból. Bár … szívesen maradtam volna még külföldön, hiszen többéves szerződést is lehet kötni, csak a család miatt nem ment. A lányom akkor volt hetedikes, amikor kimentem. A feleségem és a lányom nem jöhettek utánam. Mi lett volna a gyerek pályaválasztásával?! Maradtak hát, inkább én jöttem haza hamarabb.
– Azért egy Trabanthoz hozzájutottam odakint, “soron kívül”. Tudja, nemrég vettünk egy kis telket a város környékén, ehhez pedig nagyon jól jön a kocsi, kiugrani néhány órára. Majd ha itt, itt bent a gyárban is befejezzük ezt a nagy építkezést, ha lesz több szabad időnk, akkor majd mehetünk a Trabanttal messzebb is…

Zenon, aki Wroclawból jött

Megtévesztően csendesen és nyugodtan ül a helyén. Amikor aztán beszélni kezd, oda a csendesség és a nyugalom: tán akarva sem tudna halkan, és energikus gesztusok nélkül beszélni.
Zenon Rezler a Wroclawból jött lengyel építőmunkások csoportvezetője.
– Mondjad nekem: Zenon – vág minden tolmácsolás elébe, kedélyesen tisztázva a megszólítást. Körülményesnek induló beszélgetésünk ezzel egycsapásra, a kényszerű oda-vissza fordítás ellenére is magától értetődővé válik.
– Mióta vagy Magyarországon?
– Tavaly február 25-től. Egyszerre csábított a jobb kereset, és a külföld. Eddig csak egyszer voltam a határon túl, az NDK-ban. Ezt a lehetőséget, gondoltam, nem szabad kihagyni.
– Tapasztalataid?
– Jók, hiszen itt vagyok. Benne van a szerződésben, hogy aki nem találja a helyét, a számítását, az hazautazhat. Volt, aki ment. Nekem sok barátom van, érdekes, tanulságos a munka, jó a környezet, miért ne maradnék?
– És a család?
– A feleségemnek bizony most nehéz. Otthon ő is dolgozik, és a gyerekeket jóformán egyedül neveli. Különben épp ma érkeznek látogatóba!
– Dolgoztál már hasonló építkezésen?
– Csak egyszer, otthon. Az előfordult, hogy hetvenméteres magasság felett szereltünk, de minden baj nélkül. Megvallom, engem életemben csak egyszer ért baleset. Az én hibámból, pillanatnyi figyelmetlenségből. Talán szégyellnem is kellene. A lábamra esett egy darab vas – a földön…

Sohanemvoltat akart építeni

Látszatra árván ácsorog az építők közelében Kovács István, a 26. számú Állami Építőipari Vállalat művezetője. Látszatra árván, csendesen és fegyelmezetten – később azonban látom-hallom, hogy jóval fiatalabb beosztottjai még véletlenül sem kezdenek hozzá egy munkához anélkül, hogy vele meg ne beszélnék. És utasításai nemcsak felelősséget átvállaló beosztása miatt adnak megnyugvást.
– 1950 óta építem a vasműt. Aligha áll itt olyan épület, amihez ne lenne valami közöm…
Azt is mondhatnánk, hogy véletlenül lett építő – de az igazi, nagy, végleges szenvedélyek talán mindenképpen megkeresik a maguk véletlenjét.
– Az Ybl-technikumot végeztem Pesten. Mondhatom, akkoriban valahogy más volt a hangsúlya annak a szónak: építő. Mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy építeni más, egészen, gyökeresen más, mint a többi szakma: valamit csinálni a semmiből, a két kezünkkel, tudásunkkal létrehozni… Akkoriban annyi, a háborúban elfojtott energia feszült az emberekben, hogy nem is lehet csodálkozni, ha szorult belénk egy kis… fanatizmus a szakmánk iránt.
Kovács Istvánt egyszer figyelmeztette a felesége: a túlhajtott munka, az állandósuló munkahelyi idegeskedés, feszültség miatt tönkremehet a családi béke. Mégis megmaradt a helyén. Talán, mert megérezték: ha nem építene, biztosan odaveszne a saját békéje is.

Valakinek itt kell lenni

Tavalyi szabadságát rejtekhelyen töltötte, senkinek nem árulta el, hová utazik két hétre. Közeli telkén dolgozgatott. Idén talán nem is tudja szabadságolni magát: augusztus 20-ig, a konverter átadásáig bizonyosan nem, s úgy tűnik, utána is marad még jó darabig.
Rózsa László öt éve kapta meg létesítményfőmérnöki kinevezését.
– Szabad idő?
– Általában napi hét-nyolc órai alvásra van szükségem, hogy kipihenjem magam. Ennyi időm azért még mindig akad, ha vasárnapunk, most már harmadik hete nincs is.
– Mikor ér véget a munkája?
– Jövőre. Az év első felében átadjuk a másik konvertert is, utána hiánypótlás, pénzügyi elszámolások, az elhúzódik tán az év végéig – utána… Azt hiszem, utána már nem lesz ilyen nagy feladatom. Néhány évem van a nyugdíjig, addig harmincéves gyakorlattal csak találok hozzám ülő munkát. Azután végre nemesíthetem a kedvenc virágaimat. Nagyon irigylem a feleségemet, aki két hete ment nyugdíjba – rengeteg ideje van. Igaz, hogy ő meg engem irigyel.
– Számolta az értekezleteket?
– Vegyünk egy átlagos hetet. Előbb a nagy koordinációs értekezlet minden vállalkozóval. Másnap értekezlet Répási elvtársnál, az építkezés legfőbb irányítójánál; harmadnap a fejlesztési főmérnök, Raábe Imre tart értekezletet. Utána én vezetem a tervkoordinációt. Az értekezleteknek már vége is. Napi két-három óra.
Mindig higgadtnak és kiegyensúlyozottnak látszik. Talán már 1952-ben is ilyen volt, amikor az egyetem után Pentelére jött. Az Erőmű Beruházási Vállalat egy szobát ígért és adott, konyhahasználattal. Három év múlva ment a vasműhöz, mert onnan egy egész lakást kapott. Több bejegyzés nincs a munkakönyvben.
– Ezer gond, baj, bosszúság, öt éven át. Akár meg is bánhatta a kinevezését.
– … Ne vegye rossznéven, hogy elérzékenyültem. Nagyon sok minden benne van ebben az öt évben. De, végül is, nem bántam meg semmit. Nemsokára kész a konverter – és ez a lényeg.

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.