Dunaújvárosi Hírlap – 1967. március 31.

Másokért dolgozni tiszta örömmel

Reggel hét órára beszéltünk meg randevút. Ebben az időpontban rendszerint még kopogtatás nélkül be lehet lépni dolgozószobája ajtaján. A hivatalos munkaidő nyolc órakor kezdődik a Városi Tanácson. Esztendők alatt sokan, nagyon sokan megismerték ezt a kedvező időpontot, mert néha megesik már, hogy ilyenkor is várakozni kell. Aki pedig mindenkit megelőzve akarja elintézni ügyes-bajos dolgát az a szokott útvonalon a tanácselnök elé megy a kora reggeli utcán.
Azt meséli, hogy egyszer fél nyolc után indult el lakásáról, és egy kérelmező, aki fél hét óta várta az utcasarkon kérés helyett először felelősségre vonta: mire ez a nagy kényelmeskedés?
Ez a kis anekdota mindenképpena hír elé kívánkozott. Dr. Tapolczai Jenőt, a Hazafias Népfront Fejér megyei Elnöksége más munkával kívánja megbízni, ezért a tegnapi tanácsülésen felmentették őt Dunaújváros Városi Tanácsának elnöki tisztje alól.
Dr. Tapolczai Jenő tizennégy évig volt Dunaújváros tanácselnöke. Tovább, mint hazánk bármelyik városának vezetője. És tegyük hozzá emlékeztetőül: ez a tizennégy év három esztendő híján azonos és egyenlő a város egész történelmével.
A mi városunknak van egy utánozhatatlan varázsa: mint a gyermek, szívéhez nő az embernek, házaival, örökké változó képével jelzi az észrevétlenül múló időt. Nálunk, aki tizennégy évet eltölt a városban az kimondottan őslakó. Az elsők minden kötelességével és jogával együtt. Aki emlékszik arra, hogy aVasmű úton keskeny nyomtávú sínpálya feküdt, aki emlékszik a Béke Étterem helyén terpeszkedő barakkra, az nálunk Dunaújvárosban spontán tiszteletnek örvend. Hát még az, akinek a nézőnél több köze volt a Vasmű úti házak építéséhez, a fák ültetéséhez, iskola, vagy óvoda, üzlet, vagy gyár megnyitásához? Mondjuk csak annyi, hogy téglát rakott akkoriban, vagy vizet vitt a szomjas munkásoknak! Ő már tulajdonosi büszkeséget érez egy vasárnap délelőtti séta közben is. Jogosan. Tisztelet neki!
Ennyit akartam elmondani, mielőtt leírom, hogy a búcsúzó tanácselnök, akinek kezén tizennégy éven át minden várost érdeklő terv, döntés, határozat megfordult, akinek tizennégy évig a város lakosságától élvezett bizalom alapján kötelessége és joga volt építeni, szépíteni,képviselni Dunaújvárost, most búcsúzás pillanatában nem tud elérzékenyülés nélkül visszatekinteni a gyorsan múló évekre.
Aki szereti a várost – és mindenki szereti, ha csak egyetlen évetis eltöltött itt – megérti.
– Csak azzal a közhellyel tudom kezdeni – mondja dr. Tapolczai Jenő – hogy én is akkor jöttem ide, amikor szinte még semmi sem volt. Néhány ház, utcának nevezett földtúrás, és sokezer magamfajta ember lelkesedése. Várost akartunk csinálni magunknak, őszintén szólva akkor és azóta is sokszor szívesebben lennék egyenlő az elsők között, mint választott első az egyenlők között.
– A kulturált városi élet, a közbiztonság megteremtése volt az első feladat. Ma már el sem hiszem, milyen magas fórumokat jártunk meg azért hogy például azt a bizonyos “Leprát” bezárják. És hány csirke, kacsa nevelődött akkoriban a fürdőszobákban?
– A sikerek között könyvelem el azt is, hogy annak idején a városépítés feladatait a Városi Tanácsra bízták. Ezzel kezdődött a város önálló élete, ez tekintélyt kölcsönzött az államhatalom helyi szervezetének. De rendkívül sok szervezési gonddal is járt. Az idő igazolta az elképzelések helyességét, és most már behegedtek a sebek is, amelyek a hosszú harc alatt, a viták hevében támadtak.
– Az ellenforradalomról nem beszélek. De utána! Egyszeriben ránkszakadt a nők munkába állításának gondja. Akár hiszik, akár nem, még ma is zsebemben hordom azt a kiadós bírálatot, amelyet az első női üzem, a Ruhagyár idetelepítése miatt kaptam. Ha azóta a Fehérneműgyár, a Fésűsfonoda, az Óragyár ideköltöztetéséért is bírálatot kaptam volna?! Mindenesetre a gyárak akkor is itt lennének. De ma már senki sem vitatkozik a nők érdekében tett intézkedések helyességén.
– Véleményem szerint Dunaújváros fejlődése soha nem áll meg. Azt az időpontot nem ismerem, amikor a város építése befejeződik. Miskolc, Ózd, Szeged, de a legkisebb falu esetében sem beszélhetünk ilyen állapotról. E káros tévhit ellen harcolni kell, mert itt-ott már hangot kapott. Persze nem azok körében, akik társadalmi munkával esztendőről esztendőre maguk is építik a várost. Aki szereti Dunaújvárost, az nem hisz a befejezettség meséjében. És mi mindannyian nagyon szeretjük.
Tizennégy év munkájáról ennyit mondani, ez több mint kevés. De ha figyelembe vesszük, hogy a volt tanácselnök egyedül adta az interjút, a munkát pedig a tanácstagokkal, a pártbizottsággal, a lelkes dunaújvárosi lokálpatriótákkal vállvetve végezte, akkor jogos a szerény rövidség. De azért senki sem hiszi el, hogy tizennégy év alatt mindössze ennyi gondja, öröme, eredménye volt a város első emberének, aki száz és száz millió forintok ügyében tárgyalt, kilincselt, fáradozott és akinek még volt tartalék energiája arra is, hogy ezzel párhuzamosan elhárítson másnak talán hegynek tűnő akadálybuckákat az úttörő vasút építése, vagy a műjégpálya megnyitása elől. És eközben nemcsak külföldieknek mutogatható kirakat, hanem a világ városai között egyenrangú és világviszonylatban is tekintélynek örvendő város lett Dunaújváros.
Aki maradandót akar alkotni nem magában, hanem munkájában akarja megteremteni az örökkévalóságot. Mindent Dunaújvárosért! A választók a város szolgálatára küldték tanácselnöküket. S ő szolgált a tárgyalásokon, viták hevében, baráti beszélgetések alkalmával. Ha megtette, hát le is írhatom – bátran és nagyvonalúan kért, szenvedélyesen veszekedett és ügyesen játszott, ha arra volt szükség. Csak aki sohasem próbálta meg, az hiszi, hogy acélt olvasztani, téglát rakni könnyebb, mint mosolyogni, kedélyeskedni amikor legszívesebben fáradtan ágyba zuhanna, vagy betegen orvoshoz menne az ember.
Tizennégy év telt el és az egykori kispesti szabósegédből tekintélyes, köztiszteletben álló, országosan is elismert közéleti ember lett. Dr. Tapolczai Jenő, a jogtudományok doktora, eddig Dunaújváros tanácselnöke, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja. Észrevétlen lett azzá, az emberi metamorfózis e hatalmas üstjében, amelyben mindannyian változunk, formálódunk, növekszünk, gazdagodunk, és mi tagadás, öregszünk is; e nagyszerű környezetben és közösségben, amelyet úgy hívnak: hazánk első szocialista városa, Dunaújváros.
Aki egészséges lokálpatriotizmusában minden dunaújvárosi legdunaújvárosibbja volt, a fegyelemhez szokott ember módján összeszorított foggal most búcsúzik Dunaújvárostól.
Sokezer ismerőse és barátja által ismert sajátos mozdulattal melléhez kapja a kezét és ezzel búcsúzik:
– Megmondom, az életem legszebb tizennégy éve volt…
S a legszebbet, a másokért dolgozás példaadóan tiszta örömét ember emlékezetében, város puszta létében megőrzi és megköszöni.

Miskolczi Miklós

Egy elnök naplója

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.