Az eseményekről Miskolczi Miklós az Első Évtized című könyvében így ír:
A város és a vasmű új nevéért indított kampány 1951. október 12-én kezdődött.
Az aznap tartott nagygyűlésen Horváth László kétszeres sztahanovista betonozó brigádvezető kért szót és javasolta, hogy a várost nevezzék el Sztálinvárosnak, a gyárat pedig Sztálin Műnek. Horváth László visszaemlékezése szerint ezt a feladatot a felolvasandó szöveggel együtt a városi pártbizottságtól kapta. A szöveget azonban elveszítette, és így a gyűlésen egész kurta-furcsán csak néhány szót mondott a patetikusan összeállított szónoklat helyett. (A névadás felülről történt kezdeményezését igazolja az is, hogy 1951 tavaszán a belügyminiszter az új város nevét csak ideiglenesen mondta Dunapentelének..)
A gyűlésen szövegező bizottságot választottak és kijelölték azokat a dunapentelei prominenseket is, akik személyesen vitték el a kérést Rákosi Mátyáshoz. A Sztálin nevét kérő levelet rövid néhány nap alatt 14 ezren írták alá – vagyis mindenki odatette kézjegyét, aki Dunapentelén dolgozott.
Íme néhány sor a kérelemből :
“… Legforróbb óhajunk, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulóján épülő nagy békeművünket és városunkat, ötéves tervünk büszkeségét, a világ minden dolgozójának vezéréről, a szocializmus megvalósítójáról, a magyar nép legőszintébb és legjobb barátjáról, a nagy Sztálinról nevezhessük el. A vasmű minden egyes építője, városunk minden egyes dolgozója kéri, hogy épülő békeművünk Sztálin Vasmű, új szocialista városunk Sztálinváros nevet vehesse fel…”
A nyomtatott szöveggel megfejelt, fényes papírlapok minden munkahelyre eljutottak. Az aláírók egyúttal rövid felajánlást tettek, vagy pár szavas üzenetet is írtak nevük mellé. Íme egy felajánlás: Dömötör László a munkaidő teljes kihasználását vállalta ebből az alkalomból. A 26/I Gyárépítő Vállalat 12. főépítész-vezetőségének dolgozói egyenesen Sztálinnak írtak levelet (Kedves Sztálin elvtárs … stb.). Ezt ugyancsak mellékelték a vastag, vörös bekötéses könyvhöz, amelynek fedőlapján ez olvasható: “A Dunai Vasmű dolgozóinak, kőműveseknek, ácsoknak, mérnököknek, technikusoknak, vasbetonszerelőknek, vasmunkásoknak, kubikosoknak, segédmunkásoknak levele Rákosi elvtárshoz, 1951. október 27.”
Ilyen előzmények után érkezett el 1951. november 6. Az épülő város ünnepi lázban égett. Este mozielőadást tartottak az óvárosi filmszínházban és az iskola tornatermében, a József Attila és a Petőfi Sándor barakk-kultúrotthonban népitánc-együttesek adtak műsort, utána táncmulatság volt.
A helyi újság szerint “reggel négykor még egy csapat ifjú munkás rótta az utcákat, gyönyörködtek a házakban és vidáman énekeltek. Más napokon mindenki azt hinné: részegek kurjongatnak az utcán, s hazazavarták volna őket. Ezen az estén senki sem csodálkozott rajtuk. Az áradó lelkesedés mindenkit magával kapott, senki sem rótta meg az ifjakat, mert ébren várták az amúgy is korán kelő, és a dolgozókat zenével ébresztő muzsikusokat….”
/fortepan.hu/
Másnap reggel, november 7-én a város építőinek küldöttsége megkoszorúzta a szovjet hősök emlékművét, majd a mintegy ezer főnyi tömeg elindult az új város felé. A mai Vörös Hadsereg útján, a régi falu és az új város között további százak csatlakoztak a vörös zászlókkal, transzparensekkel vonuló ünneplőkhöz, akik mire a mai Vasvári Pál iskolánál felállított díszemelvényhez értek, legalább tízezren voltak.
Az iskola – amely akkor iskola, könyvtár és tanácsház volt egyidejűleg – emeleti ablakai alatt szerény méretű, vörös drapériával letakart tábla állt. Ezt leplezte le Házi Árpád belügyminiszter. Óriási taps fogadta a tábláról elővillanó feliratot: “Sztálinváros Tanácsa”. A belügyminiszter és Berecz Bertalan tanácselnök rövid beszéde után az ünneplők elindultak az öntöde felé.
A gyár kapuját is vörös drapériával vonták be erre az alkalomra. Az ünneplők megálltak a bejárat előtt. A zenekar eljátszotta a Himnuszt, a kapuról lehullt a vörös lepel, és ott díszelgett a vadonatúj felirat: Sztálin Vasmű. Az ünnepi nagygyűlést, amelyen Farkas Mihály honvédelmi miniszter beszélt, a mechanika csarnokában tartották. A gyűlés után az érdeklődők – és akkor mindenki érdeklődő és érdekelt volt – átmentek az öntödébe, ahol már készen állt három kúpoló és egy ívfényes kemence. Elkészült tehát a Sztálin Vasmű első üzeme, és néhány perc múlva folyni látták a vasat azok is, akik sohasem láttak ilyesmit.
A kemencék közelében a legilletékesebbek álltak. Borovszky Ambrus, a Ganz Hajógyár öntősegédjéből lett vezérigazgató helyettes, Andócs Mihály, az öntöde első üzemvezetője, Juhász János üzemmérnök, Kálóczi József, Petrik Ferenc, Holler Ferenc olvasztárok, Szalai Sándor, Nyirádi Lajos, Bíró János adagolók, Povazsanecz Miklós darus, Véger János, Eckschmiedt Alajos és Heidum Károly öntők. Az ünnepélyes pillanatokról így számolt be a sajtó:
“A daru már leengedte a csapolónyílás elé az új üstöt, és a kék munkaruhás öntők izgatottan készülődtek. Borovszky Ambrus, a NEB vezérigazgató-helyettese, volt öntőmunkás, aki az első vasat engedi le a kemencéből, szinte percenként bepillant a kék kémlelőnyíláson: elérkezett-e már a nagy pillanat. Az óra mutatója alig haladja túl a fél egyet, amikor a várakozók között végigfut a moraj: most kezdődik.
Valóban, Borovszky Ambrus a kemence elé lép, és kiszúrja a kúpolókemence csapolónyílását. Először néhány tűzpiros szikra röpköd szerteszét, majd lassan, vékony sugárban, azután egyre szélesebben a Sztálin Vasmű első olvasztott vasa megindul az üst felé…”
Az első csapolású vasból emlékplaketteket öntöttek. A plakett egy építőmunkást ábrázol, háttérben az épülő gyárral és várossal. A felirat rajta: Sztálin-vasmű 1951. november 7. Első öntéséből.
November 7-e után a hétköznapok is ünnepnek ígérkeztek Sztálinvárosban, hiszen az első öntésre felfigyelt az egész ország. És joggal, mert nem volt még példa arra, hogy tíz hónap alatt komplett vasöntödét építsenek Magyarországon. A siker, az ünnepség bizakodással töltött el mindenkit, hiszen csak most következett a csúcsidő, amely az eddigi lemaradásokat is hivatott volt pótolni.
