MTI Belföldi Hírek – 1951. október 27.
18 óra 05 perc
A Dunapentelei Vasmű dolgozói között az utóbbi napokban felmeriilt az a kívánság, hogy városukat, az első ötéves terv és a szocialista Magyarország legnagyobb építkezését az egész emberiség bölcs vezéréről, a szeretett Sztálinról neveszék el. A javaslathoz izzó lelkesedéssel és egyhangú örömmel csatlakozott Dunapentele minden dolgozója. Elhatározták, hogy a kívánságukat Rákosi Mátyás elé terjesztik támogatás végett.
Szombaton reggel 15 tagú dunapentelei küldöttség kereste fel Rákosi Mátyát. Sztahanovisták, brigádvezetők, mérnökök jöttek el ide, volt köztük dolgozó paraszt a faluból, DISz-tag, segédmunkásnő. Vaskos kötetet hoztak: a gyár építőinek, a falusiaknak 14.800 alairasát. “Legforróbb óhajunk, hogy a Nagy Oktoberi Szocilista Forradalom 34. évfordulóján, épülő nagy művünket és városunkat, ötéves tervünk büszkeségét, a világ minden dolgozójának vezéréről, a szocializmus megvalósítójáról, a magyar nép legőszintébb, legjobb barátjáról, a nagy Sztálinról nevezhessük el – igy hangzik a kérés . A Vasmű minden egyes építője, városunk minden egyes dolgozója kéri, hogy épülő békeművünk “Sztálin Vasmű”, új ssocialita városunk “Sztálinváros” nevét vehesse fel”.
A küldöttség óhaját Boér Béla dunapentelei aztahanovista kőműves tolmácsolta.
– Régóta szívünkön viseljük, most végre ki is mondjuk: Mi, akik a nagy dunai vasművet, a szocialista várost építjük, azzal a kéréssel fordulunk Rákos elvtárshoz, hogy Dunapentelét Sztálin elvtársról nevezhessük el, akinek olyan sokat köszönhetünk.
A nagy VÖRÖS KÖNYV az Intercisa Múzeum időszaki kiállítását /2020
fotó: Horváth Tamás
– Nemcsak aláírásokat gyűjtöttünk – folytatta Boér Béla. Komoly felajánlásokat is tettünk, vállaltuk, hogy csökkentjük a selejt-munkemennyiséget, hogy komoly megtakarítást érünk el a mély- és a magesépítésnél egyaránt és így 49.215 órát takarítunk meg december végéig.
Úgy épül a gyár, a szocialista város, hogy aki két héttel ezelőtt látta, alig ismerne rá. Nemcsak vasbetonfalak, téglarengeteg emelkedik a földből, százával, ezrével születnek Dunapentelen az ujtipusu emberek is. Csak a hazájukat, népüket, pártjukat forrón szerető férfiak és nők képessek ilyen alkotásra.
18 óra 15 perc
Csak olyan eszme, mint a szocialista Magyarország építése tudja ilyen nagy tettekre lelkesíteni a munkást. Ilyen emberek küldték ide tizenöt képviselőjüket.
– Vannak komoly hibaink is, tudjuk… – mondja tovább Boér Béla. Érzi ő is, mint a sokeezer aláíró, milyen nagy felelősséget vállal, amikor Sztálinról akarja elnevezni a Vasmü városát.
– Tegnap felajánlották dolgozóink, hogy békeműszakot rendeznek, Sztálin-műszakot, amelynek komoly eredményei születtek – folytatja Boér Béla. – Legjobb brigádunk 517 százalékot, a Borbandi-brigád 360 százalékot teljesytett. Női építőbrigádjaink között van olyan, amelyik 237 százalékot, egy másik 215 százalékot ért el.
– Ígérjük, hogy méltóak leszünk a nagy névre, amelyet üzemünk, városunk büszkén viselni fog.
– Szívesen tolmácsolom a kérést Pártunk és a kormány felé – válaszolta Rákosi Mátyás. – Nagyon örülök, hogy a dolgozók ilyen egyhangú lelkesedéssel támogatjákezt a helyes kezdeményezést. Valóban megtisztelő, hogy első szocialista városunkat a magyar nép nagy barátjának, szeretett vezérének, Sztálin elvtársnak a nevét viselje. Az elvtársaknak azonban érezniök kell, hogy ez a név kötelez. Kötelez még nagyobb, még fegyelmezettebb munkára. A Vasmű minden dolgozója ne csak büszke legyen majd erre a kitüntetésre, hanem érezze kötelességének, hogy a nagy névhez máltóan, fegyelmezettebben, felelősebben, szocialista hazaszeretettel végezze munkáját. Szeretném, ha megmondanák otthon, hogy ezzel a kéréssel fokozott kötelezettséget vállaltak az egész dolgozó nép és maga Sztálin elvtárs előtt. Ez a tudat adjon erőt újabb eredményekhez és újabb győzelmekhez.
A békemű dolgozói tettekkel tanúsítják: városuk méltó Sztálin nevére
/MTI/
______________________
Dunaújvárosi Hírlap – 1984. december 21.
Egy óra R.e.-nél
A második vonalban címmel nemrég jelent meg Földes László könyve. Földes László, vagy ahogy Dunaújvárosban legtöbben ismerik, Földes Laci bácsi 1951-54 között a sztálinvárosi pártbizottság első titkára volt. Életéről írott könyvében szépen szól ezekről az esztendőkről. Az alábbiakban részletet közlünk a visszaemlékezésből.
1951 késő őszén, amikor elkezdtem a munkát, az építkezés már több, mint egy esztendeje folyt…
Odaérkezésemkor már folyt az aláírásgyűjtés, hogy a Vasművet és a várost Sztálinról nevezzék el. Október 27-én 15 tagú küldöttség vitte a 14 800 aláírást tartalmazó albumot Rákosi Mátyáshoz, hogy támogassa kérésünket. Boér Béla sztahanovista beszélt a küldöttség nevében:
“… A dunapentelei összes dolgozók azzal a kéréssel fordulnak Rákosi elvtárshoz, hogy tolmácsolja Sztálin elvtársnak azt a kérésünket, hogy a Dunai Vasmű és szocialista városunk Sztálin elvtárs nevét kapja meg, akinek oly sokat köszönhetünk. Ennek alapján aláírásokat gyűjtöttünk, amelynek létszáma felülmúlja a 14 800-at. Nem elég, hogy csak aláírásokat gyűjtöttünk, komoly felajánlásokat tettünk, több mint 860 dolgozó tett felajánlást, hogy csökkentik a selejtmunka mennyiségét, vállalták, hogy 49 215 órát spórolnak meg december végéig. Tudjuk, hogy ez nem elég. Tudjuk azt, hogy vannak hibáink. Tegnapi napon felajánlották az elvtársak, hogy békeműszakot rendeznek és Sztálin-műszakot, amelynek komoly eredményei születtek.”
Rákosi válaszában kijelentette:
“Szívesen tolmácsolom a kérést a kormány és pártunk felé, mivel ők vannak hivatva ebben a kérdésben dönteni. Én támogatom ezt a kérést. Nagyon örülök, hogy a magyar dolgozók ilyen egyhangú lelkesedéssel támogatják ezt. Valóban megtisztelő, hogy ez az első szocialista város mindnyájunk szeretett vezérének, a magyar nép nagy barátjának, Sztálin elvtársnak a nevét viselje.”
Ezután hosszabban elbeszélgetett a küldöttség tagjaival – munkásokkal, munkásnőkkel, kubikusokkal -, kérdezősködött keresetükről, családi körülményeikről, különösen a munkafegyelemről, a munkaerő-fluktuáció iránt érdeklődött. A beszélgetést gyorsírással jegyezték. A hevenyészetten leírt szöveg egyik gépírásos másolatát megőriztem. A már megsárgult lapokról – a fentieken kívül – idézek még néhány párbeszédet, amelyet Rákosi a küldöttség más tagjaival folytatott:
“Pergernéhez: Az elvtársnő mit dolgozik?
Pergerné: Segédmunkásnő vagyok.
R. e.: Tanulni kell.
Pergerné: Analfabéta vagyok, 13 gyerek anyja, abból 6 élő, egy katonatiszt, nem érek rá.
R. e.: Annál inkább meg kell tanulni feltétlenül és a végén még írónő lesz magából, volt már ilyen is.
R. e.: Ha valaki nagyon jó munkás, átlagon felül teljesít, nem megy katonának, vagy visszaküldik. (Horváth László sztahanovista ifjúmunkáshoz): Mennyi a keresete?
Horváth: 2000 forint.
R. e.: Mit csinál vele? Megnősült?
Horváth: Igen.
R. e.: Ugye eltaláltam…
R. e.: Bencsik István szakszervezeti megbízotthoz: Van-e sok beteg?
Bencsik: Most van, hogy rosszabb az időjárás.
Rákosi e.: Milyen a fluktuáció?
Bencsik: Az egyik vállalattól több, mint ezer ember ment el 6500-ból.
R. e.: Miért mentek el?
Bencsik: Új munkások, egy-két hétig dolgoznak.
R. e.: Megkapja a felszerelést és meglóg.
Bencsik: Mind kevesebb. Vagy a munka nehéz, vagy nem találják meg a számításaikat, ott is hagyják a munkakönyvet.
R. e.: Ez ellen fel kell lépni. Más az, ha megmagyarázza, hogy miért megy el, és más, ha otthagyja a könyvét. Hol kap könyv nélkül munkát?
Bencsik: Felveszik.
R. e.: Ezt ki kell vizsgálni, hogy nem találják meg a számításukat, maguknak is meg kell nézni. Esetleg a munkaszervezés rossz. Meg kell hogy találja mindenki a számítását…”
Így folyt a beszélgetés vagy egy óra hosszáig. Hazafelé utazva örömmel nyugtáztuk, hogy minden jól ment, a küldöttség tagjai talpraesetten válaszoltak. Csak Pergerné sírdogált, úgy érezte, szégyenben maradt. Vigasztaltuk, de rám is nyomasztóan hatott az elhangzottak közhelyszerűsége. Másnap minden újság első oldalán megjelent a látogatáson készült fénykép.
November 7-én nagygyűlésen jelentette be Farkas Mihály, hogy a Minisztertanács november 2-i ülése úgy döntött, hogy Dunapentele vegye fel a Sztálinváros, a Dunai Vasmű pedig a Sztálin Vasmű nevet
“Éljen a város, amely Sztálin nevét viseli!”
Minden nap új és új feladatokat állított elénk. Emlékezetes számomra az első gyűlés, amelyet egy felvonulási épületben kialakított teremben tartottunk. Nagy izgalommal készültem, még le is írtam a mondanivalómat. Amikor rám került a sor, remegő térdekkel, elcsukló hangon kezdtem olvasni a leírtakat. Egy ideig felnézni sem mertem. Amikor felpillantottam, láttam, hogy a terem közepén többen kártyáznak. Egy világ omlott össze bennem, megakadtam az olvasásban. Az elnökség feszengett, nem értette, mi történt. Most mit csináljak? Letettem a papírt, és odaszóltam a kártyásoknak. – Ha vége a gyűlésnek, én is beszállok. – Nagy nevetés tört ki, abbahagyták a kártyázást. Most már nem olvastam, hanem papír nélkül fejeztem be előadásomat. Bemutatkozásom sikerült, és levonva a történtekből a tanulságot, ezután gyűlésen sosem tartottam felolvasást.
A pártszervezetek munkájának középpontjában a termelés és az emberek álltak: hogyan lehet megoldani a dolgozók mindennapi gondjait, és ezáltal meggyorsítani a termelést. Dunapentelén a párt nem akart, de nem is tudott kitérni a gondok elől, és nem akarta a kívülálló bíráló szerepét játszani.
1951 decemberében a Központi Vezetőség határozatot hozott a jegyrendszer eltörléséről, a mezőgazdasági áruk forgalmának felszabadításáról, valamint, ár- és bérrendezésről. Ezt mindnyájan örömmel fogadtuk – megkönnyítette a munkánkat. Bérfizetés havonta kétszer volt: a hó közepén az úgynevezett előleget fizették (a várható havi kereset felét) és hó végén került sor a végelszámolásra. Ezen a napon mindig feszültség vibrált a levegőben, brigádvezetők lobogtatták dühösen a hibákkal teli elszámolási íveket. Különösen látványos volt a felháborodás, ha a végelszámolás a szabad szombat előtti péntekre esett, hiszen indultak a vonatok, nemcsak fontos volt az ügy, de sürgős is…
A párttitkárok, pártbizottsági tagok, pártmunkások és szakszervezeti titkárok nem utazhattak el a fizetési napokon, a helyszínen kellett lenniök, és követelni, sürgetni a reklamációk gyors elrendezését. A későbbi évek során, ha lassan is, de csökkentek a pontatlan elszámolások. A jól dolgozó normásokat megbecsültük, az ő nevük és fényképük is helyet kapott a dicsőségtáblákon.
A normarendezés nem váltott ki nagy ellenkezést: nem voltak feszes normák – nem is nagyon lehettek, mivel még alig folyt valódi üzemi termelés. A pártszervezetek nem tudták elkerülni, hogy ne foglalkozzanak a bérkérdésekkel, sokan kerestek fel bennünket sérelmeikkel, s mi hiába mondtuk, hogy nem ránk tartozik, meg nem is igen értünk hozzá.
Nagy vívmányt jelentett a kéthetenkénti szabad szombat bevezetése. Ezt megelőzően a szombati munkaidő 1/2 7-től 10 óráig tartott. Papíron, mert a valóságban csak lézengés folyt. Sokan, főleg a családjuktól távol élők, kérték, hogy inkább az egyik szombaton legyen hosszabb a munkaidő, a másik viszont legyen szabad, s ilyenkor tegyük későbbre a hétfői munkakezdést is, mert a vonatok később érkeznek. Amikor ezt bevezettük, jelentősen csökkent a késések száma. A szabad szombatok bevezetésével mi kivételes helyzetben voltunk, más munkahelyeken ekkor még nem kerülhetett erre sor…
A pártbizottság gyakran tárgyalta a városépítés meggyorsításának és a szociális helyzet megjavításának kérdéskörét; éles és szenvedélyes viták folytak a NER vezetőivel. Ők nem tárhatták a nyilvánosság elé a felülről rájuk nehezedő politikai nyomást. Érveik között szerepelt az az állítólagos nemzetközileg kialakult norma, amely szerint a pénz kétharmadát a gyárra, egyharmadát a városra kell fordítani. Márpedig ők ezt a normát betartják – hangoztatták. Mi nem tudtunk normákra hivatkozni, annál inkább az életre, a valóságos helyzetre, nem utolsósorban a vasmű érdekeire. Arra, hogy mindenekelőtt lakás, továbbá üzlet, járda, szórakozási és sportolási lehetőség, borbély, patyolat, posta, bank és még sok minden kell. A NEB vezetői eleinte azzal akartak segíteni a lakáshiányon, hogy mondjuk ki: az elkészült lakásokat csak a vasmű dolgozói kapják. De ez nem jelentett megoldást, mert a víz- és csatornázási műveknek, az üzleteknek is működniük kellett. A kórházakban, a rendelőintézetben orvosokra, az iskolákban tanítókra és tanárokra volt szükség, és ezeknek is lakás kellett. Hosszú vita után a NEB vezetői megtalálták az egyetlen járható utat: felfelé eltitkolták, hogy megváltoztatták az említett arányt, és több pénzt adtak a városépítésre, hiszen az üzembe helyezések úgyis késtek, mégpedig nem a pénz hiánya, hanem a már említett terv-, munkaerő- és anyaghiány miatt.
Mint az elmondottakból is kitűnt, a pártszervezetek az élet sűrűjében éltek, de munkánkban nem kevés formalitás, felfelé nézés, majmolás, frázishangoztatás és bálványimádat is mutatkozott. Erre egy jellemző példa: Vorosilov marsall 1953. április 8-án ellátogatott Sztálinvárosba, és ott-tartózkodása során egyszerű, baráti szavakkal szólt hozzánk. Nagy lelkesedés töltött el bennünket, és azon gondolkodtunk, miképpen örökítsük meg a látogatást. Javaslatomra a pártbizottság helyiségében kialakítottunk egy “vörös sarkot”, és a látogatásakor róla készült fényképeken kívül odaállítottuk azt a széket is, amelyen ült. Egy másik jellemző példa: 1952 elején komolyan fontolóra vettük, hogy Rákosi Mátyás születésnapjára társadalmi munkával egy házat építünk. A kezdeményezést “meghatottan” hagyták jóvá. De végül is elálltunk a házépítéstől.
A személyi kultusz bűvöletében éltünk, mint akkor oly sokan. 1952 végén egy írócsoport jött le hozzánk, köztük Déry Tibor, Örkény István, Háy Gyula. Elmondták, ők a párt vezérének ösztönzésére jöttek, hogy tanulmányozzák az itteni életet, az embereket, hogy aztán írjanak erről. A beszélgetés során annyiszor emlegették Rákosi Mátyást, hogy már én is megsokalltam, és azt mondtam: segítünk mi anélkül is, hogy állandóan rá hivatkoznának.
1953-54-ben nagy fontosságú események sora zajlott le Magyarországon, Sztálinvárosban és az én életemben is.
Január elsejével megszűnt a NEB, megalakult a Sztálin Vasmű trösztje, és trösztök alakultak az építőiparban is. Így mi is létrehoztuk a vasmű, a gyárépítő, a városépítő és a mélyépítő pártbizottságokat, vagyis decentralizáltuk a pártirányítást. Az emberek, a pártaktíva fejlődését bizonyítja, hogy a párttitkárok és a pártbizottságok tagjainak kiválasztása nem okozott különösebb gondot. A párthűségnek, az áldozatvállalásnak sok felemelő megnyilvánulását tapasztalhattuk. Hasonló átalakuláson mentek keresztül a szakszervezetek és a DISZ-szervezetek is.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
