Dunaújvárosi Hírlap – 1989. november 7.

Dunapentele, 1956 (VI.)

Forradalom, saját számlára

Kevés optimizmussal kezd­tünk hozzá Cihó Pálnak, az egykori pentelei Nemzeti Bizottság második elnökhe­lyettesének felkutatásához. A Sándor Andrástól kapott in­formációk ugyan jelentettek némi halvány kiindulópon­tot, de nem voltunk egészen biztosak abban, hogy ha meg is találjuk, hajlandó-e be­szélni a történtekről? Aztán a próba-szerencse alapon megejtett telefonhívásra ő vette fel a kagylót. És na­gyon is hajlandó volt be­szélni, egy kikötéssel:
– Szeretném előrebocsá­tani, hogy én 1956-ot az el­múlt harminchárom évben is, ma Is forradalomnak tar­tom. Én vállalom ezt, nekem az életem egyik legszebb időszaka volt. Megkérem önöket, hogy csak akkor ke­ressenek fel, ha nem mocskolódni akarnak…

1953 tavaszán került Sztálinvárosba. Előző munkahe­lyén apró, de a rendszert kritizáló megjegyzései miatt voltak kellemetlenségei, így jobbnak látta, ha önként Sztálinvárosba költözik.
– Elsősorban jobban sze­rettem volna keresni, és mint “jugoszláv kémgyanús, titóista bérenc”, szerettem volna eltűnni a figyelő sze­mek elől. Tudtam azt, hogy itt nem probléma az én esetem, hiszen annyi megbélyegzett ember gyűlt össze, hogy nekem, a kistiszt­viselő hetedik gyermekének – nyolcan voltunk testvé­rek – igazán nem kellett attól tartanom, hogy szemet szúrok. A munkámat a 26/4-es Segédipari Építő Vállalatnál még bújtatott állásban kezdtem. Aztán anyag- és áruforgalmi osztályvezető lettem. Később rövid időre áthelyeztek Pécsre, ahol az erőmű építését szervező iroda vezetője voltam, amikor pedig visszajöttem, a 26/1-es Gyárépítő Vállalatnál lettem szállítási telepvezető.


Cihó Pál munkatársaival 1955-ben
“A város ellátását szerveztem meg”

Itt nagyon sok, a rehabi­litációk során kiszabadult volt politikai elítélt dolgo­zott. Nehéz fizikai munkát végeztek – nyilván ezért helyezte ide őket az állam és a párt. Én mindig együtt­éreztem az üldözött embe­rekkel, ezért is próbáltam emberi módon bánni velük. Talán ennek a mentalitás­nak köszönhettem, hogy amikor kezdtek megalakulni a munkástanácsok, az elsők között delegáltak a szállí­tási osztályról a vállalati munkástanácsba…

A Kossuth-klubban döbben rá
– Augusztusban már meg­kezdődött egyfajta pezsgés a városban is. Tudjuk, hogy ekkor Budapesten már mű­ködött a Petőfi Kör, amely­nek néhány ülésén én is részt vettem, bár nem vol­tam a kör tagja. Én a sztálinvárosi Kossuth- (Fáklya-) klubnak voltam a tagja, amelyiknek egyik létrehozója, szellemi irányítója volt Sándor András író. Itt, en­nek a klubnak az előadásain ébredtem rá, hogy mi is tör­tént az országban 1956 nyarán, őszén…
– Mint ahogyan az egész országban mindenkire, ránk is döbbenetes hatással volt, amikor megtudtuk, hogy a rádiónál ropognak a fegyve­rek (Ezért is nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy milyen aljas pitiáner rága­lom, hogy a forradalmat nyugatról szervezték meg.) Nagyon sokan már ezen az éjszakán Budapestre utaztak Sztállnvárosból, hogy része­sei legyenek az események­nek. Az én tevékenységem tehát 24-én kezdődött a vá­rosban, miután megválasztottak a munkástanács tag­jának.
– Ekkor, tehát 24-én min­denhol megalakultak a munkástanácsok?
– Igen, úgy tudom min­den vállalatnál létrejöttek. Később ezek a munkástaná­csok küldték el delegáltjai­kat a Nemzeti Bizottságba (Dunapentele Ideiglenes Munkástanácsába?) Több száz munkástanácsküldöttből választottuk meg aztán az Ideiglenes Nemzeti Bi­zottság elnökségét és tisztségviselőit a pentelei (óvárosi) tanácsházán.
– Ez mikor és hogyan történt?
– A pontos dátumra nem emlékszem, vagy 27-én, vagy 28-án (31-én). Ott, az ülésen rendes jelölőbizottság ala­kult, akik minden felvető­dött nevet listára vettek. Miután összeállt a jelölőlis­ta, a küldöttek kérdéseket tettek fel a jelölteknek a pártállásra, szakszervezeti tagságra, iskolai végzettségre vonatkozóan. Ezt kővetően mindenkit külön-külön, nyílt szavazással választottunk meg…
– Egyenlő eséllyel indult mindenki ezen a választá­son? Nem jelentett hátrányt mondjuk az MDP-tagság?
– Nem. Semmilyen hát­rányos megkülönböztetés nem volt ezen a választáson, hiszen a küldöttek túlnyo­mó többsége MDP-tag volt, sőt, mondhatom, hogy a megválasztott Nemzeti Bi­zottságban is ők voltak több­ségben.

Leváltották a tanácselnököt
– Hogyan működött ez­után a Nemzeti Bizottság, mi volt az első dolga?
– Az elnökség a szava­zást követően megválasztotta a tisztségviselőket: elnöknek dr. Pados Istvánt, el­ső elnökhelyettesnek (egy­ben a. későbbi Forradalmi Katonai Tanács elnökének; Boross István főhadna­gyot, második elnökhelyet­tesnek pedig engem. Rám jutott a város polgári ügyei­nek intézése, tehát többek között .az ellátása is. Az el­nökségen belül egyszemélyi vezetés volt, mindenki felelt a területéért és minden ügyéről beszámolt Pados Istvánnak. Rövid megbeszé­léseink voltak, de “testületi­leg” kevés határozatot hoz­tunk. Az első intézkedésünk a hatalom átvétele volt. A munkástanácsok küldöttei­nek határozata alapján le­váltottuk a tanácselnököt és helyettesét… Felkerestük őket a hivatalban, rögtön a Nemzeti Bizottság megala­kulása után. Megkértük – ezt hangsúlyoznám – a ta­nácselnököt, hogy adja át az iratokat és a kulcsokat, a továbbiakban a Nemzeti Bizottság nem tart igényt a munkájukra. Tapolczai Jenő, az akkori tanácselnök azon­nal felajánlotta a szolgála­tait. (Utána persze elhatárolta magát ettől és sok mindent másképp mondott el, mint ahogy valójában volt.) Pados István keményen de nem durván – igaz nem is a legudvariasabb hangon – visszautasította. Az én felada­tom volt, hogy biztosítsak egy gépkocsit, amivel a ta­nácselnök és családja – ha úgy látják jónak – elhagyhassák a várost Egyébként Tapolczai után nagyon sok sarat, és tisztázatlan anyagi dolgot találtak, de ezeket már nem tudták kibogozni, mert a későbbi események megakadályozták…
– A Nemzeti Bizottságnak nem voltak tisztázatlan ügyei?
– Nekünk szigorúan mindent dokumentálni kellett, az utolsó szögig mindent adminisztrálni. Olyannyira, hogy a bizonylatokra még a tárgyaláson is tudtak hivat­kozni, mivel még a benzin­bombák kiutalási jegyein is ott volt az aláírásom. Ezt én vállaltam is, kifizettettek ve­lem tizenkétezerötszáz forin­tot – mert mi a saját szám­lánkra hadakoztunk a szov­jetekkel. Abból a szempont­ból viszont jó volt, hogy mást, amit nem követtünk el, nem tudtak ránk bizo­nyítani. A tárgyaláson azt is ránk akarták verni, hogy elloptuk a város élelmét, meg a gyógyszereket a kór­házból. Holott éppen mi ho­zattunk gyógyszereket Bécs-ből, amikor a budapesti kórházak raktárai kiürül­tek…
– A szóbeszéd szerint ezeknek a szállítmányoknak az alján érkeztek a nyugati fegyverek is…
– Aki ezt állítja, az ha­zudik. Nekünk semmi szük­ségünk nem volt nyugati fegyverekre, hiszen – ebben a városban egyedül – a ml oldalunkon állt a katonaság is, a rendőrség is. Ők fegy­verezték fel a nemzetőrséget, akiket Küllős őrnagy képe­zett ki. De mondják meg, ha lettek volna ilyen fegy­verek, a tárgyaláson leg­alább egyet, mint tárgyi bi­zonyítékot nem mutattak volna be? Kihagyták volna azt a lehetőséget?
– Tehát önöknek nincs köze a 25-i és 27-i fegyverszerzési akcióhoz?
– Ehhez a Nemzeti Bi­zottságnak semmi köze, ezek illegális fegyverszerzési akciók voltak. Mi végig, az első perctől kezdve politikai megoldást kerestünk a dol­gokra, bár attól kezdve, hogy a Forradalmi Katonai Ta­nács átvette a hatalmat a laktanyában, tulajdonképpen az ő kezükben volt a város De ez csak a biztonságot, a védelmet szolgálta.

Fegyenc lázadás
– Kik és miért tartóztat­ták le a tüzérezred akkori parancsnokát? Erre szükség volt a fegyveres testületek átállításához?
– Erről én – lévén, hogy nem tartoztam a katonai szárnyhoz – szinte semmit nem tudok. A katonák a forradalom alatt végig meg­őrizték privilégizált helyze­tüket – ami nagyon is ért­hető, és véleményem szerint is így volt jól. Én N. száza­dosék letartóztatásáról ak­kor szereztem tudomást, amikor már vitték őket. A Nemzeti Bizottság éppen ülésezett, amikor megérkez­tek a katonatisztekkel. Jókora tömeg gyűlt össze, lincshangulat kezdett kiala­kulni az október 25-i lövöl­dözés miatt, és én kaptam feladatul, hogy csillapítsam le a tömeget. Magam sem hittem, hogy sikerül, de vé­gül megúsztuk. A letartóz­tatottakat katonák és nemzetőrök kísérték, tehát a mi hivatalos egységeink, de hogy a parancsot ki adta ki, azt én nem tudom megmon­dani. Egy biztos: a városban november hetedikéig, attól kezdve, hogy átvettük a ha­talmat, rend volt, itt nem történtek atrocitások…
– A pálhalmai fegyenclázadás sem tekinthető an­nak?
– Erről azért tudok rész­letesen beszámolni, mert Pados István engem bízott meg az ügy kivizsgálásával. Az történt, hogy a rabok – vélhetően mert tudomást szereztek a kinti események­ről – valóban fellázadtak. A börtön parancsnoka, Haj­dók alezredes közéjük lö­vetett, majd amikor a hely­zet kezdett kritikussá válni, hozzánk, a Nemzeti Bizottsághoz fordult segítségért. Kértük a városi ügyészséget, hogy küldjön valakit, aki kivizsgálja a helyzetet és egy jól felszerelt nemzetőr-csapattal kimentünk a hely­színre. Ekkorra a rabok már lefegyverezték az őrséget, de nem történt lincselés. A vizsgálat során megállapítot­tuk, hogy a parancsnoknak nem kellett volna lövetnie, ezért mi védőőrizettel a városba vittük és az ügyet rá­bíztuk a rendőrökre és az ügyészségre. Tehát sem én, sem a Nemzeti Bizottság más tagjai nem tartóztathat­tuk le Hajdók alezredest, mint ahogyan ő azt később a tárgyaláson állította. A fe­leségét egyébként, aki utolsó idős terhes volt, szintén a mi kocsinkon hoztuk be a kórházba, nehogy a rabok atrocitásainak legyen kitéve. Kiderült az is, hogy a Pálhalmán akkor fogva tartottak döntő többsége, több mint hetven százaléka, a beszolgáltatási kötelezettségének megszegése miatt volt ott, a többiek pedig zsebesek, tolvajok, kisstílű csibészek voltak. A rabok – ügyük végleges kivizsgálásig – felfüggesztési papírt kaptak tőlünk, amivel mindenkinek jelentkeznie kellett a lakó­helyén működő Nemzeti Bizottságnál…

Aki Időt nyer…
– A város nyugalma te­hát, függetlenül az országos eseményektől, biztosított volt. Mi történt, amikor megérkeztek a szovjet csa­patok?
– Mi felkészültünk a védelemre, de bíztunk ab­ban, hogy nem kerül sor fegyveres összetűzésre, hogy meg lehet egyezni a szovjet csapatok kivonásáról. Mindenesetre a hondvédhelyőrség kiépítette a körkörös védelmet a Forradalmi Ka­tonai Tanács vezetésével. A Forradalmi Katonai Tanács, amelyik elsején letartóztatta N. századost, negyedikén, a helyzetre való tekintettel mégis kihozta őt, hogy irá­nyítsa a város védelmét. Ez is a forradalom toleranciá­ját bizonyítja. Ezt megelő­zően azonban, hogy időt nyerjünk, parlamentereket küldtünk a várost bekerítő szovjet csapatok parancsno­kához. Az utunkról csak annyit, hogy Dunaföldvár előtt, több kilométer hosszan az út mindkét oldalán páncélosok álltak. A pa­rancsnok és egy politikai tiszt fogadott, előadtuk, hogy a városban nyugalom van, mindaz, amit ők félte­nek, a szocialista vívmányok biztonságban vannak. Nem oszlattuk fel a termelőszö­vetkezetet, mindenki nyu­godtan vállalhatja a párt­tagságot, nem üldöznek sen­kit, a városban nyugati fegyverek, kémek nincsenek. Jöjjenek el egy küldöttség­gel, nézzék meg maguk. Alighanem ők ezt enélkül is nagyon jól tudták, ezért adtak kitérő választ, és hi­vatkoztak a parancsra. Mi is mondtuk a magunkét, ők is… Annyit azonban elér­tünk, hogy kitoltuk a táma­dást, időt nyertünk…
– Mihez?
– Ahhoz, amit akkor Ma­gyarországon mindenki akart, amiben mindenki – mi is – naivul hittünk hogy az oroszok betartják a szavukat és kimennek. Ezért biztosítani akartuk a helyi hatalmat, hogy ne le­hessen belekötni semmibe. Tudtuk ml azt, hogy a két­ezer fegyveres, aki a mi ol­dalunkon áll, édeskevés a páncélosok ellen. De ez az erő mégis elegendő volt ar­ra, hogy a szovjeteket tárgyalásra kényszerítsük. Köz­ben próbáltunk kapcsolatot teremteni a külvilággal a Rákóczi adón keresztül. Be­olvastunk egy olyan közle­ményt, – ennek a meg­szerkesztésében én is részt vettem – amiben közzé tet­tük, hogy Dunapentele az egyedüli város Magyarorszá­gon, ahol még nincsenek bent a szovjet csapatok, a városban rend van, az utak járhatóak, saját polgári repülőtérrel rendelkezünk Madocsán, van kórházunk, szállodánk, minden feltétele adott egy nemzetközi ellen­őrző bizottság fogadásának. Itt még van lehetőség, ez még szabad föld…
– Mikor volt ez?
– Már a Kádár-proklamáció után. Akkor már tud­tuk, hogy nagyon nehéz idő következik és minden má­sodperc az élet lehet. No­vember hatodikán megérkezett a szovjet csapatok kül­döttsége. Igaz, a tüzéreink először megszórták a kül­döttség páncélosát, mert nem tűzte ki a fehér zászlót – november 7-e előestéjén nem lett volna éppen fel­emelő – csupán a lövegcsövét engedte le. Ettől aztán eléggé megijedtek, csak ak­kor nyugodtak meg, amikor a tanácsterem falán meg­látták a Lenin képet… Az Arany Csillagból vacsorát hozattunk az elvtársaknak, megvendégeltük őket (a tár­gyaláson kiderült hogy ismét csak a saját kontónkra – úriemberek voltunk, még azt a számlát is mi rendez­tük, amihez semmi közünk nem volt). A szovjetek elő­adták: nem tudnak tovább várni, napok óta tűzparancsuk van. Kértek bennün­ket, hogy tegyük le a fegy­vert. Egyet mondhatok: én, Pados, vagy N. százados hiába mondtuk volna, hogy megadjuk magunkat. Először is a becsületem nem enged­te volna, a munkások, ott a helyszínen lelőttek volna – ők névtelenek maradhatnak egy forradalomban. De be­hívtunk embereket, pártta­gokat is, akik ott, a szovje­tek előtt tépték szét a párt­tagkönyvüket és azt mond­ták: menjenek haza, nincs itt semmi keresnivalójuk, ez a mi belügyünk. Le akarunk számolni a rákosistákkal és egy szabad, demokratikus, szocialista államot aka­runk… A parancsnokuk, nagyon tisztességes ember volt, az mondta, hogy ők sajnos akkor sem tudnak tovább várni, a tábornok kiadta a tűzparancsot…

A támadás
– Úgy éreztük magunkat, mint a halálra ítéltek, áll­tunk és nyeltük a könnyein­ket. Talán presztízsből is, meg akartuk mutatni a világ­nak, hogy a magyar nép azért nem hajtja önként járomba a fejét; kijelentet­tük a parlamentereknek, hogy védekezni fogunk. Ok­talanul nem akarunk senki­re lőni, de védekezni fo­gunk.
– Másnap aknavetőkkel zárótüzet adtak az állásaink­ra. Nem közvetlenül, csak eléjük, látszott, hogy ők sem akarják szétlőni a várost, nem akarnak oktalan vérontást. Utána megjelentek a repülők és ők is az állásokra tüzeltek. A légvédelem viszonozta a tüzet. Amikor a repülők elmentek, még ko­molyabb tűz alá vették az állások vonalát, és ekkor történt, hogy görögök hátba támadták a technikumi nem­zetőrségünket. Előző nap ve­lem tárgyaltak, hogy adjak nekik feggyvert, harcolni akarnak a magyar forrada­lom oldalán. Én azt mondtam, hogy ez a mi bel­ügyünk, ne avatkozzanak be, nekik nem lehet semmi ba­juk. Valahonnan, szerintem az AVH-soktól, mégis sike­rült fegyvert szerezniük és az a görög, aki előző nap még fűre-fára esküdözött, ekkor hátba támadta a nemzetőröket… Lehet, hogy nem mindannyian, ez így általánosítás, de hátba támadtak… Utána kezdődött az általános támadás, s egye­dül maradtam a Nemzeti Bizottság épületében. Arra gondoltam, hátha a szovjet bevonulás után is lehet va­lamit tenni a polgári hata­lom átmentéséért. De amikor láttam, hogy milyen elkese­rítő a helyzet, amikor már a városban is mindenre lőt­tek a repülők, ami mozgott, akkor kimentem az üzlet­ház elé. Ott voltak a benzi­nes palackok… Nagyon el voltam keseredve, mindent, az egész addigi harminc éve­met elveszettnek hittem. Meg akartam fogni egy ben­zines palackot, hogy mielőtt elmegyek még egy páncélost én is kikészítsek. Szeren­csémre éppen ott volt egy tiszt – sajnos a nevét máig nem tudom – aki egy atyai pofonnal megállított…


Bartók Béla utca és a Dózsa György út sarka

– Bevonszoltak egy pin­cébe, ott töltöttem az éjsza­kát, aztán rövid időre Bugac-pusztán húztam meg magam. Amikor itt a város­ban elterjedt a híre, hogy fegyverrejtegetésért a ka­posvári katonai főügyészség halálra ítélt és ki is végeztek, úgy határoztam, hogy hazajövök. Felvettem a legjobb öltönyömet, beültem az Arany Csillagba és rendel­tem egy ebédet A pufajkások – vagy a pincérek? – elég toleránsak voltak, csak miután ezt elfogyasztottam, jelentek meg. Bevittek, meg­vertek és ki tudja mi tör­tént volna, ha a rendőrök nem lépnek közbe. Ők át­vittek a rendőrőrsre, ott tar­tottak amíg el nem szállí­tottak Fehérvárra, a “Szabó palotába”. Itt kaptam elő­ször egyperces beszélőt a feleségemmel…
– Két emelettel a föld alatt már összegyűjtötték a környékbeli Nemzeti Bizottságok tagjait és folytak a brutális “kihallgatások”. Mielőtt a tárgyalásra átvittek volna, még eljátszattak ve­lünk egy “csodálatos” jelenetet: a hajnali sötétségben kivezettek egy szűk udvarra. A fal tele volt golyónyo­mokkal, odatuszkoltak mindannyiunkat, Padost, N. szá­zadost, Tajtit és engem: – Rohadékok, itt fogtok megdögleni! Vártuk, hogy mikor ölnek meg, a fogunk között szórtuk a szitkokat, de volt bennünk annyi erő, hogy nem kiabáltunk – pedig az emberben ilyenkor nagy a gyávaság…
– Aztán, amikor már jól kiélvezték a helyzetet, megbilincseltek, feltuszkol­tak egy teherautóra. Dunapentelén, a Budapesti Kato­nai Bíróság tárgyalta az ügyünket 1957 májusában. Engem a demokratikus ál­lamrend megdöntésére irá­nyuló szervezkedés miatt öt évi börtönre és teljes va­gyonelkobzásra ítéltek, 1960. április 1-jével szabadultam, az első nagy amnesztia ide­jén.

Kiss S. Anna
Munkácsi Imre

Felhasznált képek:
Dunaújvárosi Hírlap
Magyarország
Dunaújváros története képeslapokon

1956-ról 1989-ben cikksorozat

Dunaujvaros