Vasmegye – 1952. október 24.


Május 1 utca 1952. augusztus 10.
A Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT)
francia és svéd vendégei megtekintik az épülõ sztálinvárosi lakótelepet.
fotó: MTI Fotó/Kovács Lajos

SZTÁLINVÁROSI SÉTA


Vonaton,
vagy hajón érkezünk meg Sztálinvárosba, mindegy. A várost, a Vasművet már messziről látjuk. Hatalmas állványok, kémények, öt-hatemeletes lakóházak emelkednek a magasba. Hirdetik, hogy a pentelei fennsíkon, épül országunk büszkesége, legkorszerűbb üzemeink sora a Sztálin Vasmű és új, első szocialista városunk, Sztálinváros. A víztorony tetején csillag hirdeti: Sztálinvárosba érkeztünk. Elfog bennünket az a boldog, várakozással teli izgalom, amely mindenkin úrrá lesz, amikor először vagy hosszabb idő után látja a várost.
Körülöttünk
mindenütt árkok zódnak, vasúti sinek ágaznak el a különböző vállalatok rendezőpályaudvaraihoz és mindenütt állványok, amelyek körülfogják az épületeket. Előttünk vannak a Sztálin Vasmű gigantikus épületei. Hatalmas toronydaruk, betonkeverőgépek dolgoznak. Az utak mellett keskenyvágányú mozdonyok viszik építőanyaggal megrakott szerelvényüket. Szovjet gyártmányú billenő “ZISZ”-autók robognak, téglát, cementet visznek az építkezésre. Emberek ezrei dolgoznak itt, előttünk lélekzik, él a ros.
Induljunk
el először a városba. Már messziről szemünkbe tűnnek a “kocka”, “medve” és “csont” házak. Ezeket az épületeket formájukról nevezték el igy a Sztálinvárosiak. A sárgára puccolt házak erkélyeiről, ablakaiból muskátli integet felénk. A házak közti, nagy zsitos kertek helyén most még munkások dolgoznak. Ez a város nem lesz kőrengeteg, itt nem lesz külváros, nyomortanya. Menjünk beljebb a főtér felé a város, egyik utcáján, a Szórád Márton-utcán. A városban mindenki tudja, ki volt Szórád Márton. A dunapentelei zsellérek lázadását vezette 1837-ben, a szabadságharc idején nemzetőrként harcolt. Most az ő utódjai szülőföldjén szocialista várost építenek. Már messziről látjuk a pártszervezet székhazát, a filmszínházat, a 40.000 lakos számára tervezett rendelőintézetet, a húsztantermes iskolát, az áruházat. Most már a Sztálin-úton megyünk. Országunk legszélesebb útja! Egyik oldalán ötemeletes paloták, üzletek, cukrászdák, könyvüzletek, a másik oldalon munkások százai, toronydaru, téglarakások, sőt puszta térségek. Rövid idő és ez az oldal is felépül. Ez az utca lesz a város főutcája. Itt suhannak majd csendesen a trollibuszok, autók, kerékpárosok százai. Az üzletház mögött láthatjuk az óvodát, Boldog gyermekek kacagását hozza felénk az őszi szellő, amott a csecsemőotthon új épülete emelkedik.

A Dunasoron, a jövendő város egyik most épülő legszebb utcáján kimegyünk a Dnna-partra. Szemben, velünk a Duna ezüstös szalagja, a Kiskunság végtelen siksága, Szalkszentmárton, távolabb Kunszentmiklós. A part itt magasan van, alattunk az épülő kikötő kavicshegyei kotrógépei, állványerdő. A Duna legnagyobb folyami kikötője épül itt, a kikötőben rakják majd ki rakományaikat a hajók. A meredek parton csillepálya viszi fel a vasércet, szenet. Északra, a völgykatlanban Pentele. Alacsony, itt-ott zsupfedeles házaival a múltat idézi eszünkbe.
Szívesen
elsétálnánk még a rosban. Megnéznénk az épülő kultúrpalotát is, amelynek alapjait a Vas megyei diákok is ásták, megkérdeznénk a munkásoktól, honnan ered az a büszkeség, amely a város iránt füti őket. Mert az építők, az új város alkotói és lakói büszkék arra, hogy sztálinvárosiak. És jogosan büszkék. Munkájuk nyomán emelkedtek ezek az utcasorok, távolabb a gyárak. Míg Sztálinváros utcáin sétálunk, arra kell gondolnunk, hogy két-három évvel ezelőtt ilyenkor végezte el az őszi mélyszántást, takarította be termését itt a penlelei gazda. És most igazi város ez már most is, hát még milyen lesz ötéves tervünk végére! Hogyne lennének büszkék alkotásukra a sztálinvárosiak. És rájuk meg az ország büszke.

Csalogatnak bennünket a Vasmű hatalmas keményei a beláthatatlan gyártelep, a már működő öntöde, kazánkovácsműhely, laboratórium, légsűrítő gépház és a többi üzem vagy épülő üzem hosszú sora. Áthaladunk a kicsiny, de már lombosodó 800 méter hosszú erdősávon Csak most bontakozik ki előttünk igazán a gyárépítkezés. A jövőbe képzeljük magunkat és fejünk felett 3 kilométer hosszú kötélpálya huzódik a kikötőtől a gyártelepig. A levegőben szén, vas és vasérc utazik a kohók, kazánok gyomrába. Kövessük csak a csillék útjait. Első állomás a szénmosó. Itt szabadítják meg a szenet a felesleges, éghetetlen anyagoktól. Második állomás a kokszoló. Itt történik a kokszositás. A szén innen kerül a kazánok, kohók gyomrába. A vasérc rövidebb utat tesz meg a kikötőtől. A csillék az ércelőkészitőbe viszik, ahol hatalmas gépek osztályozzák, tömörítik, majd a kohóműbe kerül. A telhetetlen kohók gyomra rengeteg vasércet felemészt. A Szovjetunió azonban vasérc-szállítmányaival segíti vasmüvűnk kohóinak táplálását.
Körülöttünk
mindenütt lázas munka folyik. Huszonhat építőipari vállalat különböző szakmunkásai dolgoznak itt. Az erőmű építői fogadalmukat akarják teljesíteni, azért dolgoznak most kétszeresen jól. Az erőmű nagyobb, mint a Mátravidéki Centrálé és a hónap végére fűteni fogja a várost. Jól látjuk innen a Martin-művet, a kokszoló építkezését, mellette a betongyárat, a szávót, a Tüzállótéglagyár épületeit, az Oxigént, a csatlakozó elektromos állomást és a többi gyárat.

Sztálinváros oszágunk büszkesége, a békeszerető népek hatalmas alkotása. Sztálinvárosi tánk után értjük meg újra és újra, hogy mit jelent a béke. Sztálinrost és Sztálin Vasművet látva értjük meg, milyen hatalmas alkotó erő van népünkben, ifjúságunkban, azokban, akik ezt a tervet nagy pártunk vezetésével megvalósítják.

Boros Endre

Dunaujvaros