Dunaújvárosi Hírlap – 1976. október 12.
Palotás József szobrászművész
Ha egy nagyobb közösség, egy város új jövevényt fogad be valóságos és átvitt értelemben vett falai közé, a vendégszeretet jeleképpen először is hajlékot kínál neki, de a második gesztus kérdő: “Mit hozol nekünk, mit teszel hozzá a magad részéről a »res publicá«-hoz, a szó szoros értelmében vett közös ügyhöz?” A kérdés nem gyanakvó, a kérdés bizalmat előlegez. Egyetlen újonnan jöttnek sem kínál aranybányát Dunaújváros, de mindenkinek, aki alkotó jószándékkal érkezik közénk, lehetőséget ad arra, hogy kifejtse, ami érték rejlik benne, hogy kifejezze önmagát.
S egy fiatal képzőművész számára talán ez a legfontosabb.
– A kérdés természetes, s mivel csakugyan van fedél a fejem felett, s az előlegezett bizalmat is éreztem, válaszolnom kell rá. Palotás Józsefnek hívnak, a pécsi képzőművészeti gimnáziumban érettségiztem, s 1972-ben végeztem a Képzőművészeti Főiskolán. Ja, igen, szobrász vagyok, nős, két gyermek apja, a feleségem logopédus, most már ő is itt dolgozik, a kisegítő iskolában. Komlóról érkeztünk ide, és bár azt vallom, hogy ha valaki csakugyan művésznek tartja magát, akkor a körülmények és a környezet nem akadályozhatja a munkában. Dunaújvárosba mégis a praktikum, a mesterségemmel kapcsolatos praktikum hozott: ahogyan az építészetnek mindig a kor építőanyagához és technikájához kell igazodnia, úgy a szobrászatnak is. A szobrászat legmaibb anyaga a fém és a beton. Nos, betonnal dolgozhattam Komlón is, beton az anyaga például a most huszonöt éves Komlón felállított emlékművemnek, de fémhez itt, a vasmű árnyékában könnyebben hozzá tudok jutni. Elő is készültem a dolog technikai részére, levizsgáztam ívhegesztésből, és lánghegesztésből is le akarok vizsgázni, hogy valóban ismerjem a fémanyag, elsősorban a vas lehetőségeit.
Az Uitz terem pincéjében lévő Amatőr Műhelyben beszélgetünk: műterme még nincsen, az itt dolgozó amatőrök fogadták be őt szeretettel, helyet adtak kiöntésre váró gipszeinek, skicceinek, vázlatainak. S egy-két kész szobrának is lehajtott fejű, kezében kalapját lógató Arany János támaszkodik a fatörzshöz, amelyből figuráját kibontotta a művész, egy polcról Martinovics Ignác küld eszelős, merev mosolyt felénk – a terrakotta életszerű lehetőségei valósultak meg ebben az egyáltalában nem naturális portréban; groteszk hegedűs-figura szintén fából, festett arcú és testű, fájdalmas mozdulatú gipsz-bohóc. És élő emberekről készített gipsz-maszkok, plakettek, tervek, ujjgyakorlatok. Késszé minősített, s még intézményben vagy köztéren el nem helyezett szobrainak java a dunaújvárosi őszi tárlat zsűrizett anyagában várja, hogy bemutatkozzék, azaz hogy bemutassa a Dunaújvárosban eddig gyakorlatilag ismeretlen művészt (bár egy vagy két kisplasztikáját már láthattuk az Uitz teremben néhány évvel ezelőtt).
– Augusztus végén érkeztünk ide, de már itthon érzem magamat. Ami a munkámat illeti: az absztrahálásnak nagyon sok fokozata van, normát, előírást nem lehet találni rá. Bízom abban, hogy például ismert alakokról készített portréim nem “hasonlítanak” eredetijükre a szó hétköznapi értelmében, mert ha ezt akartam volna elérni, akkor maga a szándékom is teljesen hibás lett volna. Egy-egy szobornak mindig valaminek a lényegét kell kifejeznie, éreztetnie, akár egyalakos, akár többalakos, vagy éppen emberi figura nélküli kompozícióról legyen szó. És dolgozzék az ember akár “lefejtő” módszerrel kőből, fából, akár “építő” módszerrel, agyagból, gipszből, betonból, fémből… De máris túl sokat beszéltem. Márpedig egy szobrász beszéddel nem bizonyíthatja be önmagát, hanem csakis szobrokkal. Dolgozni akarok és dolgozni fogok.
Ennél többet nem is vár és nem is kér a város, a “civitas” Palotás Józseftől. Műveket vár tőle, s jó munkát kíván hozzá.
(k)
Palotás József alkotásai a kozterkep.hu oldalon
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
