Kalász Márton – Téli bárány VIII.


Jelenkor – 1984. május


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2019

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

Vroni leült, amikor elolvasta a tábori lapot. Aztán beszaladt a tiszta szobába, elővette a tükör mögül a többi lapot. Rájuk tette ezt, aztán végigfutotta valamennyinek a címzését. Levette a tükör sarkából az ura fényképét. Kis sápadt fölvétel volt, Probst homlokának felső fele fehér volt, arca napcserzette sötét, sapka nélkül fényképezkedett. A sapka a vállán a jobb paroliba volt behúzva. Probst zubbonyának gallérja széjjel volt nyitva, Vroni ahányszor megnézte a képet, mindig fölsóhajtott, ura a zubbony alatt miért nem visel inget. Ami még furcsa volt Probston, hogy levétette a bajuszát, így, orra alatt csupaszon megszokhatatlan volt Vroninak. Vroni kézbe vette a félórája érkezett tábori lapot. Kiment az udvarra s körülnézett. Hátha közben előkerült a fiú, András, vele is elolvastatná. Tudta jól, nem olvasott ő semmit félre, mindent megértett, de mégis. Hátha a fiú mást olvas ki a kusza sorokból, enyhébbet, mint ő, vigasztalóbbat. Probst írása eddig sose volt ennyire esetlen, Vroni mindig megcsodálta ura szálkás, délceg betűit, ő legföljebb a nevét tudta szépen leírni. Újra megnézte a cimzést, azt írja itt Probst, hogy Feldlazarett. A lapon ugyan arról tudósít, hogy változatlanul Zágrábban van, csak most kórházban s nem a laktanyában. Vroni ezt nem értette. Ha városban van, ha kórházban, minek akkor azt írni a címzés aljára, hogy Feldlazarett. Feldlazaietten ő olyasmit képzelt, ami odakint van, ahol lőnek, ahol nagy keservesen szedik össze a szerencsétlen sebesülteket. Otthon egy utcabeliről mesélte nemrég az anyja, mielőtt meghalt, két napig jajgatott bent a katlanban. Sehogy se tudtak odakúszni érte, akik vele voltak, annyira lőtték őket. Keserves volt hallgatni a szenvedést, hogy állandóan vízért könyörög, sírtak, hogy nem tudnak segíteni neki. Második éjszaka aztán elhallgatott. Hátha Paullal sem az történt, amit itt ír. Hátha már kint volt eddig a fronton, ott, ahol van, is front van, csak nem tudathatta a családjával. S most megsebesült, ki tudja, mennyire. Letépte a gránát a lábát, a karját, egy golyó úgy eltalálta, talán bele is hal. Hallott már Vroni olyat, hogy mostanában a katona nem írhatja meg haza azt, amit szeretne, hanem amit engednek, amit mondanak neki. De azért mégis igaznak kell lennie, amit Paul itt a lapon ír. Szűkszavúan, hogy összeesett a gyakorlótéren, most erre föl vizsgálják. Fekszik, mozdulnia jóformán nem szabad. Meddig lesz így, nem tudja, az orvosok biztatják, nincs nagyobb baj. A lapról így se maradt le a szokásos “tudatom, hogy hálisten jól vagyok, amit Felőletek szintén remélek”. Csupán a “Gott zum Gruss!” hiányzott az írás legelejéről.
Vroni visszament a tiszta szobába. De aztán mégse tette föl a lapot a tükör mögé a többihez. Magával vitte a konyhába. A fiú nem került elő, az ebédet föl kellett tenni. Lehet, András utánament a nagyapjának meg Annának. Vroni apja kora reggel átjött a nagyobb faluból, hogy délig lekapják a zabot a harmadik dűlőben, ami mostanra ért be. Anna a segítsége. Vroni nem tudta, apósa merre lehet, nyilván a szőlő tájékán jár. Az idei aratást úgy végezték az ura nélkül, hogy Vroni apja volt a kaszás, Anna szedte mögötte a markot. Az öreg Probst vette volna a második rendet, de inkább csak tehetetlenkedett. Vroni már első nap kivette kezéből a kaszát s helyébe állt. Anyja járt a nyomában a sarlóval. Elég fáradságos aratás volt, de fönt a gabona a szérűn. A népek úgy tudják, jövő hét felére ér át a cséplőgép a nagyobb faluból. Vroni nemigen értette apósát, mitől olyan tehetetlen. Nem sokkal idősebb az ő apjánál, mégse használható semmire. Leginkább ülni szeret, ha szólnak hozzá, válaszol, egyébként nem beszél. Már vitték volna orvoshoz, amíg Probst idehaza volt, de az öregnek nem akaródzott menni. Egyszer mégiscsak sikerült rábeszélni. Az orvos, akihez elkísérték, sokáig vizsgálta az öreget. Aztán azt mondta, semmi baját nem találja. Egészséges a bácsi. Miért nem akar mégsem élni, ha nem akar, tette hozzá halkan az előszobában, azt a család tudhatná.
Vroni hallotta, hogy a lovaskocsi befordul az udvarra. Mire kiment, Anna, a kislány már fogta ki a lovakat. A Sándort, ezt a szeszélyes kényes pejt, kantáron vezette föl a kertbe, az álláshoz, ahol a lovak nyáron hűsölni szoktak, a másik szabadon ballagott a nyomában. Vroni most is kis borzongással nézte, tizenöt esztendejével ez a lány hogyan bánik a lovakkal. Anna csöppet sem fél, hangjára a lovak engedelmesen megállnak, a Sándor hagyja, hogy leszerszámozza. Amint fölvetné a fejét, Anna rákiabál. Vroni apja közben lepakolta a kaszát, a villát, a gereblyét, s a kéve zabot, amit mutatóba hoztak haza. András még mindig a szekérderékban ült s olvasott. – Kászálódj már te is – szólt rá a nagyapja -, hallod? – András még be akarta fejezni a lapot. – Írt apád – szólt le a tornácról Vroni. András erre nyomban ugrott. Vroni nem tudta titkolni, rossz a hír, ami jött. András odabent hangosan fölolvasta nagyapjának, Annának, mit ír az apja. Az öreg Kovács sóhajtott, leült az asztalhoz, csak nagy sokára szólalt meg. – Hát bizony ez nem jó hír, lányom – mondta -, nem jó. De tudod-e, olyan a háború, hogy nincs az a baj, hogy ne lenne jobb, mint odakint feküdni a lövészárokban. A vérben, koszban, ahol lőnek. Én aztán tudom. – Vroni bólogatott. Közben szipogott, a könnyét törölgette. – Így fogd föl, kislányom – tette hozzá az öreg Kovács. – Meg ez a lap is meddig úton volt. Azóta biztosan jobban van. – Immel-ámmal ették a finom zöldbabot, amivel Vroni ebédre várta őket.
– Majd megkérdezem a németünket. Mindig mondja, hogy orvosnak kezdett tanulni, csak jött a háború – mondta még az öreg Kovács a kapuban, amikor útnak indult. Vroni elmosogatott, András mindjárt nekiült, hogy levelet írjon az apjának. Anna még kicsit hűsölt. Vroni nézte a kislány napégette arcát, haja tövéig szinte fekete homlokát, az asztalon felejtett érdes, vékonyka kezét. Annát így ültében elnyomta az álom. Vroni nem akarta, hogy a gyerekek lássák a bánatát, sikerült is legyűrni a könnyeit, de most folytak csöndesen lefelé az arcán. Valójában nagyon boldog volt, hogy Anna mindenben annyira a segítségére van. Hogy ilyen nyúlánk, erős, szép lánnyá nőtt hirtelen. Ha Probst látná, hogyan dolgozik, bizonyosan örömét lelné benne. Hasonló korú fiú se állná meg jobban a helyét. Főzni, igaz, nem akaródzott neki, konyhában ácsorogni, arról hallani se akart. – Inkább zsákoljak, mint főzzek – mondogatta hiún Anna. Nem volt gond reggel ébreszteni, nem finnyáskodott, etetett, tolta ki talicskán a trágyát az istállóból. Már most tervezte, hogyan szántanak-vetnek majd ősszel a nagyapjával. Ahogyan nem volt türelme az iskolához, akkora itthon az igyekezete. Vroni féltette is a kislányt, meg ne erőltesse egyszer magát. Andrással sokat veszekedtek, mert a fiú, mihelyt tudott, bújt a kétkezi munka elől. Vroni jól látta, hogyan pofozkodnak ilyenkor, András is megpróbálta visszaadni, ha lehetett, de csak végszükségben szólt rájuk. Mivel Probstot nem különösen bántotta, hogy András csak a könyveket cipeli, csak olvas, másra nyűgös, kelletlen, Vroni is beletörődött. Ki tudja, mire lesz jó, szokta Probst magyarázni, ha meg majd dolgoznia muszáj, megtanul. Vroni egytől félt, de ezt az urának sose merte mondani. Csak arra a nagybátyjára ne üssön, csak Franzra ne, akiről azt se tudják most már, él-e, hal-e, csak őrá ne, fohászkodott mindig magában. De András kedves fiú volt, minden durcásság, beteges érzékenység hiányzott belőle.
– Kész vagyok – kapta föl András a levelet. Végignyalta a borítékot s leragasztotta. – Szaladok nagyapám után, majd odaát föladjuk postán. – Ugrott, indult. – Föl se olvasod, amit írtál – kiáltott utána Vroni. – Majd ha hazajövök, elmondom. – Kint zörgött a bicikli, Anna az asztal mellett újra fölkapta a fejét s ásított. Vroni tudta, a fiú nemcsak a nagyapja kedvéért szeret a nagyobb faluba járni, összebarátkozott ott egy-két fiúval is, de főképpen az öreg Kovácsék németje miatt szalad. Kész szerencse az öregeknek ez a mostani német, ez a Rudi nevű katona, tiszthelyettes, Vroni ahányszor odaát volt, észrevehette. Úgy is bánnak vele, mintha a saját fiúk volna. Rudi mamának szólítja az ő anyját, az öregasszony meg fegyelmezi, ugráltatja, mintha nem is német katona lenne. De Rudi, ha jön, se várja meg, hogy rászóljanak, tüstént hasznosítja magát. Vizet hoz, tűzrevalót, krumplit hámoz, közben mesél, mert beszélni nagyon szeret. Andrást hamar magába bolondította, fölültette a biciklivázra s elvitte magával. Rudi az itt levő németek fegyvermestere, töméntelen üres töltény- meg rakétahüvellyel jöttek vissza. Annának is tette a szépet, de Anna mindig morcos volt hozzá. Amikor megérkezett Probst első tábori lapja, Rudi magyarázta el, hogyan is van ezzel a Zágrábbal, miféle város az s hol van. Ott közvetlenül nincs partizánveszély, mondta, nem kell félni. Olyan bizalommal beszélt, hogy Vroni nem kételkedett a szavában. Jobb ott lenni, magyarázta Rudi halkan, azt megúszhatja az ember. De a fekete autót, ha azok elkapják, akit keresnek, azt nem lehet megúszni. Rudi rájött, Probst miért érdeklődik óvatosan, a kocsmárosék hogyan vannak. Szegény Helmann Rézi valóban aligha sokat aludt azokban a napokban. Ha jöttek, akár ájultra is pofozták, akik az urát keresték.
A szíve, azt mondja a németünk, a szíve. Ezzel a hírrel állított be Vroni apja, amikor a cséplés napjára átjött. Azért jobb neki, ha mozdulatlanul fekszik. Vroni már lassan megnyugodott. Ha meg a szíve, másnak is volt már baja a szívével, s elélt öregkoráig. A cséplőgép még előző este fájront után áthúzott Probsték szérűjére. Alig virradt, a gépész fűteni kezdte, nyugtalan láng csapott ki s világította be a környéket, ha kinyitotta a vasajtót s szénnel tömte a kazánt. A gőz sziszegett, a cséplőmunkások álmosan gyülekeztek mindenfelől. A munka még meg se indult, meglepetésre Mess koma meg Pauli, a keresztfiú jött fölfelé az udvaron. Úgy gondolták, elkel a segítség, mondta kicsit zavartan a koma. Pauliból egész legény lett, mióta Vroni nem látta. Már nem volt olyan kicsi a többi közt, mint régen az iskolában. Annánál azért szinte fejjel alacsonyabb. Anna egész nap nagyon kedves volt Paulihoz, nem nyelvelt vele, mint a fiúkkal mostanában szokott. Szinte versengve dolgoztak, időnként rájuk kellett szólni. Vroni észrevette, a keresztfiú félszemmel mindig Annát figyeli, ahogyan hajladozik, önkéntelenül kipirul az erőlködésben. Elmosolyodott rajtuk, de őket lesni itt most valóban nem sok idő volt.
A cséplés végeztével is csak a dolog volt. A tarló hántása, a szőlő, a lucerna, a rét, Anna valóban jól tette, hogy nagyapjától lassan megtanult bánni a kaszával. Megjött Probst második lapja a kórházból. Jobban volt, de nem lehet tudni, írta, meddig kell maradnia. Vroni hálálkodott Mindkét gyerekével elindult a gyűdi búcsúba. Vonattal mentek vasárnap hajnalban a városi állomásról, a vókányi hegyen gyalog átkelve értek énekszóval, pappal, zászlókkal a búcsúhelyre. Mindenki meggyónt, Probsték is, két mise közt nagyon sokan térden csúszták körül odabent Mária oltárát. Akadt olyan asszony is, aki az egész templomot csúszta körül, a kövön véresre sebezte térdét. A templom meg a kolostor környékén pihentek aztán a füvön, a fák árnyékában. Volt olyan, inkább a fiatalja, aki a közeli fürdőhelyre ment át, hogy kicsit megmártózzék a gyógyhatású vízben. Már sorban állt Vroniék körmenete, amikor váratlanul megszólalt a kolostor szirénája. Visszafutottak a fák védelme alá. Nagyon sok repülő húzott át fölöttük az égen. Messziről, talán a megyeszékhely felől, a légvédelmi ágyúk pukkanása hallatszott.
Odahaza aznap éjjel a repülőgépek lebombázták a német uszályokat a Dunán. Az uszályok égtek, a szőlőhegyen át idelátszott a város felől a lángok világossága. A németek ágyúi megint pukkantak, sok kis világló gömb szállt egymás után fölfelé. A repülőgépekből semmi nem látszott, csak dünnyögésük hangzott le a sötét égboltról. Vroni ilyenkor mindig nagyon félt. A gyerekek kíváncsian nézték a tornácról a fényeket. Az öreg aludt, nehéz lélegzete kihallatszott a belső szobából. A németek valami hasznot ki akartak mégiscsak venni a rakományukból. Az uszályok tele voltak borsóval. Egy-két nap alatt híre szaladt, hogy az égett borsó potom pénzért eladó. Szárítva nagyon jó marhatakarmánynak. A hír igaz volt, Probsték is látták, hogy érkezik egy-egy fuvar a város felől. A borsónak furcsa szaga volt. Teregették széjjel az udvarokon, tornácokon, hogy száradjon. A falu, a környék egyre büdösebb lett. Probsték a tétovázásukkal jól jártak. Mire határoztak volna, kiderült, a jószág mégsem eszi a büdös borsót. Még a baromfiak is finnyásan ténferegtek a kiterített ponyvák körül s épp csak csipegettek. Jó lesz trágyának a földbe, fanyalogtak azok, akik mohón megvették a borsót. Beleásták a trágyadombba vagy kivitték széjjelteregetni a tarlón. Két hét kellett, mire a falu, a környék úgy-ahogy megszellőzködött, s elmúlt a szörnyű szag.
Probst szinte hetenként írt most a zágrábi kórházból. Jobban volt, ráért, s főképp az itthoni dolgok érdekelték. András a borsót is megirta neki, általában mindent, ami a falu tájékán történt. Probst azon, majd mi lesz, ha ősszel nem indul meg az iskola, jobban aggódott, mint az itthoniak. Uzd tanító nyár elején bevonult katonának. A falu semmit se tudott, a nyári munkák miatt nem érkeztek gondolkodni, hogyan legyen. A fiatal káplán a vasárnapi prédikációban szóvá tette, hogy az esperes keres helyettest. Ha nem talál, a káplánok közül egyik átjön s tanítja a gyerekeket.
Szeptember elsején délig zajongtak az iskolaudvaron, a bezárt épület előtt. Megjött a káplán s hazaküldte a gyerekeket. Legtöbbje haza se vitte a tarisznyáját, siettek le egyenesen a falu elejére. Várták a postást, hogy megjöjjön a nagyobb faluból. Újabban itt várták, s szaladtak fölfelé tábori lappal, levéllel a kezükben. A postásnak, ha nem idevalósi, föl se kellett volna az utcába jönnie akár. Hevertek a füvön, ültek a pallón, mondogattak nagyokat. Hallgatták a messzi morajlást, az utóbbi időben egész nap hallani lehetett. Közeledett a front a Dunához.
András is, akár a többiek, úgy kapta ki a levelet a postás kezéből. – Na, na – motyogta az öreg, mint mindig -, türelmetlen népség vagytok. – Most valóban levél volt, csukott boríték, úgy kellett fölszaggatni. Két fénykép hullott ki belőle. András fölkapta s rohant. Apja nem a régi helyéről írt, hanem Ausztriából, egy kisvárosból. A fényképeken sápadt volt, de nem látszott rajta, hogy nagyon beteg volna. Az egyikben úgy állt, hogy háta mögött az épületet is láthassák. Meg is jellöte, melyik az ő ablaka, hol fekszik. András meg se kérdezte, átviheti-e a levelet a nagyobb faluba, csak fölugrott a biciklire s le az utcán. Rudit kereste a nagyapjáéknál. – Elment – mondta az öregasszony. – Hova? – kérdezte lélekszakadva András. – A frontra, vagy mit tudom én – válaszolt az öregasszony. – Két napja vitték el, Szerbiába. Vissza, ahonnan jött. – András a levelet is elfelejtette nagyanyjának megmutatni. Hazafelé a biciklin megsiratta Rudit. A Kisasszony-napi búcsúba se akart átmenni a nagyszüleihez.
Várták az őszi esőket, de nem jöttek. Halottak napján is szinte ingujjban ballagtak föl az emberek a temetőbe. Aztán mégiscsak elborult az idő. Probst következő levele már hosszabb ideig volt úton. A Duna felől a morajlás egyre erősebb lett. Mintha a rétek aljából hallatszott volna néha. Akik bent jártak a városban, olyasmit beszéltek, hogy a németek már nemigen mernek a Duna felől eső utcákon sétálni. Odaátról rájuk lőnek. Ülnek a partizánok a Sziget fáin s messzelátó puskával lövöldöznek.
Vroni a hirtelen leszakadó zápor miatt korábban jött vissza a kukoricatörésből. Amúgy is csak a maradék volt már. Reggel nem esett, Anna átment a nagyobb faluba, hogy a régen ígért szoknyának valót megvegye. Vroni félt volna egyedül kint a mezőn, magával vitte az öreget. Nem sok hasznát látta, de legalább mocorgott valaki a közelében. Amikor hazaért, rajtakapta Andrást meg a barátait, hogy cigarettáznak az istállóban. Vroni egész testében reszketett. – Föl akarjátok nekem gyújtani a házat – kiabált indulatában. Fölkapta az istállósöprűt, ütni kezdte Andrást. Aztán válogatás nélkül ütötte mindnyájukat. – Apáitok ott küszködnek messze, ti meg így viselkedtek? Honnan vettétek a dohányt? – Andrásék nem dohányból csavartak szívnivalót. Kukoricabajuszt tettek a papirosba. Vroni szeme verdesve járta körül az istállót. Kíméletlenül verni kezdte a fia száját. András nem sírt, beharapta mind a két ajkát, behunyta a szemét s tűrte.
Vroni lármájában csak nehezen hallották meg, hogy odakint autó dudál, motor bőg. Kitódultak hirtelenében, furcsa katonaautó vergődött a kapu előtt a sárban. Az autó ide-oda csúszkált, a két német tiszt kiugrott belőle. Az egyik a sisakját lekapva, nyitott gumiköpenyben berontott az udvarra. Arca olyan volt, akár a füst színe. Vroni mozdulni nem bírt. Jézusom, sóhajtott hangtalanul, a Pauli mégiscsak, az uram. A tiszt vigyorogva megállt előtte. – Megismersz, Vroni? Nem ismersz meg. – Vroninak minden ereje a lábába ment. – Te vagy az? Már azt hittem… Jaj, Franz. – A sógora csodálkozva nézett rá. – Mit hittél? Látod, élek. Mi az, hogy élek. – Karjával intett a másik tisztnek meg a sofőrnek, hogy jöjjenek beljebb. Az öreg Probst ott topogott a tornácon. Mosolygott, kezét tördelte, elindult lefelé. Franz fölnézett az apjára. – Pauli katona – mondta Vroni. – A bátyám – eszmélt Franz, s hangosan nevetett. – A bátyám. – A fiúk körülvették a három katonát, nyomultak velük a tornácra ők is. – Melegíts nekünk vizet, Vroni sógorasszony – mondta Franz odabent a konyhában -, akár egész kondérral. Mocskosak vagyunk, mint a disznók. – A katonák leültek az asztalhoz, amit Vroni eléjük tett, mohón befalták. Az öreg állt szemközt a fiával, nem szólt, csak a könnyei csorogtak. – Jól van, apám – mondta Franz -, üljön le. Nem kell sírni, látja, egyben vagyok. – Amikor a víz megmelegedett, Franz kiküldött mindenkit, s nekifogtak hárman tetőtől talpig megmosdani. Az öreg Probst fölment a pincébe, hozott bort. Mosdás után Franz előrement a tiszta szobába, kinyitotta a szekrényt s kihúzott hármat Paul ünneplés ingeiből. Rágyújtottak, leültek a konyhában a tűzhely közelébe. Franz hosszan kinyújtotta a lábát, s beszéd közben elaludt.
Megjött Rézi. Levitte mindhármukat a Scheurer-kocsmába. Mire Anna szürkület előtt hazaért a nagyobb faluból, már fölhallatszott az éneklésük az utcába. – Mi lesz most – mondta a kislány egyre rémültebben -, mi lesz most? – Az öreg Probst befűtötte a cserépkályhát a tiszta szobában, ahogyan Franz parancsolta neki. Vártak egy darabig, aztán lefeküdtek. Vroni odahúzódott a lánya mellé. – Ma aludjunk együtt – mondta csöndesen. Éjszaka arra ocsúdtak, hogy Franzék megjöttek a kocsmából. Riadtan várták, hogy benyissanak hozzájuk. De egyenesen a tiszta szobába mentek. Még sokáig zajongtak, nyitogatták az ajtót. Lámpással fölimbolyogtak a pincébe, hogy innivalót hozzanak. Legjobban Franz hangját lehetett hallani. Vroni arra riadt, hogy odaát nagyon csapkodnak valamit. Jesszusom, mondta, ez összetöri nekem a bútort. Ezek tönkretesznek mindent. Nem kelt föl, nem ment át. Fölhúzta a dunyhát egészen a lánya fejére.
Franzék másnap elég későn kerültek elő a tiszta szobából. Franz arca fakó volt, Vroni nézte, milyen elnyűtt, öreg. – Mit bámulsz úgy – szólt rá gorombán Franz -, nem láttál még másnapost? – Reggeli után Franz ráparancsolt két társára, hogy készüljenek, indulnak. – Nem tudnátok még maradni, fiam – motyogta az öreg Probst a kályha mellől. A másik tiszt ránézett Franzra. – Nem tudunk – mondta nyersen Franz -, indulunk. – Váratlanul Annához fordult. – Nem akarsz velünk jönni. Madel? – Anna elsápadt. – Elvihetünk magunkkal. Jönnek az oroszok, mit csinálsz? – Meg akarta simogatni a lány képét, de az hátrakapta a fejét. – Csak arra gondoltam, kár érted. Jönnek a bolsevisták, te meg olyan szép vagy. – Franz jóformán búcsú nélkül indult ki az udvaron. A másik kettő kezet fogott mindenkivel. A család ott állt a tornác szögében. Csak Vroni ment le a lépcsőn a katonák után. Franz hirtelen megfordult, visszajött. Az autó közben farolt s telefröcskölte a köpenyét sárral. Franz arcul csókolta Vronit. A többiekre csupán fölnézett. – Mondd meg az uradnak, szóval Paulinak – szólt halkan -, sose haragudtam rá. Én ide többet nem jövök. Ha ő is hazakerül még egyszer az életben.

Folytatás hamarosan!

 Kalász Márton – Téli bárány

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

 Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings