RÉGÉSZETI NAPOK
a
DUNAÚJVÁROS MESÉL
oldalon
2026. június 4. – 2026. június 18.
ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 98. ÉVFOLYAM (1971)
Fortem virili pectore,
Laudemus omnes feminam…
BÓNA ISTVÁNNÉ VÁGÓ ESZTER
1928-1970
Sorsunk döbbenetes paradoxona, hogy az emberi élet igazán csak akkor nevezhető teljesnek, ha a munka, a kötelességteljesítés közben találkozik a Mors Imperatorral. Ez a kivételes sors adatott osztályrészül Vágó Eszternek, akit 1970. június 18-án Dunaújváros mellett ásatás vezetése közben ért utol fiatalon a halál.
Vágó Eszter 1928. február 28-án született Debrecenben. Különös, nagyra hivatott örökséget hordozott magában. Édesanyja Áchim L. Ilona, Áchim András leánya volt. Áchim András hatalmas alakjának fénye, de egyúttal tragikus sorsa, árnya mind ott lebegett a család fölött. Édesapja, Vágó Gyula mérnök Vágó Pál festőművész fia, Áchim András meg akarta a magyar történelmet formálni, a nép jobb jövőjét megteremteni. Vágó Pál a régmúlt magyar történelmet örökítette meg széles pátosszal. Vágó Eszter anyai öröksége volt az emberek iránti szerető gondoskodás igénye, a közösségért való társadalmi aktivitás, az erő a nehéz helyzetekben való helytállásra – atyai vonásként élt benne a múlt megbecsülése, a művészetek iránti finom érzékenység.
Vágó Eszter középiskolai tanulmányait Debrecenben a Svetits Mátyás Leánygimnáziumban végezte. Érettségi után a debreceni tudományegyetem bölcsészeti karára iratkozott be 1947-ben. Tanári diplomát nem akart szerezni, hanem tudományos képzésre vágyott, így válogatta össze a tantárgyait. Ókori történetet, vallás- és művészettörténetet, régészeti speciálkollégiumot, latin és olasz nyelvet és irodalmat hallgatott. Már a tantárgyak kiválogatása is elárulja, hogy Vágó Eszter széles körű, komoly szakképzést igényelt. Tanárai – köztük e sorok írója – meggyőződhettek komoly érdeklődéséről, szorgalmáról.
Először 1948 nyarán nyílt alkalom arra, hogy Vágó Eszter bepillantson a régészet “műhelytitkai”-ba. Járdányi-Paulovics István, aki akkor a debreceni egyetem tanára volt, Vasváron ásatást indított. Az ásatás módszertanilag legnehezebb és legérdekesebb része a Szent Mihály-dombon levő elpusztult románkori templom alapjainak feltárása volt: a templom alaprajzát úgyszólván az elpusztult kövek “lenyomatából” kellett rekonstruálni. Kitűnő alkalom volt, ez a fiatal tudósjelölt számára, hogy megismerje a régészeti munka, a feltárás bonyolult problémáit.
Az 1949-ben bekövetkezett oktatási reform következtében a debreceni egyetemen a régészeti, művészettörténeti tárgyak tanítása háttérbe szorult, az olasz oktatás megszűnt, s ezért Vágó Eszter elhagyta szülővárosát és a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta tanulmányait, mint régész-jelölt.
A régész-szakon ismerkedett meg Bóna Istvánnal, akivel – tanulmányainak befejezése után – házasságot kötött.
Vágó Eszter a Magyar Történeti Múzeum régészeti osztályán végzett egyéves gyakorlat után, 1952-ben férjével együtt a dunaújvárosi múzeumba kapott kinevezést. 1955-ben, midőn Bóna István aspiráns lett Budapesten, őt nevezték ki a múzeum vezetőjévé, majd midőn a vezetéstől – részben egészségi okok miatt – felmentették, ő lett az ásatási csoport vezetője.
Kutatásainak fő érdeklődése eleinte a római kerámia volt. Szakdolgozatát is a pannóniai lelőhelyű Pó vidéki terra sigillata anyagból késztette. Könyvismertetéseket is írt a legújabb külföldi római tárgyú kerámiai szakirodalomról. 1960-ban “Kelten und Eravisker-Graber von Nagyvenyim und Sárkeszi” c. tanulmányában egy eraviszkusz sírból előkerült agyagvázát publikál, amelyen festett fák között futó szarvasra vadászó ragadozó látható, a szarvas mellett napkorong. E nagy jelentőségű lelet – amely szerinte eraviszkusz készítmény – páratlanul áll az európai római kori emlékanyagban, Pannóniában hasonló ábrázolással legfeljebb a sírplasztikában találkozunk.
Vágó Eszter energiáját élete utolsó két évtizedében úgyszólván teljesen lekötik a dunaújvárosi ásatások. Az egyre terjeszkedő új szocialista város területén a római Intercisa maradványai kerülnek felszínre. A több mint fél évszázad kutatásának eredményeit összefoglaló jelentős munka, az Intercisa I. kötete (1954) megjelenése óta előkerült újabb leletek publikálásába már Vágó Eszter is belekapcsolódik az Intercisa II. köt.-ben megjelent két tanulmányával. Az ásatások ütemére és eredményeire jellemző, hogy az említett kötet egyik tanulmányában a korábban közzétett 406 kőemléket újabb, közel 40 darab leírásával és meghatározásával gyarapítja.
Ásatásai közt legnagyobb jelentőségű a mintegy tíz évvel ezelőtt feltárt, szír bazilika, amely nemcsak építészettörténeti szempontból fontos, de a már korábban ismert intercisai szír kolónia problematikájához is új adatokat nyújt. 1962-1970 között Vágó Eszter több mint 1520 római sírt tárt fel, továbbá egy jelentősebb avar temetőt, egy egyedülálló avar települést, amely mellett hasonló jellegű középkori házak állottak. Az utolsó években a feltárás a canabae területére is kiterjedt, ahol számos római házat ásott ki különböző leletekkel.
Az évenként 100-150 napot kitevő ásatás kevés időt hagyott a feldolgozásra. Ennek ellenére, jóllehet egészsége már az utóbbi években megromlott (súlyos cardiovascularis zavarokkal küzdött), heroikus szorgalommal készült a teljes feltárt anyag közzétételére: 500 sír felvételét nagyjából el is készítette, sőt “Intercisa ékszerei” címmel doktori értekezés készítését is elkezdte. Közben újjárendezte a múzeumát, arra törekedett, hogy a szocialista város múzeuma szakembernek és a múlt értékei iránti érdeklődőnek egyaránt élményt nyújthasson.
Rendkívüli kitartás, szorgalom, a nehéz helyzetekben való bátor helytállás, mély emberi együttérzés s magas etikai tisztaság jellemezte egyéniségét. Emléke akkor is él szívünkben, ha – mint, a nagy debreceni költő Tóth Árpád mondja – “fényed… alásüllyed, mint távol az éghatár mélyén letűnő drága csillag…”
Kádár Zoltán
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével
