Dunaújvárosi Hírlap – 1974. december 10.

Repülők a tankok ellen

Harminc év. Egy emberöltő. Akik akkor születtek, ma már felnőttek, akik pedig akkor felnőttként vették ki részüket a Magyarország felszabadításáért folyó harcokból, ma már egyre kevésbé nevezhetők fiatalnak.
– Pedig fiatalok voltunk, hej, de milyen fiatalok – emlékezik harminc év távlatából moszkvai lakásán Szokulov Viktor Dmitrievics ezredes, az egykori haditudósító. – Nézze ezt a fényképet, ez a fiatal, alig 22 éves fiatal hadnagy én vagyok… És a társaim… hányan nem élnek már az akkor még szinte gyermekemberek közül, akik fiatal koruk ellenére meglett férfiakat megszégyenítő bátorsággal és kitartással vették ki részüket a háború sokszor szinte emberfeletti megpróbáltatásaiból. Sokat láttam ezekből a megpróbáltatásokból, a magyarországi nehéz harcokból.
– Viktor Dmitrievics, úgy tudom, hogy a haditudósítóként szerzett tapasztalatait, élményeit könyv alakban is készül megjelentetni. Emlékeinek ebben a minden bizonnyal gazdag tárházában talán akad olyan emlék is, amely a mi szűkebb hazánk, Fejér megye, Dunapentele és környékén lezajlott felszabadítási harcokkal kapcsolatos?
– Hogyne. Készülő könyvemben sokat lehet majd ezekről a harcokról olvasni, amelyek – mint például a Székesfehérvár és a környékén folyó harcok – a magyarországi hadműveletek legnehezebb csatáit jelentették.

Az egykori harcok színhelyén

Nézze meg ezt a fényképet. Ez a kép 1970-ben készült, éppen a Székesfehérvár melletti tankcsata egykori színhelyén, amely csatának Dunapentelével kapcsolatos vonatkozásai is vannak.
– Elmondana ezek közül egy Dunapentelével kapcsolatos epizódot?
– Nagyon szívesen. Az általános harci helyzet 1944 végén, 1945 elején ismeretes. 1945. január közepén a német hadvezetés nagyszabású ellentámadásba kezdett Székesfehérvár térségében. Az elkeseredett harcok során – mint ismeretes – itt bontakozott ki a második világháború egyik nagyszabású tankcsatája. A szovjet hadvezetés átcsoportosította erőit, megállította az ellentámadást, majd az előretört ellenséges csapattestek felszámolása után folytatta a Budapest körülzárására és felszabadítására irányuló hadműveleteit.
E harcok során a fasiszta tankok egy csoportjának sikerült áttörnie a frontvonalon, és Dunapentele térségében egészen a Dunáig eljutni. A nemrég felszabadult, a fasiszta elnyomás lidércálmából éppenhogy csak ébredező kis falvak, tanyák között újból a senkit, semmit nem kímélő fasiszta ellenség tankjai dübörögtek. E tankok válogatás nélkül támadták meg a szovjet hadsereg utánpótlását szállító fegyvertelen parasztok szekereit, sebesültszállító gépkocsikat, kórházakat stb., de kerülték a harcot, és elbújtak minden komolyabb összecsapás elől. Sorsukat azonban úgy sem kerülhették el. Egymás után lobbantak lángra, semmisültek meg a fasiszta tankok, és végülis az eredetileg húszból már csak kettő maradt. E két tank azonban úgy eltűnt, meglapult valahol, mintha csak a füstszerűen gomolygó Duna menti köd nyelte volna el.
Január 19-én délután a 6l5-ös harci repülőezred parancsnoki harcálláspontjára érkezett Belickij generális, a 189-es harci repülődivízió parancsnoka. Azonnal az asztalon levő harci térképhez lépett, ceruzájával berajzolt egy 20-25 kilométeres kört a Duna mentén, és azt mondta: – Itt kell lenni a fasiszta tankoknak. Tolbuhin marsall megparancsolta, hogy semmisítsük meg őket. A parancs gyors és maradéktalan végrehajtását a 615-ös harci repülőezredre bízom.
– Értettem, a parancsot végrehajtjuk – válaszolt Petrovec őrnagy, az ezred parancsnoka.
– Kire fogod bízni a feladatot?
– Sepelev kapitány századára gondoltam.
– Egyetértek. De figyelmeztesd őket, nehogy a rossz látási viszonyok miatt a saját egységeinkre mérjenek csapást!
Ezen előzmények után emelkedtek a levegőbe Sepelev kapitány századának IL 2-es típusú gépei, és 400 méter magasságban a lehető legkisebb sebességgel repülve kezdték meg a köddé vált ellenség kutatását. Kört kör követett. Az alacsonyan szálló felhők, a hol vattaszerűen csomókban megülő, hol pedig füstszerűen gomolygó köd miatt a gépek egyre lejebb ereszkedtek, sokszor szinte már súrolták a kis házak és a lombjukat vesztett fák tetejét. Sepeljev kapitány és társai kitartóan vizsgálták át meg át, újból és újból a megjelölt területnek szinte minden négyzetméterét. Látták a Budapest felé vonuló tüzéreket, lövészeket, akik integettek, és sapkáik feldobásával üdvözölték az alacsonyan repülő piros csillagos gépet. “A mieink” – állapították meg örömmel a repülők. De hol a fasiszták? Így telt el fél óra, amikor a már jól ismert tájon a felszakadozó ködtakaró mögül az eddig megszokottól eltérő kép villant elő. Katonákat láttak, akik nem integettek, nem dobálták a sapkájukat, hanem szinte pánikszerűen egy szalmatetős juhhodályba futottak be.
– Nocsak!?? Úgy látszik, nem tiszta a lelkiismeretetek – villant fel Sepelev kapitányban a gyanú. Mindjárt megnézlek én benneteket közelebbről, gondolta, és visszafordulva, zuhanórepülésben újból elhúzott a juhhodály felett. Ekkor azonban már senkit sem látott. Teljesen kihaltnak tűnt a táj. Tévedett volna? Nem, ez nem lehet! Újból meg kell nézni! Újabb zuhanórepülés, és ekkor egy váratlan – de nem legjobbkor jövő – fuvallat mintegy parancsszóra elfújta a ködöt, és elővillant két sebtében álcázott harckocsi lövegcsővé.
– Ezek fasiszták! – rikoltott fel örömében Sepelev kapitány!
– És ha mégis a mieink? – szorult össze egy pillanatra a szíve.
– Nem! Ha a mieink lennének, akkor nem bújnának el a vörös csillagos szovjet gép elől! Csakis a fasiszták lehetnek! Megvagytok végre!
A többit azután már elvégezték a tankelhárító bombák, és a gépek fedélzeti fegyverei. A fasiszta “Tigrisek”megérdemelt sorsa beteljesedett…
– Viktor Dmitrievics, köszönet ezért a történetért, remélem, hogy még sok hasonlót olvashatunk majd rövidesen megjelenő könyvében is, amely, úgy tudom, magyar nyelven is kiadásra kerül.
– Valóban, Folynak már erről tárgyalások, és talán ennek is köszönhetem, hogy Magyarország felszabadulásának 30. évfordulójára lehetővé válik számomra, hogy újból felkeressem a régi harcok színhelyét, a régi és új barátaimat.

Éljen a szovjet-magyar barátság! – kitűző
/saját gyűjtés

Szeretettel várjuk Viktor Dmitrievicset és minden hozzá hasonló szovjet embert, akikkel a nehéz háborús évek véres harcaiban kikovácsolódott barátságunkat a mai közös, békés céljaink és törekvéseink valóra váltásában igyekszünk tovább szilárdítani.

Sztankó János

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.