MAGYAR AKADÉMIA.

Decz. 22.

Utolsó ülés az évben. Összes ülés, mikor minden osztály jelen van. Rosti Pál tartja székfoglaló előadását, értekezvén az amerikai indusokról. Ezeket gyakrabban olvassuk indián néven említve, megkülönböztésül a keleti hindu-tól vagy indus-tól. Azonban felolvasónk, kinek hosszú és érdekes utaztában elég alkalma volt velök személyesen érintkezni, s őket, mint mai értekezése tanusítja, népismeileg tanulmányozni is, jobban tudhatja, mily nevezet illik rájok. – Elébb az amerikai összes indus faj megegyező vonásait rajzolá. Szerinte valamennyi indus törzs Amerikában egy közös eredet bélyegét viseli. De mégis vannak különbségek: testalkat, jellem szokás, erkölcsök tekintetében, melyek az éghajlati viszonyokból sem fejthetők meg kívánt eredménynyel. Beszélt papjaikról, jósaikról, összehasonlítván ezeket Ázsia sámánjaival. De, ami legmeglepőbb vala, az indusok átalános hitét az egy nagy szellemben, a héberek szellemhitével (spiritualismus), a tiszta egyisten-tannal tevé párhuzamba. – Beszélt az indus bosszúálló hajlamairól, családi életéről, kedvteléseiről. Szerelem, ugy mond, e szó nemesi értelmében, az indus fajnál nem létezik. Szellemi műveltségök, vagy erre képességök, nyelv, temetkezési szokásaik rajza; végre az indust megrontó polgárisodás sötét képe és az egyre veszendő, pusztuló faj védelme (apologia) rekeszté be a felolvasást. – A többi tárgyak közül kiemelendőnek tartjuk “Marosszék leírása” czimü beküldött becses nagy munkát, Benkő Károlytól, melynek kiadására azonban az akadémia nem vállalkozhatik.

Megjelent: Koszorú, 1863. január 4.

Akadémiai Értesítő – 1863. III. szám

AMERIKA ŐSLAKOSAIRÓL

SZÉKFOGLALÓ ÉRTEKEZÉS

ROSTI PÁL LEV. TAGTÓL.

(Olvastatott dec. 22-én 1862.)

Schrecker Ignác felvétele Rosti Pálról 1865 körül

Az éjszaki szélesség 65-70. fokától az egyenlítőn át a déli szélesség 55. fokáig, Canadától egész a Tűzföldig, Amerikát népek lakták és lakják, melyek bármennyire különböznek is testek alkotásában, testbőrük színében, nyelvök-, hajlamaik és szokásaikban: mégis bizonyos kritériumok ugyanazonosságával bírnak, melyek következtében tudósaink, kik az emberi nemet fajokra oszták, e népeket egy külön népfajnak, az amerikai vagy rézszinű indus népfajnak nevezik.
Nem érzem magam hivatva, jelenleg annak taglalásába bocsátkozni, mennyiben helyes és jogosult ez elnevezés, s vajjon nem lehetne-e egy más, e népfajt közösen és határozottabban jellemző kritériumot találni, mint az említett rézszinű testbőrét, mely számos e népfajhoz tartozó felekezeteknél végkép hiányzik. Az sem képezheti értekezletem tárgyát, hogy vajjon e népfaj számos ágazatai egy ugyanazon törzs ivadékai-e, melyek egész Amerikában elterjedve, különböző szélességi fokok alatt letelepedve, égalji viszonyok és befolyások következtében mentek át oly tetemes változásokon, mint őket jelenleg találjuk.
E viszonyok feletti elmélkedés végre elkerülhetlenül ama kérdésre vezet, mely túlhaladja a történetbúvár határait, túl talán még az észlelők (philosophusok) körét is. A tudományt a költészet, és ezt a hit követi: ott, hol a határozott bizonyos tudás megszün, kezdődik a feltételezések (hypothesis) és speculatiók tömkelege, s phantasiánk költői, meglehet tán magasztos, de nem tudományos szüleményei, míg elménk végre is, mint a tenger hullámain hányatott sajka, a nyugvást és megállapodást szerző horgonyt – a hitben találja. Értem én itt ama kérdést, hogy Amerika ős lakói autochthon népek-e vagy az úgynevezett régi világ részeiből vándorlottak-e át? hogy az emberi nemcsak egy, vagy több emberpártól vette-e eredetét.
Érjük be jelenleg azon elvitázhatlan ténynyel, hogy Amerika, midőn felfedeztetett, s a fehérektől legelőször megszállatott, mind continensében, mind e világrészhez tartozó szigeteiben sajátságos testalkotású, többé vagy kevésbé vörösréz-színű emberektől – az indusoktól lakva volt; bizzuk a theoreticus tudósokra vitatkozni a felől, vajjon mikép és hogyan volt lehetséges, hogy a vadon fiai képesek voltak, legyen az Amerikából vagy Ázsiából, néhány száz tengeri mérföldnyi távolságban a Csendes-tenger szigeteire evezni, töredékeny canojekben, iránytű s vitorla nélkül! S hagyjuk a vörös bőrű indust bámulatában ama kérdésünk felett, melyet hozzá saját szülőföldjén s hazájában rengeteg ős erdői és végtelen prairie-jei közepette, ott hol őt a nagy szellem teremteé, intézünk, “hogy mikép és hogyan jött ő oda”, s ne várjuk, hogy talán ő is minket viszont kérdezzen: “hát a fehér ember hogyan jutott a nagy vizen át Európába? ki halványítá meg arczát?”
Az, mire a tekintetes Akademia türelmét jelenleg néhány perczre igénybe venni bátorkodom, Amerika és sajátságos népfajának az indusoknak – maradjunk ez elnevezés mellett – jelen állapotát képezendi; de legyen szabad egy más alkalomkor ezen érdekes nép múltjáról is néhány szót szólanom, valamint azon sorsról is, mely e szegény népre a jövőben vár.

_____________

Éjszak-Amerika legéjszakiabb részétől, a Hudson-baytól, Sz. Lőrincz folyamától Canadában s a Behring-szorostól le egész a Tűzföld szigetéig, Amerikát lakó ősnépeinek egy közös – hogy úgy fejezzem ki magamat – családi arczvonásuk van, mind hasonlítanak egymáshoz, úgy hogy az utas első tekintetre megismerheti, hogy egy ugyanazon nagy családhoz, egy népfajhoz tartoznak, habár égalji viszonyok, életmód s egyéb befolyással bíró körülmények némi változásokat szültek is.
Testalkotásuk általán véve közép magasságú és csontos, testbőrük – szintén csak általán véve – veres-barna, puha, sima mint a bársony; a sűrűbb sejtszövet akadályozza, hogy a karok és combok izmai kinyomulhassanak; azért az indus teste gömbölyded, s nem látszik izmosnak és erősnek; ezek sem láthatók az indusoknak testén; s az elpirulás, mely nálunk az ártatlanság és szerénység bizonysága, a rózsás arcz, mely hajadonaink egyik fő éke, az indusoknál nem található, legfeljebb nagy-ritkán, s csak az igen fiatal nőknél. – Fejhajuk sűrű s mindig fekete, sima, fénylő, de tapintatában nem finom, a ló szőréhez hasonlít. Némely indus törzsek hajukra nagy gondot fordítanak, medvezsírral kenik, s hátra fésülik, úgy hogy az földig ér, sőt némelyek még mintegy lábhosszat utánok vontatják azt. Különös, hogy az indusoknál főleg a férfiak helyezik hiúságukat a hosszú hajba, az asszonyok rövidebben hordják, és némely törzseknél tövig levágják azt. Az indus, még legelőrehaladtabb korában is megtartja tömör haját, a kopaszodás nem fordul elő, s az őszülés csak ritkán. Ismertem egy 80 éves indus aggastyánt, kinek haja tömött sürü fekete volt, mind az félszázad előtt is lehetett; de nem való – mint sokan hiszik – hogy nem őszülnek, mert habár hófehér hajú indul aggastyánt nem is, de szürke hajút igen sokat láttam. Testök egyéb része ellenben férfiaknál mint nőknél egészen szőrtelen; húsz férfi közül tán alig van egy, kinek gyönge, ritka rövid szakálla nő, s ők ezt is többnyire nagy gonddal kitépik. – Homlokcsontja az indusoknak alacsony és nem előrenyúló, koponyájuk hátsó része erősen kifejlett, kevéssé fölfelé nyúló. Arczuk kerekded, arczcsontjaik meglehetősen szélesek és kinyomultak. Szemök mindig fekete, mélyen és víz iránt fekvő; a szemnek úgynevezett fehére az indusoknál sárgás. Orruk mérsékelten hajlott, orrlyukaik tágak, néha majdnem sarkosak; szájuk rendesen nagy, teljes felduzzadt ajkakkal, de nem kifelé kanyaruló szélekkel mint a néger faj sajátságos tulajdonsága. – Fogaik aprók, sűrűek, sárgásak ugyan, de az indus sötét testszíne miatt hófehéreknek látszanak, igen egészségesek, és még a legelőrehaladtabb korban sem hullanak. – Nyakuk rövid, válluk széles, erős mellök domború, a nőknek emlői nem gömbölydedek (sphärisch) mint a caucazusi népfajnál, hanem kicsucsorodtak, kúpalakúak (conisoli) mint egy tiroli alma. Az indusok csípői erősek, kiállók, combjaik izmosabbak, erősebbek, mint karjaik. – Lábok, kezök, főkép az asszonyoknál feltűnőleg kicsinyek, rövidek, húsosak, és gömbölydedek.
Ezek általán véve ama fő ismertető jelek, melyek az indus népfajt a többitől megkülönböztetik, de csak általában véve mondom, mert nagy a különbség az indus és indus között, még külsejére nézve is.
A legnagyobb változatosságnak van alávetve a test színe és a test magassága; mert habár, mint említők, az indusok testbőrszíne általában véve vörös-barnának nevezhető, mégis vannak egyes törzsek, melyek testszíne sokkal világosabb, sőt mely sárgásnak is nevezhető. S az indusok ezen sötétebb vagy világosabb testszíne nem föltételeztetik az égaljtól, nem függ össze a kisebb vagy nagyobb szélességi fokozatokkal, azaz: hogy hűvösebb vagy melegebb égalj alatt laknak-e. Így például amaz indus törzsek, melyekkel felső Canadában Sz.-Lőrincz folyama mentén, meg Visconzinban, Minesottában a Chippevea folyónak a Missisippibe szakadásánál találkoztam, – a legsötétebb valódi réz-vörös testszínüek közé tartoznak; míg a guarani-törzsbeli indusok, kiket az Orinoco torkolatánál a legforróbb égalj alatt csak 7 foknyira az egyenlítőtől láttam, alig nevezhetők barnáknak, legfeljebb sárgás testszínüeknek.
Vannak, kik ezen idézett példámból, és számos hasonló esetekből azt következtetik, hogy az említettem Chippevea indusok, a délibb tartományokból vándorlottak éjszaknak, s hogy ellenben a guaramnok eredeti hazája tán Canada magaslatai valának – meglehet, – mint mondám – e kérdés vitatásába nem bocsátkozom, annyi egyébiránt bizonyosnak látszik lenni, hogy legalább a jelenleg élő indusok bőrére a napnak nincs barnító befolyása, (miben szintén különböznek a caucazusi fajtól). Ha az ellenkező eset léteznék, akkor okvetlen azon indusok testének, kik ruházatot hordanak, világosabbnak kellene lenni, mint a mindig meztelen fajtestvéreikének. Már pedig az ó-kor óta ruhában járó aztékoknak teste semmivel sem világosabb, mint a szomszéd apacheké, kik még maiglan sem fedik testöket ruházattal, és általán véve a forró égalj alatt lakó vad indusok teste azon részei sem mutatnak színben különbséget, melyeket még a legvadabbak is mindig elfednek, testök többi részeitől, melyek folytonosan a nap legnagyobb hevének vannak kitéve. Az indus testének csak egy része világosabb a többinél, és ez a tenyere; egyébaránt ezen jelenség a szerecseneknél is előfordúl. A mesék közé tartoznak tehát néhány régibb írók azon állításai, hogy az indusok gyermekei fehéreknek születnek, és hogy csak később a naptól barnulnak meg, vagy hogy az indus szülők bizonyos növény nedvekkel festik világosabb vagy sötétebb barnára.
A test magasságára nézve is nagy az indus törzsek közti különbség. A Patagonok, kik Amerika délibb részében laknak, a Massaguaiak Mexicóban, a Crows indusok Éjszakamerikában, a Jellowstone river forrásainál, mind sugár termetű öles emberek, míg a Caimas indusok Venezuelában, a Blackfeet indusok Éjszakamerikában alacsony zömök emberek, és e tekintetben még számos példát hozhatnék fel.
De nem csak a test bőrszíne és a test magassága különböző az egyes indusoknál, meglepő változatosságokat találunk külső jelenetük egyéb részeiben is. Míg például az említett Maraquaiak arczvonala egy előrehajlott félkört képez, erősen meghajlott sasorral, a szomszéd Ottomiak szegletes arczúak, s pisze orrúaknak nevezhetők. Vannak indus törzsek, melyek széles vállúak, mások mint például az említett Quaramok szűk mellűek, és mily nagy a különbség alakra és arczvonalukra nézve a tlaskalai indusok, a Lipparok és Chichimekok közt Mexico éjszakibb részében!
Hogy mi okozza, mi szüli egy ugyanazon népfajhoz tartozó törzsek közt testalkotásukra nézve e roppant különbséget, a természet azon titkainak egyike, melyet, bár megoldásán tudósaink századokon át fáradoznak is, tán meg nem fejtendenek soha. – Egyébiránt, ha a fentmondottak daczára, állításaimnak látszólag ellenére valószínű, hogy égalji viszonyoknak is van némi behatások a testalkatásra: ez csak annyiban feltételezhető, amennyiben égalji viszonyoknak határozott befolyásuk van egy nép szokásaira és életmódjára. S e tekintetben rendíthetlen meggyőződésem, hogy huzamos, éveken és századokon át folytatott és változatlanul fentartott szokások és életmód, de főleg a helyszíne, vagy a vidék, melyben az egyik vagy a másik nép lakik, nyomatékos befolyást gyakorol azon népnek nem csak jellemére, de testalkatára és külszínére is.
Magyar hazánk végtelen síkságu alföldjén lakó juhász, csikós, földműves például bizonyosan más jellemmel és testalkattal is bírna, ha az alföldet erdős sziklás bérczek takarnák, – és viszont Tirol, Sziria vagy Helvetia népe bizonyosan más testalkattal és más nézetekkel dicsekedhetnék, ha e nevezett országokat hullámzó gabnaföldek, síkságokba terülő rétek, legelők vagy homok sivatagok fednék.
Valamint Scotia s más hegyes vidékek lovai más testalkattal s tulajdonokkal bírnak, mint például a híres arabsfaju lovak, melyek tágas réteken enyhe égalj alatt száguldozva bátrabban, szabadabban fejlődhetnek, mint az említettem zordon égalju szűk határu scot lovak. S szinte csak a megváltoztatott bánásmód, a tenyésztést alakítá az arabs-lovat angollá. Úgyszinte egy vidék, mely főleg gabnát s növényt terem, tehát főleg hús- vagy növény-táplálékot szolgáltat, bizonyosan más-más testalkotású, szervezetű lakosokkal is fog bírni.
Catlin, az éjszakamerikai indus néptörzseknek egy igen szorgalmas éles szemű vizsgálója, azt állítja, hogy azért dühöng Kelet-Indiában a cholera, s hogy azért nincsenek e ragálynak alávetve az éjszakamerikai síkságokon lakó indus törzsek, mivel az előbbiek majdnem kizárólag növény táplálékkal, sok fűszerrel és sóval élnek, az utóbbiak pedig kizárólag csak hússal és semmiféle fűszerrel, de még sóval sem. S hogy végre egy mindenki által ismert példát hozzak fel, annak bebizonyításául, hogy mily behatással van életmód, szokás a testalkatra nézve, fővárosaink lakosira, főleg szobatudósainkra hivatkozom. Nem váltanák-e föl ők sápadt arczaikat és gyenge izmaikat erős egészséges testalkattal, ha szobájuk zárt levegője és íróasztalaik mellől menekülve, éltöket vadászattal vagy fárasztó testi munkával töltenék isten szabad ege alatt? És miért betegesebbek, gyöngébbek a nemzedékek és nemzedékeken át városokban született és nevelt gyermekek, mint a vadon fiainak magzati? Példaként elősorolt tények gyaníttatják velünk azon eszközöket, melyeket a természet századok s századok-, ezredek s ezredeken át használt, hogy nem mondom a különböző fajok (les races), de legalább s bizonyosan azok módosításait teremtse.
Az indusok jelleme, szokási, életmódjok, nyelvök, egy szóval az indus lelke szintúgy különbözik egymástól, mint a teste. Más az indus már jelleme és szokásainál fogva is, Éjszakamerika sziklás hegyei (rocky mountains) közt, más felső Missisippi prairierein, más Orinoco rengeteg őserdeiben vagy Délamerika végtelen pampas- és llanosiban. Más az indus midőn menten minden idegen befolyástól, határtalan szabadságában, mint a természet ura büszkén vándorol erdeiben és mezőin, s más – midőn megfosztva emez öntudatától, elvesztve emberi méltóságát, elfajulva, elkorcsosodva valódi barommá aljasul.
Nem szándékozom az indusokról e tekintetben, azaz jellemök, szokásuk és életmódjukról bőven és kimerítően szólani; túl vezetne ez kitűzött czélomon, túl egy értekezlet határain; de legyen szabad egyes szokások, hajlamok, nézetek és jellemvonások megemlítésével, az indus jellemet néhány szóval mintegy körvonalazni; s hogy előadásomat e tekintetben egyszerűbbítsem, legközelebb csak Éjszakamerika indusairól bátorkodom szólni.
Éjszakamerika vadonaiban ugyanis, a távol nyugaton (in the far west) élő számtalan indus törzsek, ott, hová a civilizált fehér ember e szerencsétlenek ellen tűzzel vassal, de főleg pálinkával folytatott irtó háborúja még nem terjedt, mind harczias, vadász, nomád népek. Ilyenek a Sivoux, Blackfeet, Crows törzsei, kik egymás közt folytonos viszályban és harczban élnek.
Fegyvereik a harczosoknak hosszú, mintegy 24 lábnyi dárda, paizs, íj , nyilak, meg a tomahawk, egy neme a bárdnak vagy buzogánynak. Örökös harczaiknak okai megsértett becsület, vadászatok alkalmával átlépett határok, az egyes törzsek közti természetes ellenszenv, a harczi dicsőségbeni vetély, és végre a velök született harczvágy, melyek következtében ők a háborúskodást nemes, főleg kedvelt elmellőzhetetlen sportkép tekintik.
Minden törzsnek megvan főnöke vagy fejedelme, kit mélyen tisztelnek, kit harczban s békében híven követnek. A fejedelemnek méltósága örökös, apáról fiúra szálló, de csak azon esetben, ha a fejedelmi örökös, személyes bátorsága és egyéb jeles tulajdonai miatt, ép oly méltó magas polcza elfoglalására, mint az bármely más a törzshez tartozó fiatal ember volna. A fejedelemnek nincs önkényi hatalma sem alattvalói élete, sem vagyona felett; nincsenek is egyéb kiváló jogai, mint azon tisztelet, melyet személyes erényei és fejedelmi tiszte számára kivívnak. Béke idejében ő a legfőbb bíró s népe tanácsadója, harczban a fővezér, kit abba nem követni, vagy abban gyáván elhagyni, a legsúlyosabb gonosztettek közé tartozik, átalános lenézéssel és megvetéssel büntettetik.
A fejedelemnek e kettős tiszte következtében a fejedelmi méltóság némely törzseknél két különböző egyénre ruháztatik; az egyik fejedelem béke idejében, a másik fejedelem vagy fővezér háború alkalmával. – Béke vagy háború, valamint az egész törzset illető főügyek, közös tanácsban szótöbbséggel határoztatnak el, a határozat kivitele a fejedelmet illeti. Részt vesznek a tanácskozásban, melyben a fejedelem, – mint mi mondanók – elnököl, a törzs legtekintélyesebb férfiai, legbátrabb harczosai, s a bűbájosok, kik (mint még alkalmam leend említeni) az indusok között nagy s fő szerepet játszanak.
Elhatároztatván a háború, a fejedelem egy vörösre mázolt pipát hordoztat szerte a faluban, s ki ebből néhány szippantást teszen, lekötelezi magát, hogy fejedelmét a harczba követendi. Az indus harczosok tehát, mint látszik önkénytesek, egyébiránt gyávának tekintetnék, s mint olyan mindenkitől megvettetnék, ki magát ily esetben visszavonná. Fel levén ekkép az egész törzs a harczra szólítva, a harczosok teljesen felfegyverkeznek, egy vörösre mázolt karó vagy pózna körül a harczi tánczot járják el, s megérintve azt táncz közben kezekkel, fogadásukat megújítják és megerősítik.
Harczban az indusok bátrak, vérengzők, kegyetlenek, mint vad állatok rohanván meg elleneiket. Némelyek egyébiránt, mint a Sivoux és Chomanchák, rendes sorokban küzdenek, és némi katonai fegyelemmel és tudománynyal bírnak, mi a csatatér tökéletes ismeretében, cselvetésben, az ellenfél telen és gyors megkerülésében, több oldalróli megtámadásában, és hasonló, az európai hadjáratokban is használt rendszabályokban és fogásokban áll.
Az indus harczosnak fő törekvése, hogy ellenfele scalpját vagy koponyakörét megszerezze, melyet ő mint fő diadalmi jelt fegyvereire, ruházatjára aggat, vagy egy póznára, sátra vagy gunyhója elé felfüggeszt. Minél több scalpja van egy harczosnak, annál nagyobb tiszteletben áll társai előtt; de kell hogy tisztességes és becsteljes módon szerezze meg azt, azaz: ellenét sajátkezűleg, nyílt harczban legyőzve, és nem orozva, legyilkolva, vagy mások  által megölt ellenek scalpjait elragadva. A katonai becsületnek egy neme, mint látjuk, még e vadon fiainál is létezik, és nagy szigorral tartatik fenn. S valóban, habár alig hinnék is, az indusokat eredeti hazájokban és állapotjokban egyátalában, félremagyarázott talán, de nemes érzelmek vezetik minden tetteikben, így az indus nem ismer egyéb törvényeket, mint azokat, melyeket a szabad ember méltósága és a becsület szab elébe; nem is létezik az indusoknál semmi más büntetés, mint az átalános megvetés, melyben magát a bűnös részesíti; kivévén talán bizonyos fő és meghatározott bűntettekre a halál, mely büntetés foganatosítása mindenkor a vétkes legközelebbi rokonát illeti.
Az indusok eredeti állapotjokban barátságos, vendégszerető, bátor, erényes és igen vallásos népek, habár nem is e szó keresztényi értelmében; de minden babonáik, előítéleteik, ferde nézeteik és fogalmaik daczára, hisznek egy legfelsőbb lényben “a nagy szellemben” mely az embereket, állatokat, növényeket és vizeket, a földet és a csillagokat teremté, félik őt, mert hisznek egy túlvilági életben, melyben földi tetteiknek jutalmát vagy büntetését nyerik. E nagy szellemet mélyen tisztelik, és ezen tiszteletre szertartásaik és szokásaik szerint sok időt és nagy gondot fordítanak. Éjszakamerikában egy indus törzs sem bálványimádó, habár vallásuk alapja a tiszta deismus számtalan balga hittel, babonával elferdítve van, anynyira, hogy az emberi kebel e nemes szikrája előítéleteik és ferde nézeteik tömkelegében elvész.
Papjaik, kik kizárólag vagy főleg vallásos kérdésekkel és szertartásokkal foglalkoznának, nincsenek; helyöket a bűbájosok vagy bűvészek pótolják, és ezek az indusok közt a legnagyobb fontosságú egyének, mint már fentebb említem. A bűvész egyszersmind orvos, vagy a gonosz szellem kiűzőjei jósló és tanácsadó, bíró és törvényhozó, a nemzet bölcse, és minden titkok nagymestere. Már pedig “titok vagy rejtély” az indus előtt mind az, mit nem ért, és eszével fel nem fog, és így mint valami természet feletti tünemény bámulatának és hódolatának tárgya. Fényképészi szereim, eszközeim és lőfegyvereim természetesen nagy titkoknak tartattak, és saját magam mint ily hatalmas titkok birtokosa, nagy titok-embernek, ennek következtében orvosnak neveztettem, s nagy bámulatnak s áhítatnak tárgya voltam. Éjszakamerika vadonjaiban minden indusnak meg van saját “rejtély vagy titokzacskója” mint a keletieknek a talizmán. Ez óvja meg őt minden gonosztól, védi meg ellenségeitől, bátorítja harczaiban és gyarapítja minden jóban. A titokzacskó vagy rejtély oly nevezetes szerepet játszik az indus életében, hogy el nem mulaszthatom azt néhány szóval említeni.
Minden indus – mi igen sajátságos – saját maga készíti rejtélyét; az indus suhancz t. i. 13-14 éves korában elhagyja néhány napra szülei sátrát, hogy “rejtélyét” készítse. Egy távolfekvő magányt keres fel, földre fekszik, és a nagy szellemet hívja segítségül, böjtölve és koplalva az egész idő alatt. S ha így fáradtan és kiéhezve, félelmek közt elalszik, azon állatot tekinti a nagy szellemtől számára rendelt élte védőjének, melyről ekkor legelőször álmodik vagy álmodni vél. Visszatérve apja sátorába, kipihenve fáradalmait, szomját és éhségét kielégítve, fegyverekkel, hurkokkal és fogókkal ismét útnak indul, hogy azon állatot megkerítse, mely ezentúl élte geniusává lesz, s melynek bőrét titokzacskónak készítve, haláláig magával hordja, és mely halála után vele együtt eltemettetik, hogy biztosan vezérelje őt ama tágas és felséges vadászterületekre, melyek a bátor indusra a más világon várnak.
A titokzacskó vagy rejtély tehát mindenféle állatok – négylábú, csúszó-mászó, halak, kígyók, békák, madarak, denevérek, egerek sat. – bőréből készül, s fűvel, vagy kavicscsal kitömve, a legbizarrabb s legváltozatosabb módon díszíttetik fel. Titokzacskóját vagy kezében, vagy ruházatjára aggatva hordja az indus, s legnagyobb hódolattal viseltetik iránta, úgy hogy majdnem bálványkép imádja azt; lovakat és kutyákat áldoz rejtélyének; több napi szigorú böjtölésnek és mindennemű vezeklésnek veti alá magát, hogy kiengesztelje rejtélyét, ha azt megsérteni vélte. Rejtélyén semmi áron sem ad túl az indus, mert a nagy szellemtől nyert ajándékkép tekinti azt; de ki azt mégis elvesztené, eladná vagy oda ajándékozná, örökös gyalázatnak és megvetésnek tenné ki magát; s ha a harczban veszíti el rejtélyét, ez a legnagyobb szégyen és gyalázat, mi az indus harczost érhetné, s melyet csak ugy hozhat ismét helyre, hogy ha viszont sajátkezüleg, nyilt harczban egyik ellenségének ragadja el rejtélyét, mely azután még nagyobb tiszteletben részesül, mert a “legjobb” vagy “dicsteljes rejtélynek” neveztetik. Nevezetes egy körülmény, hogy az indus rejtélyét életében csak egyszer készítheti, hogy azt ellenfele rejtélye által kárpótolhatja, helyettesítheti. Az indus tehát bátran, elszántan küzd elleneivel, egyrészt, hogy rejtélyét megóvja, másrészt hogy ha elveszti azt, dicsteljes módon ismét visszaszerezhesse, s hogy így társainak tiszteletét és ön hírnevét kivívja.
De nem csak az egyes indusnak van egyéni rejtélye vagy talizmánja, egyes családok és egész felekezetek bírnak saját ily titokzacskóval; és azon hely, hol ily családi vagy nemzeti rejtély őriztetik, a legnagyobb tiszteletben tartatik, s mintegy megszenteltnek tekintetik.
Érdekes volna talán itt Amerika bűbájosait összehasonlítani Ázsia schamánaival, Tatár-, Mongolországok, China egy részének, továbbá Szibéria és Kamcsatka bűvészeivel, kik hasonlókép egyszersmind orvosok, jóslók és lélek-idézők. De ezen párhuzam folytatása és tárgyalása közben még több oly tények és kérdésekre akadnánk, melyek a két világrész népeinél közösek, így például a vízözön mondáját – mint már Humboldt megmutatta – Amerika majdnem minden népeinél találjuk, így például az Aztékoknál (kikről más alkalomkor leszek bátor szólni); s ha ezen népek nagyszerű építkezéseik maradványait figyelemmel vizsgáljuk, önkénytelenül azon kérdés támad bennünk, vajjon nem az egyipomiaktól tanulták-e templomaik építését? Catlin – kit már volt szerencsém említeni – Éjszakamerika indusai egyes szokásaiban feltűnő hasonlatosságot talál a régi zsidókéival. Így teszem azt, hogy az amerikai indusok is csak egy nagy szellemet imádnak, mint a zsidók Jehovát, s nem mint a pogányok, több istent; az indusok is törzsekre osztvák, főnökökkel, jelvényekkel, symbolumokkal sat. mint a zsidók voltak, és számos szertartásaik feltűnően megegyeznek Mózes törvényeivel. Ünnepeik, bőjtjeik, áldozataik sok hasonlatossággal bírnak az isten népe eféle intézményeivel; és több indus törzs oly ünnepet is ül, mely a zsidók “Passah” ünnepével, meg a sátoros ünneppel majdnem azonos; a korai gyümölcsöket és minden terményeikből a legjobbat áldozzák fel ők akkor a nagy szellemnek, mint ez a zsidók engesztelő áldozatainál szokásos volt. Egyéb szokásokban is hasonlítanak Catlin szerint az indusok a zsidókhoz; így teszem azt, az asszonyoknak nem engedtetik az isteni tiszteletben közösen a férfiakkal részt venni, sem a férfiak jelenlétében enniök. Feltűnő hasonlatosságot talál továbbá Catlin a kelet és nyugat népe közt, harczi készületeiben, békekötéseiben, a halottakérti gyászban, fürdőkben, és mosakodásokban, melyeket férfiak és nők egymástól elkülönözve visznek véghez, és pedig az év minden szakában. Az indusoknak egymás szokása szinte tökéletesen megegyezik a héber törvényekkel, és ez az asszonyoknak elkülönzése rendes havi tisztulásuk ideje alatt. “Ezen szokást – mondja Catlin -, legyen az zsidó eredetű vagy nem, én valamennnyi indus törzsnél, mely még eredeti állapotjában megmaradt, tapasztaltam; tisztulási ideje alatt az asszony egy külön kis gunyhóban tölti idejét, és nem szabad neki semmihez sem nyúlnia, mi férje tulajdona, s halállal büntettetik, ha e parancsot megszegi. Némely törzseknél az oly nő, ki ezen törvénynek nem hódol, felelőssé teszi magát mindazon baj- és szerencsétlenségért, mely családját, vagy az egész törzset jövő tisztulása idejéig éri.” Végre némely törzseknél a fejedelmek, bűvészek, kitűnőbb harczosok fej-ékül szarvakat hordanak, mint hajdanra a zsidók főpapjai.
És mi következik mindezen és még számtalan elé nem sorolt, a kelet és nyugot népei közti hasonlatosságból? csakugyan volt-e öszveköttetés kelet és nyugot népei közt? egy eredetök volt-e a föld minden népeinek? vagy egyes ily szokások és nézetek bizonyos hajlamok következései-e, melyek az emberi nemnek mindenütt tulajdonai, úgy hogy az bárhol és bármely körülmények közt fejlődve, egyénileg vagy tömegben egy ugyanazon resultatumhoz jut, mint példáúl a mysticismus, melyet minden vad, s a műveltség magas fokán álló népeknél találunk, a régi mint az új világrészben, az ókorban, mint még mai napiglan is Európa legműveltebb népeinél a framassoneria vagy szabad kőmívesség alakjában? Oly kérdések ismét, melyek túlhaladják mai értekezetem körét.
Az indusok, mint minden eredeti népek, melyeknek szenvedélyei határozott törvények által nem korlátozvák, szelidebb szokások s a keresztény vallás szent tanai által még nem fékezvék, felettébb bosszúállók, és bosszújokban kegyetlen népek. A megsértett indus nem panaszkodik és nem pörlekedik, ő maga szerez magának elégtételt, mi végett őt senki kérdőre nem vonja. S ha a fentebbi abbeli állitásom daczára, “hogy az indul eredeti állapotjában barátságos, vendégszerető” – azt halljuk vagy olvassuk, hogy egyes utasok, vagy a határszélek közelében letelepülő fehérek, ahelyett, hogy az indusoktól barátságosan és szívesen fogadtattak volna, bántalmaztattak, sőt kínzások közt kivégeztettek: ezt ne annyira az indusok általános vérszomjú jellemének, mint ama náluk jogosultnak tekintetett bosszúnak tulajdoníthatjuk; mert ezen esetben biztosak lehetünk, hogy valami bántalmazás a fehérek részéről megelőzte a gonosztettet, ha nem is talán az egyénileg ártatlanul szenvedő szerencsétlen részéről; mert az indus bosszúját nem csak a bántalmazó egyénre, de annak egész nemére is kiterjeszti, így az indus törzsek közül némelyek hadifoglyaikkal kegyetlenül bánnak, bosszút állva ekkép saját társaik és véreiken, kiket hasonló sors érhetett az ellenfél táborában. Egyébiránt az indusok nem valamennyi hadifoglyokon, közülök csak néhányan töltik bosszújukat, a többiek nőül véve a harczban elhulltak özvegyeit, részesivé válnak ama törzsnek, mely őket legyőzte, s így bekebelezve abban azokkal mindenben egyenlő jogot élveznek. S tiszteletére legyen mondva az indus harczosok becsületének s lovagiasságának, hogy ők asszonyokat és gyermekeket semmi szín alatt sem bántanak.
Az asszonyokkal egyátalában csinyján bánnak az indusok, ámbár őket nem annyira hites társuknak, mint szolgájuknak, a házi állat egy nemének tekintik.
Az indus nők már 13-14 éves korukban tökéletesen kifejlődtek, e korban adatnak többnyire férjhez is. A házasság egyéni vonzalomból, szeretetből ritkaság, a szerelem mint a mi költőink énekelik azt, az indusoknál nem ismert érzemény. Az indus vőlegény aráját annak apjától kialkuszsza és megveszi, azaz jövendőbeli apósának egy köztük megállapított nászajándékot ad, – egy vagy két lovat, íj- és nyilakat, bizonyos számú bivaly vagy más vad állat bőreit stb. mely ajándékok ha elmaradnak, a házasság sem jön létre.
Éjszakamerika legtöbb indus törzseinél a polygamia szokásos; a folytonos harczok és villongások, a veszélyes vadászatok, melyek a legtöbb indus törzsek férfi létszámát anynyira fogyasztják, hogy három négy nőre jut csak egy férfi, emez intézményt szükségessé látszanak tenni. Egyébiránt a nősülés az indusoknál az említett nászajándékok miatt némi vagyont igényelvén, csak a tehetősek és a főnökök élhetnek e joggal. S hogy tekintélyüket s a jó egyetértést fajrokonaik előtt vendégeskedések által is fentartsák, a több nőre már azért is van szükségük, mivel az indusnak más szolgálatra, mint saját neje vagy nejei, nincsen, cselédek vagy napszámosok náluk nem léteznek. A nők végzik az indusoknál a munka és dolog minden nemét; ő reájuk van bízva a gyermekek felnevelése, az élelmiszerek elkészítése s a házias munka minden neme; ők hozzák haza a vadászatban elejtett vadakat vagy azok bőreit, ők készítik azokat el minden-nemű használatra, és nagy ügyességgel értenek a tüskés disznó tüskéivel, színes tollakkal s egyes növények hártyáival hímzéseket készíteni s ruházatjaikat felékíteni. S ha a vezér vagy fejedelem adott jelére az egész törzs útnak indul, hogy lakhelyét megváltoztatva, a vándor bivaly-csordákat kövesse, vagy hogy valamely veszedelmes ellenség elöl meneküljön: az asszonyok hordják az egész törzs öszves podgyászát, a sátrakat, élelmiszereket, házi eszközöket, s még azon felül hátukon gyermekeiket. Az indus férfi nem ismer semmit, mi munka vagy dolog névvel illethető; egyéni szabadsága teljes birtokában s annak érzetében vagy saját tűzhelye körül henyélve hever, vagy vadász, s harczol ha kell, de munkát nem ismer, nézete szerint szabad férfit munka lealjasít.
Az indusok nomád életet élvén, vadászok s nem földművesek. A szellemi műveltség s a polgárisultság majdnem végképi hiányában, az emberi társaság igen alant fokan állnak, kivévén talán egyes kisebb törzseket, melyek hatalmas ellenektől környezve, saját biztosságuk végett szűkebb völgyekben, folyók partjai mellett, kisebb falakat építettek, s azokat sánczokkal és gátokkal megerősíték. Ily törzsek, mint például – a jelenleg már végkép kihalt Mandánok, tengerit, babot, tököt sat. is ültetnek, s a polgárisodásban és mesterségekben is – mint cserép edények készítésében – tettek némi csekély előmenetelt.
Szellemi tehetségeket egyébiránt nézetem szerint nem lehet határozottan az indus fajtól megtagadni, s a polgárisultság azon alacsony foka, melyen az eredeti állapotjokban megmaradt indusokat még mai nap is találjuk, inkább a kóbor élet, folytonos harczok s a vadászat szenvedélyének tulajdonítható, mint a szellemi tehetségek hiányának. Egy más alkalomkor ismét bátorkodom majd a t. Akadémia türelmét s figyelmét kikérni magamnak, a midőn mai értekezésemet mintegy kiegészítőleg szerencsém lenne egy külön értekezésben a polgárisodás és műveltség azon fokát jellemezni, melyet az indusok egyrészt a perui inkák, másrészt az azték császárok alatt értek el, mint nyomatékos bizonyságát annak, hogy az indus faj is képes és fogékony a magasb civilisatiora. S összehasonlítva e két nagy nemzet, egymástól egészen külön fejlődött műveltségi fokát, tán nem leend érdektelen következtetéseket vonni, hogy mivé fejlődött volna az indus civilisatio, ha az magára lett volna hagyatva, és mivé, ha ahelyett, hogy a conquestadorok és legközelebbi utódaik által el volt pusztítva és nyomva, kegyes, jóakaratú és bölcs belátású intézmények által az európai civilisatio akkori színvonalára emeltetett volna.
Az indusok nyelve még különbözőbb mint azok testszíne, testalkata, jelleme; majdnem szintannyi egymástól különböző indus nyelv létezik, mint ahány indus törzs, s ezeknek száma százakra rúg. Vannak ugyan egyes indus nyelvcsaládok, melyeknek a többiek mintegy dialectusai, de ezen indus nyelvtörzsek, önálló saját nyelvek, oly nagy számban léteznek, hogy egyedül a jelenlegi mexicói köztársaság területén 4 millió indus lakosra 36 különböző indus nyelv létezik, melyek egymástól annyira elválnak, mint a magyar és német, a franczia és tót, angol és persa. Az indus faj egységét nyelvtanilag nem lehet bebizonyítani.

_____________

Amerika s Ázsia népei közt több tekintetben feltűnő hasonlatosságokat tapasztalva, különös és feltűnő, hogy az indusok nem pásztoremberek, s nem is voltak azok soha. Az állati tejek használatát nem ismerik, s mellőzik; de még jelenleg is, midőn néhány év előtt Délamerika nagy kiterjedésű llanosain vagy rétein utaztam végig, már félig polgárisult, keresztényiekké lett, és letelepült indusok közt, ott hol a leggyönyörűbb szarvasmarha százanként sőt mondhatom ezerenként legelész, a legnagyobb ügygyel-bajjal, sőt néha épenséggel nem szerezhettem magamnak egy csésze tejet; többnyire nagy bámultan néztek reám ebbeli nálunk oly gyakori s igen is érthető kérdéseim miatt.
Éjszakamerika indusai úgyszólván kizárólag húsevők, megeszik azt néha nyersen is, de többnyire megsütve vagy vékony szeletekre vágva, a napon szárítva. (A spanyolok az ily húst Tasajonak nevezik). Némely törzsek, mint a szinte már kihalt Assinnibolok, megfőzik, mi akkép történik, hogy a földbe egy kis kerekded gödröt ásnak, azt agyaggal kitapasztják, a húst s vizet belé helyezik, és tüzesített köveket dobnak belé mindaddig, míg a hús megfő.
El nem mulaszthatom itt, hogy egyáltalán elterjedt balvéleményt ne említsek meg. Amerika continensét (ide nem értve tehát a déli szigeteket) lakó egyik indus törzs sem canibál vagy emberfaló, még a legvadabb és legkegyetlenebb indus felekezeteket sem véve ki. Egyes ujabbkori írók ebbeli állításai, valószínűleg álhíreken és helytelen következtetéseken alapulnak. Például talán egyes indus felekezetek sajátságos temetkezési szertartásaiból magyarázhatók. Vannak ugyanis egyes indus felekezetek, mint a Pima a Sivoux törzsei, kik a harczban elesett vagy elfogott és kegyetlenül kivégzett elleneik testét szédarabolják s az ebeknek dobják martalékul. A szétszórva talált embercsontok könnyen amaz ál következtetésre vezethették az egyes utazót, hogy emberfaló népre akadt. Más indus törzsek, mint teszem a néhány évtized előtt végkép kihalt s imént említett Mandánok, halottaikat gallakból font, póznákon nyugvó, mintegy két öl magas állványra fektették, a varjuk és dög-héják martalékául, melyek ezrenként kóvályogva a temetkezési hely felett, rövid idő alatt a kimúltaknak csak csontjait hagyják meg. Kesergő özvegyek, szülők vagy árvák a csontvázat most szerveszélyel szórják, de a koponyát egy külön távolabb helyre zöld gyepes térségre viszik, és ott a többi elhunytak koponyáival arczczal befelé, egy körbe állítják, melynek közepébe póznát emelnek, a varázs erejű mysticus bűvész-zacskóval vagy rejtélylyel tetején.
Az asszonyok évek folytán kijárnak szabad idejökben e mysticus körhöz, s magukkal vive kézi munkájokat, leülnek elhunyt gyermekeik vagy férjök koponyái mellé, és azokkal hosszú párbeszédekben – mintha az illető még élne – órákig s napokig társalognak.
Gyöngédebb s nemesi érzelmekkel, szeretettel, hálával, ragaszkodással, nagylelkűséggel, halottak iránti kegyelettel a legvadabb indusok kebelében is találkozunk. S mily tisztelettel viseltetnek a gyermekek szüleik, az ifjabbak az öregek iránt, azt mai napiglan a már elfajult mexicói indusoknál is tapasztalhatni. Gyakran láttam, hogy már megnőtt férfiak apáiknak, s korosabb rokonaiknak tisztelet jeléül kezet csókoltak, vagy ha pipázgatva tűz mellett nyugodtak, rögtön felkeltek, beszédjüket és a pipázást abban hagyták, mihelyt szülőjök vagy előttök tiszteletben álló idősb személy közelgett.
A vadon fiai durvák ugyan modoraikban, bosszúvágyók, gyakran vérengzők és kegyetlenek elleneik iránt, de aljas tettet soha sem követnek el; a lopás testem náluk hallatlan, nem ismert bűn.
Általában véve az indusban, ha ez még eredeti állapotban szemléljük, van valami gravitas, és minden együgyüsége, bárgyúsága s durva vadsága mellett, bizonyos férfias jellem, mely rokonszenvet gerjeszt.
Fájdalom, a világ e szerencsétlen népfaj jelleme felett egyátalában palczát tör, az indust mint álnok, ravasz, hamis, kegyetlen, minden nemesi érzelmekre képtelen, buta, henye és renyhe népet jellemzi, s mint szegény gyámoltalan indust szánja, vagy mint kegyetlen, vad, barbár népet rettegi. S valóban az indus azon állapotban, melyben jelenleg találjuk őt, csakis szánalomra méltó, mint részese egy oly népfajnak, melynek büszkesége meg van törve, jelleme elferdítve és torzítva, s mely szabad kifejlődésében hátrálva, testileg s lelkileg eltörpülve s elsatnyulva, – bizonyos romlásnak és végelpusztulásnak néz elébe. – S ki mindennek oka? fájdalommal s pirulással legyen mondva – a civilisált világ!
Ismertek amaz eljárások, melyeket a polgárisult fehérek – vagy mint az indusok mondják – “a halvány arczok” az új világrész felfedezése óta e szerencsétlen népfaj irányában követnek. Tudjuk mindnyájan, mikép viszonozták Cortez, Pizarro és a többi conquestadorok ama vendégszeretetet, őszinte bizalmat, nyiltszívü lovagias bánásmódot, melylyel az indus fejedelmek és népek őket fogadták. S az Egyesült Államok kormányán mint eltörülhetetlen szennyfoltok maradnak ama szerződések és alkudozások, melyekkel ezen együgyü népet saját földje és területeiért megcsalták, s ama lelkiismeretlen tétlenség, melylyel elnézik, mikép pusztítatnak, aljasítatnak, butítatnak, s fosztatnak vagyonuktól és jellemöktöl azok, kiknek a mindenható atyáskodó végzetéből ama föld jutott örökségül, lakhelyül, melybe kiirtói behatottak, s melyet hatalmukkal elárasztanak.
Csak kevés indus törzsek léteznek még, melyek eredetiségöket és jellemüket, – mint azt ma körvonalazni iparkodtam, – jelen ideig fentartották; s ritka útas szánja magát reá, ama törzseket felkeresni és meglátogatni, melyek még mentek minden idegen befolyástól.
A legtöbb indus törzsek az úgynevezett vad indusok közül, melyek még nem telepedtek le rendszeresen, kisebb csapatokban, mint koldusok vándorolnak a civilizált világ telepítményei közt, – sokat emlékeztetve a mi vándor czigányainkra – ama földön, melyet ők egykoron büszkeséggel és teljes joggal a magukénak neveztek. Vagy hátrább és hátrább vonulva, a civilizált világ határszélein, és ezek közelében telepedtek le.
Elrabolva lévén tőlök szabadságuk érzete, megtörve büszkeségök, távol azon földtől, melyben ős apáik nyugszanak, hol mint gyermekek játszadoztak, mint férfiak dicsteljesen küzdöttek számtalan elleneikkel, s határtalan vadász-szenvedélyökben fáradhatlanul bátran űzték a vad bölénybikák (buffalo) csordáit; megfosztva így minden szentebb és kedvesb emléktől, saját eredeti hazájoktól: érzik a sápadtarczúak felsőbbségét, s eltanulva tőlök minden erkölcstelenséget, a nélkül, hogy a polgárisultság magasb és nemesb jótéteményeiben részesülhetnének: a nyíltszívű, bátor, férfias, józan, mérsékelt, s a maga nemében erkölcsös, de főleg vallásos indusból, – lesz a mogorva, ravasz, álnok, renyhe, s iszákos, buta indus, kinek láttára tán a szánalom könnye jő szemünkbe, de kit csakhamar készek vagyunk megítélni, s mintegy haszontalan, buta, erkölcstelen népet jellemezni, mely a keresztény vallás tanaira, a felsőbb művelődésre, és polgárisodásra képtelen!

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.