Dunaújvárosi Hírlap – 2014. július 5.
A százlábú hídról
A mai 6-os főút miatt már 1819-ben is tervezték
Őri Zoltán
Az 1949-es esztendőt – többek között – a nagy útépítési munkák is jellemezték, amelyek országszerte több útvonalat is érintettek, de nálunk, Dunapentelén nagyon erősen jelentkezett.
1949-ben még nem létezett a Dunai Vasmű és Dunaújváros sem, Pentele lakói élték a maguk megszokott életét. Talán eszükbe sem ötlött, hogy rövidesen nagy változások történnek…
Híd építése Dunapentelén /1949
fotó: Fortepan/UVATERV
Mohács mellett épült Jugoszláviával közösen egy nemzetközi acélkombinát, amely a Jugoszláviában található vasércet és a pécsi szénmedence szénkincsét dolgozta volna fel. A 6-os számú országos főközlekedési út vezetett ide, amely egykor a Buda-Eszéki országút nevet viselte. Az út a postakocsik, a lovas valamint a gyalogos közlekedés idejében még megfelelt a vele szemben támasztott igényeknek, egyik falut sem zavarta, hogy az utcáin másokat is láthatnak. A 20. században kezdődött motorizáció már mást kívánt.
A 6-os út akkoriban Dunapentele községen át vezetett Dunaföldvár irányába, keskeny makadám és részben háton burkolatával a Magyar utca, Aranyvölgyi út és a későbbi Szórád Mártonról elnevezett útvonalon. Pentelei szakaszát még Szulejmán szultán hadi naplója is veszélyesnek ítélte: feljegyezte, hogy a mély utak az ellenséget támadásra csábíthatják. Különös gondot okozott a keskeny Vaskapu szakasz. 1819-ben említik a törvényszéki jegyzőkönyvek: Duna Pöntöle község a helység felső végén, úgynevezett Vaskapuban az országútban fekvő híd helyett újat akar építeni. Öreg penteleiek úgy emlékeztek, hogy ennek helyén a török időkben is híd volt. Az utasoknak, vásárra igyekvőknek a híd előtt kellett várakozniuk az átbocsátásra. Különösen veszélyes volt az útnak az a szakasza, amely a Gőzmalom utca előtt derékszögben fordult rá az Aranyvölgyiben vezető folytatására. Az itteni híd alatt lévő, mélyen berágódott patakmederben nem egyszer kötöttek ki vigyázatlan gépjárművek. Egy felhőszakadás alkalmával a híd alatt próbált menedéket találni magának egy fiatal pár, a fiú még ki tudott menekülni, de a lányt elragadta az ár, magával sodorta a Dunába.
Mondhatjuk, hogy nem volt ilyen veszélyes az útnak a további, Ercsin, Adonyon, Dunaföldváron, Kömlődön, azaz a szomszédos településeken átvezető szakasza, de a gépjármű közlekedést már ott is nehezítette.
A veszélyes és keskeny, dunapentelei útszakasz kiiktatására völgyhidakat terveztek. Az első a Felsőfoki patak felett, nagyjából a mai autóbusz megálló előtt a Táborállás irányából érkező utat és az akkor még Frankl-hegynek nevezett dombot kötötte össze, ahonnan az út a Ráctemplom szentélye mögötti lejtőig vezetett. Innen ívelt át a második híd az Alsófoki-patak medre felett a Kálvária dombjának széléig, majd tovább a szőlők közötti terepen át az akkori Vadász-kereszt mellett csatlakozott volna vissza a 6-os nyomvonalába.
Az első, kisebbik híd kb. 50 méter hosszú, háromtámaszú, hatlábú monolit szerkezetű vasbeton híd munkái nagy ütemben folytak, szerkezete teljesen bezsaluzva, vasszerelve várta december 21-ét, amire – Sztálin 70. születésnapjára – a betonozás befejezését ígérte egy kifüggesztett felirat. A születésnap elmúlott, a hídszerkezet változatlan állapotban állott még újév napján túl is, majd idővel elbontották.
Egy 1949-ben készült kép a “Százlábú-híd” építéséről, és egy mai, másik látószögből.
A “megváltozott nemzetközi helyzet” miatt arra is gondolni kellett, hogy a vasúti szerelvények átférjenek a híd alatt…
Fotó: a szerző archívuma, Ady Géza
A másik – a Rácdomb és Kálvária közötti – hídnak az alapozása készült el. Az előregyártott szerkezetükre tervezett vasbeton híd alapjai jó ideig láthatóak voltak a Szent István út, a Tisza utca, valamint a Hegyekalja utcában lévő házak kertjeiben. A híd hatnyílású és tizennégy lábú lett volna. Ezért nevezték el az építők “százlábú” hídnak.
Tereprendezés a Rácdombon
fotó: Csupity Simon
1949. december 28-án született meg a döntés arról, hogy a megváltozott nemzetközi helyzet miatt az acélkombinát nem Mohácson, hanem Dunapentelén épül, így a tervezett 6-os út sem épült meg, mivel az országos átmenő forgalom erősen zavarta volna az építendő város és vasmű belső forgalmát.
Ha megvalósult volna, egy rendkívül elegáns útvonalvezetés valósul meg: a mai laktanya – amely később épült – keleti végétől, becsatlakozva a régi 6-os nyomvonalába, a két hídon átvezetett, egyenletesen emelkedő íves nyomvonal nagyon hatásosan érkezett volna a kijelölt pontjára, végig műemléki területen, az előbukkanó bronzkori római és török emlékek között.
A valahai Frankl-kastély a Rácdombon
1950 májusában kezdődött a Dunai Vasmű és akkor még Sztálinváros építése. Első – szovjet – elképzelések szerint, a szén drótkötélpályán jutott volna a fennsíkon épülő acélműbe. De kiderült, hogy a kikötőnek nem csak a vasmű szükségleteinek ellátását kell biztosítania, hanem kapcsolódnia kell az országos forgalomhoz is. Ennek érdekében a szigetre bevezető utat bővíteni, korszerűsíteni kellett. A bővítés érdekében lefaragták a Rácdomb egy részét, ugyanakkor arra is gondolni kellett, hogy a híd alatt – ami nagyjából az 1949. évi tervezett híd helyén épült – a vasúti szerelvények elférjenek. Ez a nyomvonal éppen telibe találta volna az egykori Steiner pincéből korszerűsített Rédl-féle házat. Ebben lakott ideiglenesen az útépítési munkák egyik vezető mérnöke. A tulajdonosok kérelme, valamint saját kényelmének megőrzése érdekében nem a házat bontották el, hanem az épülő út nyomvonalát módosították úgy, hogy azt elkerülje.
Ma is láthatjuk az eredményt: a sziget felől érkező nyomvonal az épület ablakának a magasságában majdnem nekimegy a falnak!
Dunaújvárosban azért mindenki Százlábú-hídi autóbusz megállót emleget, holott az eredetileg húszlábúra tervezett hídnak már csak az emléke él.
A majdnem 100 lábú, és környezete 2023-ban
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
