Dunaújvárosi Hírlap – 1969. február 18.

Tóth Ila

Kezében két kavics. Egymásra rakja – az elhelyezés életet lehel az élettelenbe. A játék csupa öröm – mondja mosolyogva. Tóth Ilának elhiszem. A mondat mögött súlyos tömbként áll eddigi életútja. Saját maga és körötte művei, alkotásai. Az anyag, helyesebben a gipsz és az agyag újjáteremtődik kezei között. Legyen az bronzba álmodott valóság, ami rengeteg érzelmet és bosszúságot elvisel, vagy kő, ami nyugodt tömegeket fejez ki.

Hogyan születik a szobor? – teszem fel a kérdést, s tudom, a válasz megnyugtató lesz, ars poeticát takar majd.
– Élményből – hangzik a mosolygós válasz, ami tág fogalom, de önmagában is jelent már valamit.
– Nem tudom kispekulálni szobraimat. Állok az ablakban, nézem a mozgó világot, vagy az utcán járva-kelve szemembe ötlik egy mozdulat amiben valami csodálatosat találok. Aztán dédelgetem az éppen akkor talált lehetőséget. Ha frappáns, akkor lerajzolom, ha nem rajzos, akkor agyagot gyúrok és félreteszem. Az élmény nagyon szép lehet, de még nem biztos, hogy szobornak való. Annak ellenére, hogy képi indítású.
– Tehát hozzáfog és mérlegel…
– Igen, de az ember nem tudja, hogy a tervből mi lesz. Állítom, hogy nem minden téma alkalmas például kisplasztikának. Ugyanúgy egy kisplasztika felnagyítva visszataszítóvá válhat, leronthatja a szobrászati értéket. Rendkívül nehéz a tér. Ha az ember térszobrot mintáz, vissza kell nyomni az érzelmeit, az értelmet kell előtérbe helyezni, úgy, hogy azért megmaradjon az érzelmi világ. Hogy milyen lesz a szobor? Az a művész ösztönösen veleszületett képességétől függ.

Formák és színek /részlet/ A Dunaújvárosi Képzőművészlek I. Kiállításán két szobrász- és egy festőművész alkotásai is helyt kapnak. Így, bár a tárlat vezérszólamát a grafikák viszik – itt csupán mennyiségi összevetésről van szó! – jelentős szerepet kapnak a képzőművészet egyéb területei, a formákban gondolkodó szobrászat, és a színekben élő festészet is. A három művész közül kettő szinte csak tegnap óta él Dunaújvárosban, szinte csak tegnap végeztek. Művészi törekvéseikben, hitvallásukban azonban egyek: a szépség meg- és átfogalmazása, az emberi világ megformálása egy még emberibb világért. A Dunaújvárosi Képzőművészek I. Kiállítása – Egy kiállítás köszöntése Egresiné Tóth Ila Pátzaynál végzett a Képzőművészeti Főiskolán, a IV. Magyar Képzőművészeti Kiállításion sikerrel szerepelt. 1952 óta ebben a városban él – és nem állított ki. – Elvesztem – mondja kesernyés gúnnyal, kis iróniával, hiszen alkotókedve, sorakozó szép szobrai az ellenkezőjét bizonyítják. Az ember élete sokszor alakul kiszámíthatatlanul, megfejthetetlenül. A művészt a háromgyermekes anya váltotta fel néhány évre, hogy majd ismét a művész lépjen előtérbe kissé elbizonytalankodva, de érzelmileg gazdagabban. Szobraiban harmonikus, szép világot fogalmaz meg. Ártatlan gyermekarcokat, elmélyülten muzsikáló fiatalokat, bábjára csodálkozó ifjú bábost, az önön lendületében gyönyörködő hegyipatakot (hosszan elnyúló, kecses test szimbolizálja), kertészlányt, öntudatlan büszkeségében. És szinte ellenpontként egy új portré: Weiner Tibor idegesen formázott, markáns feje. – A nyugodt, harmonikus, magabiztos embert igyekszem megformálni. Szerintem a művészetnek az emberiség nagy vágyait, reményeit kell kifejeznie. A hajszás élet, nyugtalanság ellentétét. Ilyen haramónia-igény él bennem. Azt hiszem, alkatilag is erre vagyok képes. – Ennek a kiállításnak még nem tudok igazán örülni. Válságomból csak most kezdek kikerülni. Most kezdek újra. És még annyi mindennel vagyok magamnak is adósa! – Ami mégis öröm: jó, hogy meghallom az emberek véleményét. Oldódik elszigetelődésem… A művész végülis nem magának dolgozik…. Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1966. június 7.

Tóth Ila szereti a kisplasztikát. Nála a szemlélődés realizálódást jelent, bátorítást az agyag. Egy-egy kisplasztika előtanulmány, de öntörvényű alkotás. Kétirányú. Lehet vázlat – a sok-sok szükséges közül – egy nagyobb méretű műhöz, és lehet a maga valóságában megoldott kész mű.
Michelangelot említi. Ahogy azt az egyetlent szokták, aki kitette, kirakta magából a művet, olyan egyszerűen és olyan tökéletesen, hogy azon már nem kellett változtatni. Tulajdonképpen így kellene mindennek kijönni, hogy a végső formán már semmi se látszódjék az anyaggal való küzdelemből.
– Persze az egész kedvéért lehet egy-két befejezetlenebb rész. Ilyen Mailloi Pomona-jának almát tartó keze. A művész élvezte, ahogy az almát mintázta. A kézfej viszont nagyon kemény, megnyúzott. Látszik, hogy nem volt ott. Érdekes, hogy a kéz általában kiesik. Ferenczy Bénit sem érdekelte, csak összefogta. Vannak hangsúlyos és hangsúlytalan részek. Ezek adják az izgalmat.

– Hogyan készül a szobor?
– Adva van a forgóállvány, azon a tartóvas. A tartóvasra felkerül az, amely a szobor anyagát tartja, a teljesen követi a szobor mozdulatát. Rendkívül fontos ennek az elkészítése. Mi, nőszobrászok, nagyon hátrányos helyzetben vagyunk. Ez munka nagy fizikai megterhelést jelent. Erre mondta Pátzay mester, hogy nekünk legalább egy kovácshoz kell férjhez mennünk. Szóval, ha ez jól megvan, jöhet az agyag felrakása, ez már gyerekjáték. Van, aki rendkívül gyorsan dolgozik, van aki elvakaródzik. Ez a felületen is meglátszik. Rodin szobrain friss a felület, míg a lassabb munkánál a szobor jobban szárad, szikkad. Ez nem céltudatos faktúra alkalmazása. Medgyesi például lassan csinálta szobrait.

Dunaújvárosi Képzőművészek III. Tavaszi Tárlata Alkalmas, jó kiállítási hellyel rendelkezik Dunaújváros. Igaz, hogy az év háromnegyed részében különböző árubemutatók céljaira szolgál. A városi tanács azonban egyre inkább gondjába veszi, hogy a helybeli képzőművészek is bemutathassák benne időnként, bár ha egyelőre még csak csoportosan is – munkáikat. Tíz helybeli képzőművész munkásságával ismerkedhettünk meg a III. Dunaújvárosi Tavaszi Tárlaton, akik színvonalas, problémákkal birkózó művekkel jelentkeztek. Különösen érett, tartalmas szoborművekkel szerepelt Tóth Ila. Munkái a hazánkban Vedres Márk nevével fémjelezhető hildebrandi törekvésekhez kapcsolódnak, vagyis a gömbforma térigényével bíró teljesebb értékű plasztikai formákba rendezi a jelenség, a modell naturális esetlegességeit. Tóth Ila – Ülő akt A sűrítés, az összegezés mértékét azonban mindig a modell adottságai határozzák meg, ily módon szobraiban mindig egy-egy valóságos alakot látunk, de egy sajátos komoly és érett formahang közvetítésében. Tóth Ila művészete hazai szobrászatunk jelentős értéke. Etikus tartással, tartózkodó, de biztonságos intellektuális vezérelv szerint rendezi szobrait jelentőssé. Van szobrászi szavai álló, ülő női alakokat ábrázoló kisplasztikákat állított ki. Nem idegenkedik az életképi megjelenítéstől sem. Tűbe fűző kedves hangulatú kis szobrában szinte mimikus azonosulással örökíti meg ezt a gyakori női gesztust. Ám ez a kedves gesztus nem inspiráció célja, csak aktualizáló ráadása az organikus plasztikai fogalmazásnak. Megjelent: Művészet – 1968. július

– Időnként abbahagyja a munkát.
– … és ez igen hasznos. Az alkotás napról-napra alakul, változik. Közben nézegetek, mást rajzolok. Kibeszélem magamból a dolgokat. Egyszerre több szobron szeretek dolgozni. De nálam nem megy ez egyszerűen. Sokat veszekszem magammal és a készülő művel.
– Végül elkészül.
– Mire az ember eljut ide, elmúlik az élet.
– Mi ez, keserűség?
– Nézze, ötletek vannak. Mindig újabb feladatokat adok magamnak, s ezek az ötletek megdöbbentenek. A szobrásznak nagyon sokáig kellene élni, hogy valami kielégülése legyen az anyaggal szemben. Az alkotás belső kényszer, az ember mondani akar valamit. De a képélmény még nem elég. A képi érzelmi motívumból az értelmi hozzáadásával kezdem kialakítani azt, amit csak én mesélhetek el. Egyet tudok mondani: gyerekes kíváncsisággal, de komoly céllal figyelem az életet.
A műteremben szobrok, kisplasztikák, érmek. Tóth Ila újabban samottal is dolgozik. Egy éve szerződése van az Épületelemgyárral.
– A samott eleve olyan anyag, amiből rusztikus, megdöbbentő dolgokat lehet kihozni. De ugyanez megtalálható az agyagban is. Nemrég döbbentem rá, hogy mi minden rejlik benne. Talán ezért vonzódom a kerámiához is.
A művész állandóan keres, változik, kutatja a neki legmegfelelőbb kifejezési formát. Tóth Ilának az agyag már egy közvetítő anyag. Kezébe veszi, alakítja, s ebből kihozni minden lehetőséget, még ha vázlat is – roppant boldogság.
– Alkotni énekelve kellene. Medgyesi mindig boldog volt, mert ő a kőben megtalálta a kifejezés területét, formáját, nyelét. Ezt keresem én is.

*

Tóth Ila kiállítása – Pálfalvi Jánossal közösen – 1969. február 12-én nyílt meg a Vasmű Klubban. Munkásságáról, illusztratív szavak helyett beszéljenek maguk a kiállított müvek.

M. Zs.

Dunaújvárosi képzőművészek

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.