Dunaújvárosi Hírlap – 1975. május 30.
Városalapítók
A pentelei
Talán helyesebb lenne ez a cím: a Gerendáiék Jóskája.
Hogy miért lenne helyesebb, arról a régi penteleiek tudnának sokat mesélni.
Azok, akik még ismerték és becsülték Gerendái Gyulát, a falu egyik legmarkosabb aratóját, zsákolóját, talicskázóját – tizenegy gyerek konok eltartóját. S azok is, akik – mint a falusi direktórium vezetőjével – szembekerültek vele az 1919-es Tanácsköztársaság idején. Azután – egy hatalmasat ugorva a történelemben – érdemes lenne meghallgatni azokat a szovjet embereket, akiket – mint sebesült frontharcosokat – a Gerendai-lányok ápoltak. Vagy az első városalapítókat, akik – szállást keresve – szintén ezt a nevet ismerték meg először Dunapentelén: a Gerendaiék…
És többes szám lenne indokolt most is. Hiszen – egy kivételével – Dunaújvárost építi az egész család: az egyik mint szállítási vezető az épületelemgyárban, a másik mint raktáros a terményforgalminál, a harmadik, mint szakács a vendéglátóiparban – nyolc testvér, s annak valamennyi fia-lánya!
Teljes körképet rajzolni pusztán terjedelmi okokból is lehetetlen, tehát: csak Gerendai Józsefről, s róla is csupán, mint a Dunai Vasmű dolgozójáról érdeklődöm…
A vélemények csupa felsőfokú jelzőkből fogalmazódnak, s ráadásul a legvégletesebb pólusokról válogatva:
Nagyszájú, agresszív.
Az ingét is odaadná bárkinek, ha ezzel segítene.
Önző. Örökké-csak-a-maga igazát hajtja.
A szószólónk volt itt az üzemben, több mint húsz esztendőn keresztül.
Konkrétabb megfogalmazásban: Szabó Sándor szerelő: – Egy szóval kifejezve igazi munkásember a Gerendai. Én sok évvel ezelőtt, még itt a szerelőműhelyben dolgoztam vele. Gyors volt és pontos. Olyan ember, akinek nem kellett kétszer mondani semmit. Sőt, egyszer sem: látta, hogy nehéz a kerékagy, már ugrott is mellém és segített. Mindenkinek segített és mindenki mellett kiállt. Nem igaz, hogy csak a maga érdekeiért harcolt…
Fábián Ferenc üzemvezető-helyettes: – Érdekes ember. Én úgy láttam, hogy itt az üzemben örökös harcban áll a munkatársaival, s azok mégis minden panaszukkal csak őt keresték. Az ilyen panaszoknak – mint szakszervezeti bizalmi – mindig a végére járt, néha talán a kelleténél is harcosabb modorban. Én becsültem nagyon. Nem sutyorgott senkinek a háta mögött: ha valami nem tetszett neki, azt kertelés nélkül megmondta. Nekünk a főnökeinek is, de a munkatársainak is. Emlékszem, három évvel ezelőtt, amikor csökkentettük néhány órával a gépkocsik pesti útjaira kiszabott normaidőt, a sofőrök nagyon zúgolódtak. Ő volt az egyedüli, aki kiállt és megmutatta, igenis meg lehet csinálni a fordulót. Gondolhatja, hogy nem volt népszerű lépés. Ez az örökös, kétfrontos harc persze megviselte. Ha beszélni akar vele, otthon keresse. Betegállományban van…
Gerendai Józsefet munkában találom. A ház előtti kertben áthaladva ásót, lapátot, vakolókanalat kerülgetek, a félbehagyott betonozás szerszámait. A házigazda pillanatnyilag mással foglalkozik: amíg köt a beton, egy tv-állványt fabrikál valamelyik ismerősének. Ezt félretéve invitál a lakásba. A kilencvenkilós ember hármasával szedi előttem a lépcsőket. Feleségének szavaival: akár a forró platóba löttyintett víz – úgy cikázik, úgy sistereg a lakásban reggeltől estig.
Így – huszonöt év eseményei között cikázva, huszonöt év sistergő indulatát újra feltüzesítve – folyik a beszélgetésünk.
Pedig látszólag eseménytelen ez a huszonöt esztendő. Igaz, hogy 11 évesen már követ talicskázott a dunai uszályok gyomrából félnapszámért, igaz, hogy huszonegynéhány évesen -, mint rendőr – sok veszélyes feladatot vállalt, de amióta a pentelei fennsíkon megjelentek az első kitűzők, azóta szinte alig történt vele valami. Hazajött egy budapesti üzemből, elhelyezkedett az építőknél, ahol kitanulta a darus szakmát. Darusként helyezkedett el a vasműben is 1953-ban. Később aztán szerelő lett, még később – 1957-ben sofőr.
– A vállalat sportbusza szinte állandóan a javítóban rostokolt. Egy idő után a főnökség úgy döntött, hogy végére kell járni, miben van itt a hiba? A gépkocsiban, vagy a gépkocsivezetőben?! Akkor engem tettek a sportbuszra. Hat hónapig egyetlen órát sem állt a javítóban! Később aztán tehergépkocsira kerültem. Legkedvesebb talán a legutolsó, a nulla hármas-nullanyolcas ZISZ volt. Világmárka! Annál jobb, annál gyorsabb kocsit nem találtam a vasműben. Az is arról volt híres, sohasem volt hibás.
A további 17 esztendőt tehergépkocsik volánja mellett töltötte. Balesete nem volt – de még egy karcolás sem esett a kocsiján – soha!
Összekoccanása viszont annál több akadt, ezt maga sem tagadja. Igaz, nem a gépkocsival. A fegyelmet nem ismerő, a kiskapukat kereső különböző munkatársaival a bürokratikus vagy éppen nagyvonalú munkahelyi vezetőkkel örökös harcban állt. De olyan intenzíven, hogy önkéntelenül elmosolyodtam, amikor az egyik kérdésre, – hogy mi a titka a baleset nélküli vezetésnek – többek között ezt válaszolta:
– A nagy-nagy óvatosság!…
Mert az örökösen vihart kavaró, az örökösen igazát kereső magatartásával valami egészen mást példáz Gerendái József élete: a maga feladatát mindig komolyan vevő munkás életét. Azét az emberét, aki a neki rendeltetett sorsot teljes szívvel vállalja mindig.
Igaz, nem akármilyen sors rendeltetett neki: darusként is, szerelőként is, gépkocsivezetőként is – várost épített…
(káposztás)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
