Ne gondoljuk azonban, hogy a mi Gergőnk csak sorvasztotta, kínozta azt a szegény kislányt. Tudta jól, hogyan lehet neki örömet szerezni, minek örül, mitől virul ki, mint egy friss virág. Valahányszor segített Anyunak, lelkiismeretesen tanult és gyakorolt akkor is, ha nem állt senki a háta mögött, ha kedvesen, szépen szólt a testvéreihez, barátaihoz, a kislány mindig visszamosolygott rá, bólogatott helyeslően, vagy bátorítva intett, s Gergő szíve felmelegedett ettől.
Lassan, észrevétlenül úgy alakult, hogy a kislány vidám vagy szomorú lett Gergő viselkedésétől, ugyanakkor Gergő szintén vidám vagy szomorú a kislány arcától. Ebben az időben szokott rá Gergő egy sor olyan dologra, amit eddig is ismert ugyan, de nem vett figyelembe.
Udvarias lett és előzékeny. Akkor is adott, ha nem várhatott semmit cserébe. Ez nagy szó volt, mert eddig is bármit odaadott szívesen, de valamilyen formában feltétlenül viszonzást várt érte. Ha nem kapta meg, csalódott volt, s hetekkel később is felhánytorgatta.
Önként segített, s nemcsak akkor, ha bűntudatot érzett. Elsőnek Anyu vette észre a változást. Csak jóval később vallotta be, hogy nem akart hinni a szemének, ami azt súgta, hogy Gergővel valami jó dolog történik.
Gyanakodott meg nem mutatott rossz jegyekre, be nem vallott beírásokra, s hasonló, eddig már jól ismert okokra. Azt álmában sem merte gondolni, hogy Gergő ilyen titokzatos ismerősökre tett szert, s ilyen fontos megbízatást vállalt el. A többiek már sokkal nehezebben látták meg ezt az új Gergőt, mert így van ez, nincs szemük az embereknek az előttük történő csodákra. Eleinte bántotta Gergőt, később azonban már egyre kevesebbet törődött vele. Fontosabb dolog lett neki, hogy a kislány meg legyen elégedve, mintsem, hogy mint vélekednek mások. Mindent egybevéve nehéz idők voltak ezek, talán a legnehezebbek, később maga Gergő is így látta.
A kislány például annyira érzékeny lett, hogy már olyankor is megbetegedett, ha Gergő semmilyen helytelent nem tett, de a társaság, aki körülötte volt, igen.
A gyerekeknek csak nem mondhatta, ne tegyék ezt vagy azt, mert valaki valahol ettől megbetegszik. Kinevették volna, annyi szent!
Már így is sokszor meglepődtek viselkedésén, de eddig igyekeztek úgy tenni, mintha nem lenne lényeges különbség. Nem, a kislánnyal semmiképp nem hozakodhatott elő.
Egyszer legjobb barátjának megkísérelt beszélni róla, nem teljes nyíltsággal, hanem alaposan körülírva, de barátja igen értetlenül nézett rá, végül nagy titokzatosan megeskette rá, hogy nem mondja el senkinek és orra alá dugta a fényképet.
– Aha – mondta a barátja, szemmel láthatóan másra gondolva – ki ez, valami rokon? – Aztán választ sem várva másról kezdett beszélni. A kislány meg sem mozdult a képen egészen addig, amíg más is látta. Amikor a barátja elfordult, a kislány felemelte az ujját, s vicces-komolyan megfenyegette Gergőt.
Ebből sejteni lehetett, nem mutathatja meg valamiért a képet senkinek…
Amikor egyedül volt, mindig elővette a képet és beszélgetett vele. Furcsa beszélgetés volt ez. Gergő hangosan mondott valamit, aztán elgondolkozva nézte a kislány vidám, vagy szomorú tekintetét, majd a kislány helyett megfelelt a kérdésére.
Ha jól válaszolt, a kép nevetett és integetett, ha rosszul, csak szomorúan ingatta a fejét és könnybe lábadt a szeme. Ilyeneket kérdezett Gergő:
– Szerinted Anyu miattam volt szomorú? – vagy – Oda kellett volna adnom az ellenőrzőt, amikor kérte a tanár néni? – vagy – Meg kellett volna mondanom, hogy én láttam, ki törte be az ablakot? – és hasonlók. Aztán hosszas gondolkodás után ilyeneket válaszolgatott: – Igen, azt hiszem, miattam volt szomorú. Megint ígértem neki valamit, és nem tartottam be. – Aztán – Oda kellett volna adni, mert így megint nem mondtam igazat, holnap, ha megkérdezi az osztályfőnök, kiderül, hogy be sem szedte. – És – Ha láttam, hogy ki törte be, csak meg kéne mondanom, de akkor árulkodós vagyok, ha nem mondom meg, akkor meg hazudok, hát hogy van ez? – és így tovább, ezernyi ilyen aprónak tűnő kérdés, olyanok, amik néhány hónappal ezelőtt fel sem merülhettek barátunk agyában, most pedig néha napokig is rágódott rajtuk.
Lassan, nagyon lassan így alakult át Gergő, s néha felsóhajtott:
– Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz a megváltozás!
Hetedik fejezet, amelyben feltűnik valaki, aki gyanús, egyébként az őrzők ismét megjelennek, sőt kiderül, hogy mindig is ott voltak
Teltek, múltak a napok, hetek, majd hónapok, s Gergő egyre türelmetlenebbé vált. Úgy érezte, már annyit változott, hogy többet már nem is lehet. Akkora áldozatokat hozott, hogy visszanézve saját magának is hihetetlen volt, ám az út nem volt sehol. Sőt! Néha már az is megfordult a fejében, hogy nincs is út. Az őrzők is olyan régóta nem jelenkeztek, még az is lehet, hogy képzelte őket. Anyu is szokta mondani, hogy ebben a korban mindenfélét kitalálhat az ember, annyira élénk a fantáziája. Hát igen, csakhogy a fénykép ott volt, azt nem lehetett kitalálni!
Így tépelődött Gergő, s nem jutott egyről a kettőre. Egy borongós esőre hajló napon éppen hazafelé tartott, köveket rugdosott, és egyáltalán nem gondolt semmire.
A Duna-parti felső sétányon poroszkált, szerette ezt az utat, mert csendes volt, de sok kutyás emberrel lehetett találkozni, és Gergő szerette a kutyákat. Most azonban senki nem járt arra, csend és pára ülte meg a környező fákat. Egyszerre furcsa hangra lett figyelmes.
Mintha madár hangja lett volna, de emberi szavakat mondott, aztán mindeféle csicsergés lett a válasz. Körülnézett, és néhány méterrel odébb, a fák között megpillantott egy különös alakot. Úgy állt kicsit előre hajolva, egyik kezét tenyérrel fölfelé maga előtt tartva, másik kezével botjára támaszkodva, mint egy szobor. Illetve nem is szobor, jutott eszébe Gergőnek, hanem mint mikor a mesében kővé változtatnak valakit. Hosszú fekete köpeny volt az alakon, fején nagy karimájú, ódivatú kalap. A kővé vált alak azonban beszélt.
Vékony, madarakat meghazudtoló hangján szólt valakihez, illetve valakikhez, akit, vagy akiket Gergő egyelőre nem látott, akárhogy meresztgette a szemét. A hangfoszlányokat elvitte a lassan feltámadó szél, így nem tudta kivenni, mit is mondhat az ismeretlen. Már éppen indulni akart, amikor a látványtól földbe gyökerezett a lába.
Az addig egyedül álló alakot minden oldalról madarak lepték el, kalapjára, vállára, karjára telepedtek nagy zajjal. Néhányan rögtön enni kezdtek a tenyeréből, a többiek nyugodtan vártak a sorukra. Gergő évek múltával sem tudta elfelejeteni ezt a pillanatot, minden mozzanata élesen az emlékezetébe vésődött.
– folytatás hamarosan –
Gergő és az a csodálatos másik világ
Megjelent: A Hírlap – 1994. szeptember 30.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
