Társadalmi Szemle – 1993. január

GOSZTONYI PÉTER

A szovjet hadsereg Magyarországon 1956-ban

(Vázlat)

A szovjet hadsereg 1944 őszén harcolva lépett Magyarország területére, s csak 1991 június 16-án távozott. Ittlétének jogcíme azonban változott. 1947-ig a hadijog alapján állomásoztak hazánk területén a csapatok, 1947 és 1955 között a párizsi békeszerződés IV. rész 22. cikk 2. paragrafus alapján – a Szovjetunió és Ausztria szovjet megszállási övezete közötti közlekedési útvonalak fenntartására hivatkozva – tartózkodott az ország területén egy, szerződésekben szabályozatlan, s azóta sem ismert nagyságú csapatkontingens, majd az osztrák államszerződés megszületése előtt egyetlen nappal – 1955. május 14-én – aláírt Varsói Szerződés legalizálta a szovjet csapatok magyarországi jelenlétét. Legalizálta – de nem szabályozta.
Hegedűs András, az akkori magyar miniszterelnök, aki 1955. május 14-én kormánya nevében aláírta a Varsói Szerződést, 36 évvel később az aktusról így nyilatkozott:

“Már az aláírás után röviddel világossá vált, hogy a Varsói Szerződés szövegével nincs összhangban a gyakorlat. A Varsói Szerződést ugyanis elvben független, szuverén államok kötötték meg, amelyek nem avatkozhatnak be egymás belügyeibe. A gyakorlatban kezdettől fogva a szovjet akarat érvényesült mind az egyesített fegyveres erők parancsnokságában – a főparancsnok mindenkor szovjet marsall volt -, mind a Politikai Tanácskozó Testületben. A közös fegyveres erők országonkénti elhelyezéséről gyakorlatilag tetszőlegesen dönthettek…”

(Népszava,1991.július 1.)

Így történt, hogy amikor 1955. szeptember 19-én Ausztria keleti feléről kivonták a megszálló szovjet csapatokat, ezeknek egy része a Dunántúlra került. Magyar laktanyákat kellett részükre egyik napról a másikra kiüríteni és tisztjeik számára lakásokat építeni. A moszkvai vezérkar átszervezte ez időben a Magyarországon tartott csapatait. Ausztria kiürítésével Baden bei Wienben megszüntette az eddig ott székelő szovjet Dél-seregcsoport parancsnokságát és már 1955. szeptember 2-án Székesfehérvár központtal új seregtestet hozott létre, négy hadosztályból, amelynek hivatalos neve Különleges hadtest volt. Ez a seregcsoport két, úgymond “összfegyvernemi” hadosztályból és két repülőhadosztályból (egy bombázó, illetve vadászrepülő seregtestből) állott. A csapatok zömében a Dunántúlon helyezkedtek el, de jutott belőlük a Duna-Tisza közére is, míg a bombázóhadosztály Debrecenbe került.
A különleges hadtest közvetlenül a moszkvai szovjet vezérkarnak volt alárendelve. Ez mindenképpen kiemeli katonapolitikai fontosságát. A hadtestparancsnok Pjotr Nikolajevics Lascsenko altábornagy volt. A hivatásos katona a Szovjetunió honvédő háborúja utolsó éveiben 35 évesen már hadosztályt irányított. 1945 után a szovjet katonai hierarchiában több felelős posztot töltött be, majd 1952 és 1954 között a Németország keleti részét, a Német Demokratikus Köztársaságot megszállva tartó szovjet hadseregcsoport főparancsnokságán szolgált, s így tanúja lehetett az 1953-as júniusi kelet-berlini munkásfelkelésnek, amelyet szovjet páncélosok tömeges alkalmazása, demonstratív felvonulása fékezett meg. Más szóval, Lascsenko tapasztalhatta, hogyan is néz ki a civilek lázadása a hatalom ellen.

Nyugtalanság a szovjet vezetésben Moszkvában és Székesfehérváron

A Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok vezetői – legalábbis később így emlékeztek – 1956 nyarán már nyugtalanságot észleltek. Lascsenko a moszkvai Hadtörténelmi Közlemények 1989. szeptemberi számában közreadta visszaemlékezéseit. Itt kifejti, hogy “ellenséges nyomásra” 1956 nyarán észrevehetően megromlott a magyarországi szovjet katonák viszonya a magyar lakossággal, és a néphadsereg tagjaival is. Mindez – így Lascsenko – a “nyugati imperialisták bomlasztó propagandája” hatásának gyümölcse volt, hiszen az akkori magyar kormány felszámolta az osztrák-magyar határon addig meglevő “műszaki zárat”, vagyis lebontották a vasfüggönyt. Lascsenko tanulmányából idézek:

A határvédelem így rendkívül gyenge lett… Lényegében ezek után bárki szabadon átjöhetett Ausztriából Magyarországra, és az csak természetes, hogy a lázadás szervezői éltek is ezzel a lehetőséggel…”

Györkei Jenő hadtörténésszel együtt 1992 márciusában Lascsenkóval már nem, de egy másik fontos kortanúval sikerült Moszkvában találkoznunk. Ez a 67 éves nyugalmazott altábornagy Jevgenyij Ivanovics Malasenko, aki 1956 őszén a különleges hadtest ezredesi rangban szolgáló felderítő főnöke volt, fontos katonai személy. Annál is inkább, mert 1956 november 1-jétől a hadtest megbízott törzsparancsnoki tisztjét is ellátta, s lényegében ő tervezte meg Budapest ellen az 1956 november 4-én kezdődő szovjet hadműveletet. Moszkvában 1992 márciusában kijelentette előttünk, ő úgy tudta, hogy nyugati imperialisták a magyar ellenforradalmárok megsegítésére 1956 őszén “legalább” 50 000 (!) diverzánst “dobtak át” Magyarországra. Egy adat, amelynek semmiféle valóságtartalma nincs.
Viszont tény, és erre más bizonyítékaink is vannak, hogy 1956 nyarától kezdve a székesfehérvári székhelyű Különleges hadtest parancsnokságán élénk figyelemmel kísérték a számukra mind zavarosabbá váló magyar belpolitikai fejleményeket. A Petőfi Kör tevékenysége, Rákosi Mátyás leváltása első titkári posztjáról, a magyar sajtó bátor és kritikus hangja,a pártvezetésben dúló hatalmi csatározások, negatívan befolyásolták a szovjet parancsnokságot. Jurij Andropov, a Szovjetunió magyarországi nagykövete – akiről ma már tudjuk, hogy politikai súlya több volt, mint holmi diplomáciai misszióvezetőé – 1956 késő nyarán többször is megfordult Székesfehérváron. Politikai eligazításokat tartott a hadtest vezető kádereinek. Főleg a Rákosi Mátyás-Gera Ernő-Nagy Imre-ügyfejleményeit boncolgatta előttük, de kitért a világpolitikai helyzetre is.
Ez a világpolitikai helyzet 1956 nyarán kezdett a szovjetek számára bonyolult lenni. Valami ellenük szerveződő világméretű összeesküvést sejtettek. 1956. július 27-én Nasszer egyiptomi elnök – a Szovjetunió észak-afrikai szövetségese – egyik napról a másikra állami kezelésbe vette a Szuezi-csatorna Társaságot, amely eddig brit és francia pénzügyi (és katonai) érdekeltségű volt. Nasszer komolyan vette a gyarmatosítás elleni politikát és maga mögött tudva szövetségesét, a nagy Szovjetuniót úgy gondolta, megkockáztathatja a Szuezi-csatorna államosítását. Tévedett. Azonnal feszültség keletkezett Kairó és London, illetve Kairó és Párizs között, mivel sem a brit, sem a francia politika nem volt hajlandó a csatorna államosítását akceptálni. Amikor a zöld asztal mellett kudarcba fulladt tárgyalások végleg megakadtak, Párizsban és Londonban megkezdődött nem is olyan titokban a “kardok” csörtetése…
Gondot okozott 1956 nyarán Moszkvának a lengyel helyzet is. A társadalom nem értett egyet a lengyel kommunista párt addigi politikájával. Poznanban 1956. június 28-án nyílt munkásfelkelésre került sor az állampárt ellen. A párt – működése során nem első ízben! – válságba került. A poznani munkások tüntetését belügyi, illetve katonai erővel még le tudta verni, de a varsói pártvezetőség kettészakadt. Belharcra került sor, egyelőre még csak tollal és szóval, de nem volt kizárva a fegyveres összecsapás lehetősége sem. A politikai szenvedélyek még hevesebbé váltak, amikor 1956. október közepén a szovjetek – kéretlenül – beavatkoztak a varsói pártvitába. Nyikita Szergejevics Hruscsov – meghívás nélkül – Varsóba repült, kíséretében több szovjet marsallal. A Vörös Hadsereg lengyelországi helyőrségeit riadókészültségbe helyezték, sőt egyes helyekről csapatmozgásokat is észlelhettek a lengyelek. Varsó irányába. Ez viszont arra késztette a belbiztonsági minisztert, hogy a belső karhatalmi erőkből védelmi gyűrűt formáljon Varsó körül.
A lengyel válság 1956. október 22-ére oldódott meg. Hruscsovnak lényegében visszavonulót kellett fújnia. Kompromisszumra kényszerült. A lengyel párt reformkommunista szárnya győzött és a sztálinista lengyel politikusok helyét Wladyslaw Gomulka és elvbarátai foglalhatták el. Hruscsov beleegyezését adta a változásokba, sőt hazarendelte posztjáról a szovjet K. K. Rokoszowszkij marsallt is, aki már rég szálka volt a lengyel reformkommunisták – és a társadalom – szemében, hiszen 1949-től kezdődően a lengyel származású szovjet marsall a lengyel kormány hovédelmi miniszteri tisztségét töltötte be.
Ezekben az októberi napokban éleződött ki a közel-keleti válság is. A brit és francia csapatok felvonulása Ciprus szigetére olyan nyíltan zajlott, hogy ez a háborús előkészület nem lehetett, és nem is volt titkos a szovjet felderítés előtt, így nem volt nehéz kikövetkeztetni: a nyugati nagyhatalmak már csak a kedvező órára várnak, hogy Egyiptommal fegyveres erővel számoljanak le. A kilátásba helyezett hadjárat ki nem mondott célja a Szuezi-csatorna Társaság eredeti tulajdonjogának visszaállítása volt. A háborús tervbe bevonták Izraelt is. Egy titkos hármas hadikoalíció készült fel a mindenképpen még november 4-e előtt (ekkor volt az Egyesült Államokban az elnökválasztás) elindítandó Egyiptom elleni hadjáratra. Szerintünk a szovjet felderítés vezetői nemcsak ezekről a hadidolgokról értesültek, de figyelmük kiterjedt a magyarországi belpolitikai eseményekre is. Az ifjúság politikai türelmetlensége, demonstrációkészsége, az MDP vezetőségének kapkodása nem könnyen megítélhető katonapolitikai tények elé állíthatta a legfőbb szovjet vezetést. Két mondatban összefoglalva: egy Egyiptom elleni úgymond imperialisták által vezetett támadás során a szocialista Magyarország fontos stratégiai helyet foglalhatott el a Nyugat tervezésében. Határai Nyugat felé nyitottak, politikai helyzete instabil, szinte csábító a nyugati imperialisták számára egy úgymond európai “második front” megnyitására. Mindebből következik – így Moszkvában a politbüróban -, hogy a szovjet birodalom számára igen fontossá válhatott a “magyar ideggóc” mielőbbi és hatékony biztosítása.

Mozgósítás

Ma már több forrásból ismeretes, hogy 1956. október 20-án és 21-én a szovjet-magyar határszakaszon, Záhony körzetében, több hadihidat vertek a Tiszán szovjet műszaki alakulatok. És október 23-a hajnalán -ismétlem: hajnalán: – kezdetét vette egy szovjet összfegyvernemi hadsereg, a 13. hadsereg átcsoportosítása (vagyis bevonulása) Magyarországra.
Ekkor még október 23-a hajnalán Budapesten rend és nyugalom honol. Gerő Ernő és Hegedűs András – párt- és kormányvezetők – vonaton úton vannak Belgrád és Budapest között, délre kívánnak megérkezni a Keleti pályaudvarra. Nyoma sincs semmiféle tüntetésnek. De Záhonynál, és más keleti határszakaszon, már jönnek a szovjet páncélosok: a 13. hadsereg, legalább hat hadosztály.
Ezt a hadsereget – s vele együtt még két másik hadsereget – a szovjet hadvezetőség 1956 szeptemberében a Kárpátoktól északkeletre Lemberg (Lvov) város körzetében valamilyen, ma még ismeretlen célból készenlétbe helyezte. Három hadsereg, hadseregenként hat hadosztály, legalább 200000 ember állt itt fegyverben, illetve harci készültségben. Mikes Imre vezérőrnagy, (ma nyugalmazott tábornok), a Magyar Hadsereg dunántúli hadi körzete, a székesfehérvári 6. hadtest parancsnoka, törzsének több tisztjével maga is meghívott vendégként részt vett e három hadsereg szeptember végi hadgyakorlatán, amikor ezek a csapatok parancsnokaik előtt egy, a mélységbe irányuló támadó hadművelet csínját-bínját mutatták be. Tőle hallottam 1991-ben, hogy az előtte bemutatkozó szovjet csapatok a legkorszerűbb haditechnikával voltak felszerelve. Önálló jellegű, úgymond hadtestközvetlen csapást mérő, frontáttörő tüzérséggel is rendelkeztek, amelyek lényegesen megemelték az offenzív feladatra összpontosított csapatok tűzerejét.
S más kiegészítő adatunk is van. 1992-es moszkvai tanulmányutam alkalmával kaptam kézhez azt a kéziratot, amelyet a egyes szovjet légideszantos tisztek állítottak össze csapataik 1945 utáni harci bevetéseikről. Itt az úgymond “magyarországi hadjáratról” is részletesen írtak; számunkra sok új adattal járulva hozzá az eseményekhez, így tény, hogy 1956. október 19-én a balti katonai körzetből a 7. deszantos hadosztályt riadókészültségbe helyezték. Október 20-án Kaunas és Vilnius repülőtereiről ezen hadosztály két ezredét irányították Magyarországra. A 108. és a 80. deszant ezred október 25-e és 30-a között Veszprém környékén – több lépcsőben – landolt s harci erejükkel a szovjet különleges hadtest csapatait támogatták.
Ugyanakkor a Romániában tartózkodó szovjet seregcsoportból október 20-án és 21-én hadilétszámra emeltek egy gépesített hadosztályt. Ez a 33. hadosztály október 24-én, Temesvárról kiindulva, Lökösháza és Makó körzetében átlépte a román-magyar határt, hogy az országúton – “talpon”, ahogy katonáéknál mondják – Budapest felé vegyen irányt.
Közben Magyarországon is történt – katonai vonalon – egy és más. Lascsenko tábornok visszaemlékezéseiből, Malasenko és Fomin (százados, hadtest politikai osztálybeli tiszt) szóbeli közléseiből tudjuk, hogy október 23-án már délelőtt “sűrű” volt a levegő a székesfehérvári szovjet hadtestparancsnokságon. Andropov többször is beszélt telefonon Lascsenkóval, és a hadtestparancsnok a késő délutáni órákban több alája tartozó csapatnál harci készültséget rendelt el. Andropov egyébként már október 23-át megelőzően arról tárgyalt a szovjet különleges hadtest parancsnokával, hogy próbáljon “megbarátkozni” a gondolattal: ha Magyarországon “nyugati imperialisták” által kirobbantott belső zavargásra kerülne a sor, szovjet csapatok felhasználására kerülhet sor a fővárosban. Budapesten és környékén tudvalévően ekkor nem tartózkodtak szovjet csapatok. Andropov azonban mindig hangsúlyozta: ha Magyarországon “lázadásra” is kerülne sor, ennek leverése a magyar fegyveres erőkre tartozna. A szovjet csapatok csak támogatásban, asszisztálásban állnának a magyar katonai hatóságok rendelkezésére. Lascsenko ezzel szemben mindig is kifejtette: a katonaember, csak akkor cselekszik, ha parancsot erre Moszkvából a vezérkari főnökségtől kap!
Nos ez a parancs október 23-án, moszkvai idő szerint 22 órakor – ekkor Magyarországon csak 20 óra volt – Szokolovszkij marsall vezérkari főnöktől megérkezett.
Lascsenko erre mind Székesfehérvár, mind Cegléd körzetéből Budapestre irányított – előttünk még ismeretlen nagyságú – egységeket, páncélosokkal és páncélozott harcijárművekkel. Ezt megelőzően már szovjet felderítő egységek a régi balatoni műúton, még a sötétség beállta előtt, elérték Budapest nyugati határait.
Ellentétben a Magyar Néphadsereg Budapestre irányított csapataival, a szovjet csapatokat harci készültségben – tehát lőszerjavadalmazással – csoportosították át Budapest körzetébe. Kiemelendő viszont, hogy lőparancsuk nem volt. Lascsenko feltehetően csapatai felvonulásával, amolyan “flottademonstrációval” gondolt úrrá lenni a zavargásokon, amelyeknek nagyságáról fogalma sem volt. Malasenkó ezredes is többször kijelentette előttem Moszkvában: feladatuk nem a lázadás leverése, hanem a magyar rendfenntartó erők támogatása volt. Tény viszont, hogy az október 23-ról 24-re virradó éjszakán a Budafok felől a város pesti oldalára tartó szovjet harci oszlopra magyar felkelők már tüzet nyitottak. Anyagi károk keletkeztek, de az oszlop folytatta útját, nem tüzelt vissza.
Lascsenko altábornagy október 23-án még éjfél előtt elfoglalta harci álláspontját a Honvédelmi Minisztérium Néphadsereg térre néző nagy sárga épülete második emeletén és berendezkedett. Páncélosokkal és tábori tüzérséggel vont gyűrűt a HM előtt, míg csapatainak zömét a város különböző terein helyezte el – például a Dózsa György úton – hasonlóan egy tatár szekértáborhoz, amolyan körkörös védelmet alkotva. Magyar laktanyákat nem vett igénybe. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tábornok nem gondolt hosszabb bevetésre. Nézete szerint egy-két nap alatt leszámolnak a magyarok lázadásával.
A közölt adatok azt bizonyítják, hogy a magyarországi szovjet csapatmozgások nem az akkori magyar politikai vezetés kérésére következtek be. Gerő Ernő, az MDP Központi Bizottságának első titkára, október 23-án este az Akadémia utcai pártközpontba nagy hirtelenében összehívott központi bizottsági ülésen – szemtanúk szerint – 22.30 perckor beszélt Jurij Andropov nagykövettel telefonon. Igen röviden megegyeztek a szovjet csapatok Budapestre hozatalában. Hegedűs András miniszterelnök szerint ők ekkor már tudták, hogy ezek a szovjet csapatok Budapest körül állnak. Tehát arról volt szó, hogy induljanak meg befelé a városba. Egyébként a jelenlevő magyar párt- és állami vezetők – ezt szintén Hegedűs Andrástól tudom – nagy-nagy megkönnyebbüléssel vették tudomásul a szovjet csapatok jövetelét. Úgy érezték, ezzel megoldódnak összes problémáik. A szovjet hadsereg most már rendet teremt az országban…

A beavatkozás

Az 1956-os budapesti szovjet katonai hadműveleteket két szakaszra lehet felosztani. Az első szakasz az október 24-30-a közötti hét. Ekkor Budapesten öt ezred, köztük két páncélos ezred, tevékenykedett. Ez 10000 vörös katonát jelent, továbbá 350 harckocsit és ugyanannyi géppuskával felszerelt páncélozott szállító harcijárművet. Október 25-ére ez a katonai csoportosulás kiegészült az Erdélyből, a már említett Temesváron állomásozott és október 24-én hajnalban Magyarországra átcsoportosított 33. gépesített hadosztály zömével. Ez október 25-én délelőtt érte el az Üllői utat. A csapatfelderítés minimális volt vagy téves jelentéseken nyugodtak. Tény, hogy a 33. gépesített hadosztály részei nem harci alakzatban igyekeztek az Üllői úton a Nagykörutat elérni, hogy onnan tovább haladhassanak a Kálvin térre. Ez lett a vesztük. A Ferencvárosban fegyveres felkelőkbe ütköztek, akik – főleg a Corvin közben és a Kilián laktanyánál -, a több hullámban vonuló szovjet katonai oszlopokban érzékeny veszteségeket okoztak. Szovjet katonai visszaemlékezések szerint a támadók sikeres operációikkal a 33. gépesített hadosztály egy részét lényegében harcképtelenné tették. (Csak a Corvin köz és a Kilián körzetében hét páncélos és öt páncélozott szállító hatcjármű égett ki!)
Ekkorra már a szovjeteknek tűzparancsuk volt Budapesten. Kutatásaim szerint október 24-én délelőtt 10 óra körül adott erre parancsot Lascsenko hadtestparancsnok. Akkor, amikor a Honvédelmi Minisztérium Néphadsereg térre néző szárnyát megtámadták a felkelők. Lascsenko altábornagy ekkor döbbenhetett rá, hogy a Budapesten zajló események nem úgy értékelendőek, ahogy azt ő vagy a moszkvai katonai vezetés elképzelte. Itt fegyveres harcot kell folytatni jól képzett ellenséges “elemekkel”, akiket a szovjet katonapolitikai doktrína szerint “természetesen” Nyugatról átdobott diverzánsok irányítanak. A HM térségben október 24-én délelőtt elfogott felkelők között ezért is kerestek a szovjet kihallgatók lázasan “horthysta tiszteket”, “imperialista ügynököket”, és nagy volt bizony a meglepetésük, amikor kiderült, hogy foglyaik többnyire munkásfiatalok, diákok vagyis az új, a kommunista rezsim neveltjei voltak. Aligha tudták a szovjetek, hogy a magyar fiatalok a partizántaktikát a szovjet háborús filmek tucatjából tanulták meg. S ezen felül jól jött nekik mindazon harci tudomány, amit évek óta kötelezően sulykolt beléjük a párt “Munkára, harcra kész!” mozgalma. Akkor a “Titó-fasiszták” ellen kívánták volt a magyar fiatalokat politikai hadviselésre kiképezni. Most viszont ezek a fiatalok a “vizsgát” a szovjetek előtt tették le: 1956 októberében, Budapest utcáin vállalva a harcot a külföldi intervenciósokkal.

Az első szakasz: kettős játék

Október 25-én Moszkvából több magas rangú katona érkezett repülővel Budapestre. A rangidős köztük Mihail Szergejevics Malinyin hadseregtábornok volt, a szovjet fegyveres erők vezérkari főnöke, Szokolovszkij marsall első helyettese. Vele érkezett a szovjet fegyveres erők politikai főcsoportfőnökének helyettese is és több törzstiszt, tábornok. Ők is a budapesti HM épületében szállásolták be magukat, amelyet magyar és nagyszámú szovjet páncélos erők fedeztek. Malinyinék nem avatkoztak be a budapesti hadműveletek vezetésébe. Ezt Lascsenkóra bízták. Malasenko nézete szerint, a szovjet katonai főnökök azért jelentek meg Budapesten, mert Moszkvában, a vezérkarban, nem akarták elhinni, hogy Budapesten komoly utcai harcok zajlanak. Saját maguk akartak képet kapni a magyarországi zavaros helyzetről és a helyszínen utánanézni annak, mi lehet oka, miszerint több mint 10000 szovjet katona képtelen Budapesten rendet teremteni?
A magam részéről én Malasenko ezen állítását erősen megkérdőjelezem, jóllehet Malinyinék budapesti küldetéséhez dokumentális magyarázatom még nincs, és csak következtetni tudok. Úgy hiszem, utazásuk összefügg az 1956 október második felére kialakult nemzetközi helyzettel.
Október 25-e körül ugyanis kiéleződött a közel-keleti válság. Vagyis a Szuezért folytatandó háborús előkészület végkifejletéhez ért. 1956. október 25-én a déli órákban az izraeli védelmi miniszter, Moshe Dajan álcázott mozgósítást rendelt el hazájában. Egyelőre – megtévesztésül – jordániai arcvonalat erősítette meg új csapatok gyülekeztetésével. A szovjet felderítés – ne becsüljük le a szovjet hadsereg katonai kémhálózatát! – közel-keleti helyzetről szinte biztos, kitűnően volt tájékoztatva. Ők Moszkvában elképzelhetőnek tartották, hogy egy Egyiptom elleni háború könnyen kiterjedhet a közel-keleti krízisvidék szomszédságára is. Magyarország – szovjet stratégiai szempontból – a szovjet impérium délnyugati mezsgyéje volt. Innen lehetett legjobban figyelni a közel-keleti helyzetre. Ezenfelül – s ez most a fontos – Magyarország, a Szovjetunió lágy alteste, 1956. október végén Nyugat felé úgymond “nyitott határokkal” rendelkezett. Szóval Moszkva szemében Magyarország krízishely volt. Ki tudja mi várható közel-keleti háborús kardcsörtetésből? Mit fognak csinálni a németek? Hiszen Nyugat-Németországban – így Malasenko 1992-ben – Moszkvában ott áll harcra készen 25 német hadosztály! (Ami nem felelt meg a tényeknek. – A valóságban a Bundeswehr alig volt akkor egyesztendős. Hadosztályainak száma soha nem haladta meg – a későbbiekben sem – a 12 divíziót. – G. P.)
Ez a fentebb felvázolt katonapolitikai helyzetmegítélés késztethette – szerintem – a moszkvai vezérkart arra, hogy a magyarországi térség katonai biztosításáért megtegye, a szerinte helyesnek tartott intézkedéseket. Ez lehetett tehát a háttere annak, hogy a már említett 13. hadsereg október 23-án reggel megkezdte a bevonulását Magyarországra, és hogy október 28-ig a Kárpáti Katonai Körzetben újabb szovjet hadsereg, a 38. hadsereg – szintén legalább hat hadosztály – sorakozott fel a szovjet-magyar határra. És – miként a legújabb szovjet források alapján ismeretes – Zsukov marsall, hadügyminiszter október 27-én “zöld utat” kapott a moszkvai politbürótól hogy készüljön fel a magyar lázadás leverésére.
Mindezen előkészületek közepett folyt a porhintés Nagy Imréék szemébe. A szovjeteknek időt kellett nyerniök a további katonai felkészülésre és magukat politikai vonatkozásban is fedezni. Október 27-én és 28-án a két – politbüró által Budapestre küldött – szovjet politikus, Szuszlov és Mikojan azon munkálkodott, hogy engedményekkel valamiféle egyezségre jusson Nagy Imrével. Ma már tudjuk: nem volt ebben egy szemernyi őszinteség sem.
Október 28-án a délelőtti órákban – látszólag – megtörtént a megegyezés. Nagy Imre úgy tért vissza Akadémia utcai irodájába, hogy boldogan újságolta híveinek: a szovjet emisszáriusoktól szabad kezet kapott. S azonnal nekilátott a munkának. A kormány, amelynek már polgári liberális tagjai voltak, aznap kora délután meghirdette Budapesten az általános tűzszünetet, illetve elrendelte a fegyveres erőknél a fegyvernyugvást. Ugyanezen nap délutánján, 17 órakor, Nagy Imre vette kezébe a mikrofont. A Kossuth rádió hullámhosszán bejelentette, hogy kormánya magáévá teszi a forradalmi magyar nép követeléseit: a szovjet csapatok 48 óra leforgása alatt elhagyják Budapestet. Kész mindennemű tárgyalásra a mielőbbi politikai kibontakozás érdekében. Ekkor – október 28-án a délutáni órákban – győzött a forradalom.
S valóban: a különleges hadtest csapatai október 30-án a késő délutáni órákban megkezdték kivonulásukat a magyar fővárosból, amelyet 24 óra után be is fejeztek. Lascsenko tábornok a politikusokat szidta, miután őt – ezt Malasenko felderítő főnökétől tudjuk – csak megkésve – október 30-án 15 óra után – értesítették az egyezségről. Ugyanakkor Nagy Imre azt is bejelentette, hogy a kormánya célja – a nép forradalmi követeléseinek megfelelően – mihamarabb tárgyalásokat folytatni, hogy Moszkva “mielőbb” egész Magyarország területéről vonja ki a csapatait.
A szovjet csapatok kivonulása Budapestről nyugodt légkörben zajlott le. Semmiféle incidens nem zavarta meg mozgásukat. A csapatokat bizony megtépázták az előző napok eseményei. Említettük már, hogy a különleges hadtest Budapestre vezényelt egységei az utcákon és a tereken táboroztak. Az utánpótlás akadozott. Hol volt hadtáp, hol nem. A katonák nélkülöztek. Nem legenda, megtörtént: leleményes felkelők kenyérért tudtak fegyvert vásárolni a katonáktól. Sőt, volt, ahol páncélost is “vettek” az éhező szovjet katonáktól.
Aztán más bajok is voltak. A különleges hadtest tisztjei – és valószínűleg a később hozzájuk erősítésként érkező újabb alakulatok parancsnokai is – részben olyan budapesti térképekkel rendelkeztek, amelyeken a főváros utcáinak és tereinek neve még az 1945 előtti időszakból származtak. Saját szememmel láttam ilyen térképet Moszkvában 1992 márciusában Fomin hadtörténész ezredesnél. Ahol például a Majakovszkij utca mint Király utca volt feltüntetve. Világos, hogy ilyen térképekkel nem lehetett kellően kiigazodni az 1956-os Budapesten.
Szervezetlen és így rossz volt a katonai együttműködés a magyar és szovjet parancsnokságok között. Malasenko mondotta el: ők kezdetben abban a hitben voltak, hogy a rend helyreállítása kizárólag a magyar fegyveres erőkre tartozik. Ők csak azért vannak, hogy ha erre szükség van, segédkezzenek. A gyakorlat azonban más volt. Bata vezérezredes, magyar honvédelmi miniszter már október 25-én Lascsenkóéknak kétségbeesetten jelentette: nem tud segíteni. Neki már nincs hadserege! A néphadsereg lényegében szétesett. Kovács István vezérőrnagy, Szűcs Miklós ezredes, illetve a néphadsereg kinevezett vezérkari főnöke Tóth Lajos vezérőrnagy intézkedéseit a szovjet katonai vezetők gyanakvással kísérték. Nem hittek őszinteségükben. Hazai Jenő tábornok, a néphadsereg politikai főcsoportfőnöke, a legfőbb politikai komisszár, 1945 előtti illegális kommunista párttag, még folyton a második világháborús partizánok támogatásában reménykedett. Újpestre például ő küldte ki a szovjet főtiszteket mondván: Újpesten, a kommunista partizánok aktivizálódtak. Derék legények! Azok majd segítenek az ellenforradalmon úrrá lenni! Malasenkót idézem: “Én is kimentem Újpestre egy egységgel a megadott címre. Találtunk ott egy épületben 15-20 öregembert. Veterán partizánokat a második világháborúból. Nagy volt a szájuk. Tanácsokat osztogattak. De segíteni? Ők? Mivel és hogyan? Idősek, betegek!” “Szóval egymagunkra maradtunk…”
De baj volt a szovjet katonák harci kedvével is. Kik ellen is kerültek bevetésre ezek a szovjet fiatalok? Tisztjeik szerint “imperialista felforgató elemek” ellen. “Nyugatról átdobott fasiszták irányítják a fegyveres bandákat. Tőlük kell megvédeni a derék magyar népet!” így szólt az eligazítás. De a valóság mindennek ellent mondott. A már többször idézett Fomintól tudom, hogy katonái a felbolygatott pesti és budai utcák civil fegyvereseit látván azt mondták neki: “Százados elvtárs. Olyan ez a kép mint a szovjet forradalmi filmekben. Mint például Lenin októberben című filmben…” S valóban: a szovjet kiskatonákkal magyar fiatalok álltak szembe. Munkások, diákok, kistisztviselők. S ezeknek kezükben nem nyugati típusú géppisztoly, hanem szovjet eredetű fegyver volt. (Megint csak az azokra a napokra jellemző eset. Október 25-én a Különleges hadtest politikai osztályának vezetője megtiltotta, hogy a katonák között szétosszák a moszkvai Pravdát. A Budapestről közölt hírek tele voltak lódításokkal. “Csak nevetségessé tesszük magunkat…” így magyarázta ezen tilalmat Fiszun ezredes, a politikai osztály vezetője…)
Amikor 1990-ben Budapesten, 34 évvel a forradalom után, alkalmam volt Vitalij Fominnal, a felkelők harcmodoráról beszélgetni, ő ezeket mondotta:

A felkelők rendszerint kis csoportokban harcoltak. Ellenállási gócokat építettek ki, például a Corvin mozinál, a Széna téren vagy Csepelen. Páncélosaink ellen gyakran alkalmazott fegyverük a Molotov-koktél volt, ez a lazán dugaszolt benzines palack, amely a páncéloshoz ütődve felrobbant s a tankot lángba borította. Páncélosaink így csak nehezen tudtak mozogni, s a páncélos erők – különösen a szűk utcákban – nem voltak képesek felvenni a versenyt a fiatal magyar harcosok mozgékonyságával. A szovjet erőket az is akadályozta, hogy harckocsijaink gyalogsági támogatása elégtelen volt. A szovjet katonák tehát nehéz helyzetbe kerültek Budapesten. Amikor például azzal próbálták szétoszlatni a tömeget, hogy katonáink azt mondották a magyaroknak: “Ne gyülekezzetek itt, menjetek haza! Az volt a válasz: ‘Mi otthon vagyunk, Ti menjetek haza!’ Erre bizony nehéz volt bármit is mondani…

Malasenko tábornok mindezeket Moszkvában 1992-ben a következőkkel egészítette ki:

Számunkra a budapesti harcok sok nehézséggel jártak. Elsősorban nem volt front, amit le kellett volna küzdenünk. Ezenfelül katonáink a számukra kitűzött harci feladatokra (tömegoszlatásra, utcai harcokra) nem volt kiképezve. Alkalmatlan volt erre a haditechnikánk is. A páncélozott harci járműveknek ez időben nem volt tetejük. Az első emeleti ablakokból az utcán mozgó páncélozott járművekből a katonákat könnyen meg lehetett semmisíteni. A gumikerekes páncélozott járművek alkalmazása utcai harcokban ellentmond a józan meggondolásoknak. Egyetlen jól célzott lövéssel ki lehet lőni gumiskereküket…

És aztán a szovjet tábornok még a következőt mondotta: “A magyarok merészek voltak. Keményen harcoltak ellenünk…”
Mint már az előzőekben mondtuk, a különleges hadtest csapatai október 31-én délutánig kiürítették Budapestet. A legtöbb egység azonban Budapest határában megállt.

A vihar előtti csend: a döntés megszületése

Ami történt, arra pontos válasz tulajdonképpen a mai napig nincs, illetve csak közvetett válasz adható. S csak akkor, ha összerakjuk a rendelkezésünkre álló tényeket, s figyelembe vesszük azon időszak külpolitikai eseményeit is.
Október 25-én az izraeli hadügyminisztérium – említettük már – általános mozgósítást rendelt el. Csapatait az országban felvonultatta. A Sínai-félsziget keleti részén is felsorakoztak az izraeli csapatok, hogy október 29-én a délutáni órákban a brit-francia-izraeli titkos – a mai napig titkos! – megegyezés értelmében megkezdték a támadó hadműveletüket a velük szemben álló egyiptomi hadsereg ellen. Az izraeli támadásnak olyan lendülete volt, hogy Nasszer elnök csapatai képtelenek voltak helyt állni. Az izraeli csapatok a következő 24 órában gyors ütemben közeledtek a Szuezi-csatornához. Október 30-án a francia és a brit kormány – megint csak a közös haditerv értelmében – szigorú hangú ultimátumot intézett mindkét hadviselő félhez. Tartalma: mindkét harci fél szüntesse be a harcot és csapatait tíz-tíz mérföldre vonja vissza a Szuezi-csatorna térségéből, “a hajózás nemzetközi szabadságának biztosítása érdekében” ezek után majd brit és francia csapatok szállják meg ideiglenes jelleggel, persze ezen övezetet és gondoskodnak jelenlétükkel a térség biztonságáról.
A Párizs melletti Sèvres városkában tartott titkos brit-francia-izraeli tárgyalások eredménye volt az a haditerv, amelyben eleve azzal számoltak, hogy Nasszer egyiptomi elnöknél – tudatában a házát támogató szovjet szövetséggel – elutasításra talál, így is történt.
A kairói kormány a brit-francia ultimátumot visszautasította. Izrael hadserege folytatta előrenyomulását a csatorna irányába. Londonban és Párizsban “zöld utat” adtak a katonáknak, kezdjenek bele az Egyiptom elleni hadjáratba. Október 31-én brit és francia bombázók oldották ki bombáikat Kairó és Heliopolis fölött. November 5-én ugyancsak brit és francia ejtőernyős csapatok szálltak le Port-Szaíd kikötőjében. Ezt megelőzően az izraeli csapatok már elérték a Szuezi-csatorna keleti partjait. Moszkva november 5-én megszakította Tel-Avival a diplomáciai kapcsolatokat. Kemény, fenyegető üzeneteket menesztett Párizsba és Londonba.
A közel-keleti válság kezdett tűzfészekké alakulni, amely a nagyhatalmakra is kiterjedt. A kiélezett katonapolitikai helyzet megdermesztette a világ közvéleményét. A figyelem most Washington felé fordult.
Amerika helyzetét bonyolította, hogy 1956 november elején ott választási lázban égtek. Eisenhower politikai mandátuma lejárt. Ilyenkor, a választások előestéjén, Amerika külpolitikailag szinte bénult. Mindenki figyelme, érdeklődése a belpolitika felé fordul a kormányhivatalokban is. Nem véletlen, hogy az Egyiptom ellen készülő brit-francia-izraeli katonai koalíció a Nasszer elleni fellépés időpontját éppen október legvégére – november elejére időzítette! Előre kiszámíthatták, hogy Szuezzal kapcsolatos haditerveikhez az Egyesült Államok részéről kevés megértést és valószínűleg semmi támogatást nem fognak kapni. Azzal viszont számoltak, hogy az Egyesült Államok legalább jóindulatú semlegességről tesz tanúbizonyságot ügyükben. Tévedtek. Az Eisenhower-adminisztráció – saját politikai etikájától vezéreltetve – a közel-keleti háború kitörése napján a brit-francia-izraeli háborús koalíció ellen fordult. Diplomáciája nyíltan elítélte az Egyiptom elleni háborút – ugyanakkor arra is gondot fordítva (bár ezzel Moszkvában nem számoltak!), hogy titkos vagy kevésbé titkos csatornák beiktatásával a szovjet vezetést is biztosítsák, miszerint Eisenhower kormánya a Magyarországon zajló eseményeket tulajdonképpen szovjet belügynek tekinti. Ők soha nem kívánták a kelet-európai térség második világháború utáni politikai hovatartozását megkérdőjelezni, s csak a “vasfüggöny” mögötti népek nagyobb szabadságáért emeltek szót. (Mindezekről részletek olvashatók a Washingtonban 1990 decemberében -időben is gyanúsan megkésve – publikált amerikai külügyi iratokat tartalmazó kötetben a “Foreign Relations of the United States”, 1955-1957 címűben.)
Más szavakkal: Washington október 27-én vagy október 28-án Moszkva tudomására hozta, hogy az Egyesült Államok részéről a teheráni, a jaltai és potsdami egyezmények nem vesztették el érvényüket. Ez a jelzés persze Hruscsov számára az “istenek ajándéka” volt. Azt jelezte számára, hogy a nyugati – úgymond imperialista hatalmak – tábora nem egységes. Sőt: megosztott!
Bizonyos, hogy október utolsó napjaiban a szovjet politbüro berkeiben nagy viták dúltak. Akkor döntöttek Magyarország sorsa felett. Nagy Imre politikája, de maga a személye is, itt már csak hatodrendű szerepet játszhatott. 1992 márciusában Moszkvában Valerij Muszatov egykori szovjet diplomatával, a Szovjetunió külügyminisztériuma nyugállományú főtisztviselőjével beszélgetve, sok érdekes részletet tudhattam meg a szovjet álláspontról. Az említett Muszatov ugyanis 1990-1991 telén hivatalos megbízásból vizsgálta át a legtitkosabb szovjet pártlevéltár anyagát, hogy 1956-tal kapcsolatban a gorbacsovi vezetésnek erről jelentést készítsen. Muszatov mondotta el nekem, hogy az iratokból kiderül: 1956. október második felében a Kremlben szovjet részről Nagy Imrét amolyan átmeneti embernek tartották. Hogy 1956-os miniszterelnöksége alatt ugyan Szuszlov és Mikojan tárgyalófélnek ismerte őt el, de ezeket a tárgyalásokat jórészt időnyerés céljából folytatták. Emiatt tettek engedményeket is. A két moszkvai emisszárius ugyanis októberi budapesti tartózkodása idején más magyar politikusokkal is folytatott megbeszéléseket. Olyanokkal, akikkel az adott időben egy szovjet ízlés szerinti kibontakozást akartak nyélbe ütni. Nagy Imre pedig kezdettől fogva gyanús volt a Kreml szemében. Már 1953-1954-es tevékenységével kivívta Moszkva elégedetlenségét. Az okokat kérdezvén, az exdiplomata készségesen válaszolt: “Nagy nem volt elég mély internacionalista”. Ez annyit jelentett, kétely merült fel szovjethűsége iránt. És 1956-os politikája is – így Muszatov – tele volt gyanús elemekkel. Az események után kullogott. Hagyta, hogy az utca befolyásolja. Túl nagy engedményeket tett a másik oldalnak. Szuszlov pedig személy szerint sem kedvelte a magyar miniszterelnököt.
Mikojanról – így Muszatov – külön szót kell ejteni. Őt az 1956. októberi budapesti események Lenin 1917 októberére emlékeztették. Forradalmi romantika fogta el. Az ellenforradalmat a felfegyverzett magyar proletariátussal kívánta volt levezetni. Az MDP Központi Bizottsága 1956. október 23-ának éjjelén létrehozott katonai bizottság vezetőivel tárgyalt – nem kívánta tudomásul venni, hogy milyen sóhivatal ez a sebtében összetákolt társaság. Mikojan itt állt elő ötletével. Ha nincs rendőrség és néphadsereg és az ÁVH is szétomlóban van – vörös milíciákat kell szervezni a gyárak öntudatos munkásaiból. Ezért települt aztán október 28-án a Köztársaság téri nagybudapesti pártbizottság székházába eme milícia vezérkara, kommunista funkcionáriusok és néphadseregbeli politikai tisztek (mint Asztalos János).
A terv szerint a vörös milíciának kellett volna a Nagy-kormány ellen fellépni. Őket támogatta volna a szovjet hadsereg. Mikojan és Szuszlov tárgyaltak Kádár Jánossal és persze Münnich Ferenccel, a Nagy-kormány belügyminiszterével is, aki Moszkva hű emberének számított. Szóba került egy katonai diktatúra létrehozása is. Gyurkó Lajos vezérőrnagy, a III. magyar hadtest Kecskemétről elmenekített parancsnoka lett volna egy ilyen esetben a szovjetek embere. Ő akkor már Szlovákiába “települt át” – szovjet helikopter vitte oda október 30-án Kecskemétről. Egy “forgatókönyvi változat” szerint ő lett volna az új kormány feje, aki “felkéri” a szovjeteket a magyar ellenforradalom leverésére.

A második szakasz: a “rend” helyreállítása

Mint már említettük, Zsukov marsall 1956. október 27-én megkezdte a második katonai intervenció előkészítését.
Ez a számunkra végzetes időpont nem függ össze a közel-keleti háborúval. De Zsukov október 27-től kezdve minden figyelmét a szovjet birodalom délnyugati térségére – tehát Magyarországra – irányítja. Híradó és műszaki egységeket csoportosított át a magyar-szovjet határra. Október 28-án Lemberg körzetéből két újabb légideszant ezredet helyeztetett riadókészültségbe: ezek az egységek néhány nap múlva Veszprém és a Csepel-szigeti Tököl község területén tűntek fel. Kárpátaljáról gépesített hadosztály – hadrendi száma: 128. – vonult a magyar határra. És – említettük már – megindult egy újabb hadsereg is a Kárpátokon keresztül Magyarország irányába. Malasenko altábornagy szerint ez a 13. hadsereg kimondottan páncélos hadsereg volt.
Persze sok még a “fehér folt” a moszkvai politbüro Magyarországgal kapcsolatos állásfoglalását illetően. Nyikita Szergejevics Hruscsov 1971-ben Nyugaton megjelentetett memoárjaiban – amelyeknek hitelessége időközben bebizonyosodott – a következőket írja:

…Hosszas fontolgatás után az elnökség úgy döntött, hogy megbocsáthatatlan lenne, ha félreállnánk és nem volnánk hajlandók segítséget nyújtani a magyar elvtársaknak…

(Vagyis: ha hagynánk a Nagy-kormányt működni s ezzel elvesztenénk befolyásunkat Magyarország fölött.) Végül is Hruscsové volt a döntés joga. A szovjet pártvezető veje, Alekszej Adzsubej Nyugaton megjelentetett visszaemlékezéseiben (Gestürzte Hoffnung. Meine Erinnerungen an Chrustschow, Berlin 1990) megírja, hogy október 30-ról 31-re virradó éjjel apósa, Hruscsov “igen keveset aludt”. Akkor már tanulmányozta azokat a táviratokat, amiket Szuszlov és Mikojan küldött október 30-ról a Bajza utcai szovjet követségről – és amelyek megint csak Nagy Imre ellenszóltak. (Itt kell emlékeztetnünk az október 30-ai budapesti belpolitikai eseményekre. Ekkor már megtörtént a Köztársaság téri csata, a pártház ostroma és a téren lezajlott véres lincs. Mikojannak, Szuszlovnak van tehát hivatkozási alapja, hogy lám, máris “mészárolják a kommunistákat”…) Adzsubejt idézem:

Hruscsov tehát álmatlanul forgolódott ágyában. Még reggel is Magyarország jövőjét mérlegelte. Bevesse-e a csapatokat, vagy várja meg, amíg a szocializmushoz hű erők elég erősek lesznek ahhoz, hogy ők számoljanak le a magyar ellenforradalommal? És ha ez nem sikerül? Ha az ellenforradalmárok időlegesen felülkerekednek? Akkor bizony sok munkás vére fog folyni és a NATO beékelődik a szocialista táborba…

És Hruscsov 1956. október 31-én reggel döntött. A küszöbön álló szovjet katonai intervenció tényét ezen a délelőttön közölte a Moszkvából épp Pekingbe visszatérni kívánó kínai delegáció vezetőjével, Liu Sao Csive – aki ezt a döntést pártja nevében is jóváhagyóan tudomásul vette.
Most már csak a katonai és politikai intervenció előkészítése volt hátra. Szuszlovék Budapestről október 30-án este azt táviratozták Moszkvába, hogy jó lenne, ha Konyev jönne. Ivan Konyev marsall ez időben az 1955 májusában megalakult Varsói Szerződés főparancsnoka volt. Virágnyelven ez azt is jelentette: Léptessük porondra Nagy Imre ellen a szovjet hadsereget. Hruscsov október 31-én a Kremlbe rendelte Konyev marsallt. Mellének szegezte a kérdést: mennyi idő szükségeltetik a magyarok lázadásának leverésére, illetve a rend helyreállítására? A marsall nem sokat gondolkodott: “Két, esetleg három napra!” Hruscsov válasza: “Gondoskodjék az előkészületekről. Amikor erre eljön az idő, utasítást kap!”
Konyev azonmód intézkedett. A szovjet vezérkar jól olajozott gépezetként működésbe lépett. Konyev marsall már november 1-jén Szolnokon volt. Ott ütötte fel főhadiszállását. Október 31-én 13 óra 17 perckor a Borsod megyei Munkástanács rádiója Miskolcon megszakította adását. Rendkívüli közlemény beolvasására került a sor. Ebből tudjuk meg, hogy Moszkvából mikor ért el a szovjet vezérkar parancsa Magyarországra: Megállj! Nem vonulunk ki az országból. Maradunk.
“Tegnap így a miskolci rádió -, azaz október 30-án elsőnek mi közöltük az ország lakosságával, hogy a szovjet csapatok, Zsukov marsall parancsára, Magyarország területéről alakulataik kivonulását megkezdték. Azonban általunk, és az egész ország népe által is, érthetetlen okok kapcsán tetemes szovjet erők, légvédelmi tüzérség és a páncélos fegyvernem irányt változtatott. Záhony-Nyíregyháza irányában hazánk területére ismét bevonult. Érthetetlen és méltánytalan, hogy a szovjet csapatok körmozgása miért történik…”
S nemcsak az eddig Magyarországon tartózkodó szovjet seregtestek változtattak menetirányt. Október 31-ről november 1-jére virradóan egy új szovjet hadsereg – a már jelzett -a 13. – vonult be Magyarországra. Közvetlen alakulatokkal együtt legalább hat hadosztálynyi erő! Ez a hadsereg Észak-Magyarországon keresztül igyekezett a Dunántúlra – a nyugati magyar határok védelmére. A páncélos csapatokat a Duna keleti partjain hagyta védelmi diszpozícióba, tartalékként, ha (ahogy ezzel számoltak) a Dunántúl esetleg “NATO-hadszíntér” lesz. Budapest körül is megerősödött a szovjet csapatok gyűrűje. Tökölre, az egyik szovjet katonai főhadiszállásra KGB-alakulatok érkeztek. Ők Iván Szerov altábornagy, a KGB parancsnoka, szavára hallgattak.
November 2-án Konyev marsall Szolnokra rendelte Lascsenko altábornagyot, a Különleges hadtest parancsnokát. Vele tartott a hadtest vezérkari főnöke, Cselbanyin vezérőrnagy és Malasenko, akkor ezredes, hadtest-felderítőfőnök is. Malasenko 1992-ben elmondotta nekem, hogy Konyev Lascsenkót háborús bajtársként ölelte magához. 1944-ben Lemberg alatt együtt harcoltak. “Most megint együtt fogunk küzdeni!” – mondotta a marsall. 24 óra alatt kidolgozták a harci feladatokat. Ezekről Malasenkót azonban már hiába kérdeztem. Moszkvában csak ennyit mondott:

Magyarország nyugati határai Ausztria irányában nyitva voltak. A Közel-Keleten zajlott a háború. Senki sem tudta mi lesz mindebből. Az NSZK-ban ugyanakkor 25 NATO-hadosztály állt ugrásra készen. Ausztrián keresztül ezek az erők játszva elérhették volna a Dunántúlt. Fel kellett készülnünk a velük való harcra. A magyar néphadseregre nem számítottunk…

November 3-án Malasenko ezredes ismét visszatért Tökölre. Miközben Malinyin hadseregtábornok a szovjet vezérkar nevében a Különleges hadtest vezérkari főnökével együtt a budapesti parlamentben az Erdei Ferenc-Maléter Pál vezette magyar kormányküldöttséggel a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulása időpontjáról és az ezzel járó részletekről tárgyalt, Lascsenko Malasenkóval Tökölön a másnap hajnalra tervezett budapesti hadműveleteket dolgozta ki. Három hadosztállyal kellett Budapestet – lehetőleg két-három nap alatt – elfoglalniuk. Ugyanakkor Konyev marsall Szolnokon a 13. és a 38. hadsereg parancsnokaival H. H. Babadzsanjan és D. Mamszurov tábornokkal a Magyarország területén zajló hadműveleteket beszélte meg. A moszkvai politbüro megbízásából az akkor fiatal pb-tag, Leonyid Iljics Brezsnyev szorgoskodott Szolnokon. A politikai tervezet szerint a leendő Kádár-kormány ugyan Szolnokon alakult meg november 4-én, de az eredeti tervek szerint legkésőbb november 5-én már Budapest lett volna a székhelye.
Nagy Imre és kabinetje látta kormánya és a forradalom létét fenyegető veszélyt. Ismerték a szovjet katonai felvonulás útvonalát és jórészt tudomásuk volt az ellenük felvonultatott erők nagyságáról. De azt is tudták: a hatalmas szovjet csapatösszevonáson csak politikai úton képesek úrrá lenni. A világ közvéleményébe, illetve az ENSZ-be helyezték bizalmukat, így november 1-jén Nagy Imre hivatalosan is kinyilvánította Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és kimondta – az osztrák példára hivatkozva – az ország semlegességét. Ez nem egy politikailag elhamarkodott, pániklépés, hanem reakció volt a szovjet katonai fenyegetésre. Nagy Imre így kívánta ország-világ előtt jelezni, hogy Magyarország a jövőben sem kíván szovjetellenes politikát folytatni, nem kíván csatlakozni más katonai tömbhöz, Délkelet-Európa térségében Ausztriához és Jugoszláviához hasonlóan semleges státust fog kialakítani. Eme döntést Nagy nemcsak kormányszinten, de az átszervezett magyar kommunista párt, az MSZMP elnökségében is elfogadtatta. Tehát a döntés a kormány és a pártvezetőség jóváhagyásával történt. Nagy Imre ezek után diplomáciai jegyzékben sürgette Jurij Andropov nagykövetet: kormányánál hasson oda, hogy a szovjet csapatbeözönlés leálljon. Ha ez nem történik meg – közölte a diplomatával Nagy az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé viszi. Azaz a “magyar kérdésből” a szovjetek kárára nemzetközi kérdést csinál.
Andropov eközben továbbra is időt akart nyerni. Halogatta a választ, hitegette a magyar tárgyalófelet. Végül november 2-án bejelentette: kormánya kész csapatainak ügyében a magyar kormánnyal tárgyalásokba bocsátkozni. Ki is jelölték a szovjet tárgyalófeleket: Malinyin hadseregtábornokot, M. G. Cselbanyin vezérőrnagyot, a különleges hadtest törzsfőnökét, és F. F. Sztyepcsenko altábornagyot, a szovjet hadsereg politikai főcsoportfőnök-helyettesét. Tolmács kettő is volt jelen: Siskon százados a moszkvai vezérkartól és Fomin százados.
Magyar részről a következők vettek rész ezen a november 3-ai parlamenti tárgyaláson: Erdei Ferenc miniszter, Maléter Pál vezérőrnagy, HM, Kovács István vezérőrnagy, az új magyar vezérkari főnök, és Szűcs Miklós ezredes, a hadműveleti osztály vezetője.
Malinyin Szolnokról érkezett aznap a parlamentbe. Amikor a szovjet csapatok kivonásának részleteiről – beleegyezően – tárgyalt, akkor ő már jól tudta, hogy mindez a szovjet részről kétszínűség, amolyan tatárcsel, szemfényvesztés. Egyedüli célja: a magyar fél hitegetése. Időnyerés. Hiszen Szolnokon Konyevék már eldöntötték a második szovjet beavatkozást és kijelölték a támadás időpontját is!
A tárgyalásokon a szovjetek olyan szállítási és egyéb kívánalmakkal jöttek elő, amelyek újabb tárgyalást igényeltek. Malinyin javaslatára a megbeszéléseket még aznap este folytatni kívánták, de Tökölön, a szovjet hadiszálláson. A magyarok igen vegyes érzelmekkel készültek erre az esti útra. A veszély a levegőben lógott, ám a tárgyalásokat nem lehetett nem folytatni. Ugyanakkor megkönnyebbülve észlelték, hogy november 3-ára megszűnt a szovjet csapatmozgás az országban. (A felvonulás befejeződött.)
Hogy mi is történt Tökölön november 2-án még éjfél előtt azt a már többször is említett Valerij Fomintól, Kovács tábornoktól és Szűcs ezredestől részletesen tudjuk. Alig vette kezdetét a tárgyalás, kipattant a folyosóról nyíló ajtó és a terembe berontott egy szovjet KGB-kommandó, élén Ivan Szerov KGB-altábornaggyal. A szovjet belbiztonsági főnök díszegyenruhában jelent meg és fehér cérnakesztyűjét dobta a tárgyalóasztalra hanyagul, s erre a jelre, minden magyar mögé két KGB-s lépett pisztollyal a kezében. A magyarok megdermedtek. Ilyen árulással nem számolt egyikük sem. A KGB-legények egyenként vezették át őket a teremből a szomszéd helyiségbe, és egyeseket egy lakószobába, másokat pedig az udvaron levő legénységi fogdába bezárták.
A szovjet állambiztonsági hivatal vezetője ilyen cselvető módon, mindenféle nemzetközi jogi megkötöttségeknek fittyet hányva fogta le a Nagy-kormány hivatalos és meghívott küldöttségét.
Az Iván Szerov vezette kommandós bevetés tulajdonképpen kikapcsolta a magyar katonai vezetést az elkövetkezendő eseményekből. November 4-én, magyar idő szerint 4 óra 30 perckor a különleges hadtest három hadosztálya megkezdte a támadást Budapest elfoglalására. Az ország többi részén reggel öt órakor lépett akcióba a szovjet hadsereg.
Amikor ez megtörtént, a Kádár-féle kormány a szó szoros értelmében még sehol sem volt. A kormány legtöbb tagja nem is tartózkodott Szolnokon. A szolnoki helyi rádióállomás a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány létéről csak reggel hat óra körül adott először hírt. Más szóval: a szovjet hadsereg volt az, amely 1956-ban, november 4-én hadüzenet nélküli háborút viselt Magyarország és annak törvényes kormánya, Nagy Imre kormánya ellen.
Mi történt katonai vonalon november 4-e után? A részletek jó részét még ma is homály fedi. Amit tudunk, azt igyekszem röviden összefoglalni. Budapest elfoglalása többnapi harcába került a különleges hadtestnek, amely hadműveleteit csupán páncélos- és lövészegységekkel hajtotta végre. A légierőt és a tüzérséget nem vette igénybe. (A légierő képtelennek bizonyult a kitűzött harci feladatot megoldani, célzott objektumok leküzdését.) Jóllehet november 4-én a belső kerületek egy része – tulajdonképpen a Parlament és a kormányzati negyed – a támadó csapatok kezére jutott, más helyeken – például Csepelen, a Nagykörúton, a Royal Szálló környékén vagy a Schmidt-kastélynál Buda északi körzetében az ellenállás november 11-igis eltartott. Vagyis egy teljes hétig.
A harcok hevességét dokumentáló szovjet iratra a budapesti BM levéltárában bukkantam rá nemrég. Egy szovjet katonai jelentésről van itt szó. E szerint a támadó csapatoknak Kőbánya körzetében november 4-e és 8-a között négy páncélos és egy páncélozott járműve, míg az Üllői úton az igen heves harcok során az Örökimádó templom körzetében nem kevesebb, mint hat harckocsija és hat páncélozott harcijárműve sínylette meg e harcokat. Feltétlenül felemlítendő itt a Pesterzsébet körzetében a Juta-dombnál kifejlődött harc, ahol egy magyar légvédelmi tüzéregység vette fel november 4-én a küzdelmet a Budapest felé tartó szovjet és magyar belügyi tiszteket szállító katonai oszloppal. Ezek itt érzékeny veszteségeket szenvedtek, mert a támadás meglepte őket. Csepelen november 7-én a honvéd légvédelmi tüzérek egy szovjet harci gépet lőttek le. Skosiljev vezérőrnagyot idézem, 1957-ben Budapest szovjet katonai helyőrsége parancsnokát, aki a BM-levéltárban elfekvő írásában – amit a BM II/8. osztály felkérésére állított ki 1957 márciusában – a következőket írta:

A lefolyt ellenőrzés során megállapítást nyert, hogy a budapesti ellenforradalmi lázadás leverése folyamán a szovjet katonai alakulatok a lázadók részéről elkeseredett fegyveres ellenállásra találtak…

Vagyis a szovjet támadó csapatok csak kemény harcok során lehettek úrrá a városon…
A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagjainak egy része – Kádár János, Marosán György, Apró Antal stb. – szovjet páncélos oszlop kereteiben szovjet harci járműveken érkezett meg Budapestre november 7-e hajnalán. A szovjet katonák által őrzött Parlament épülete előtt másztak ki 12 órás út után meggémberedett tagokkal a harci járművekből. Belügyes tisztekből Jambrich Mihály ÁVH-ezredes november 8-ára szedett össze Kádár részére egy 35 főnyi osztagot. Ez a csapat volt Kádár János első magyar fegyveres gárdája – a Parlamentet november végéig szovjet páncélosok biztosították.
Vidéken a harcok a szovjet csapatokkal szemben jórészt november 8-a körül ültek el. Az itteni eseményekről sem rendelkezünk pontos felméréssel. Ellenállásról tudunk Miskolc, Dunapentele és a Mecsek környékéről. Ismeretes az úgynevezett “Nagykovácsi ütközet”, ahol Malasenko ezredes egy páncélos ezreddel akarta Király Bélát és törzsét elfogni. De mint mondottuk, 1956 novemberének vidéki eseményei jórészt még mindig homályban vannak. Annyi azonban bizonyos: 1956. november 4-én Konyev marsall 17 szovjet hadosztályra támaszkodva – ebből kettő a légierőkhöz tartozott – kívánt úrrá lenni a “magyarok lázadásán”.
A szovjet csapatok 1956-os magyarországi veszteségeiről ma már elég pontos képünk van. Malasenko tábornok, Fomin hadtörténész ezredes, Muszatov diplomata moszkvai kérdéseimre – külön-külön – kitért ezekre az adatokra is. Véleményem szerint a legpontosabb és legelfogadhatóbb adatok Malasenko adatai. Ő 670 vörös katona elestéről, 1520 sebesültről és 51 eltűntről beszélt. Vagyis az összveszteség élő erőben 2241 katona. Ennek kétharmad része október 23-a és 28-a között esett el, illetve sebesült meg. Fomin – most mint hadtörténész – a szovjet csapatok magyarországi veszteségeit előszeretettel veti össze a szovjetek 1979-1989 közötti afgán hadjáratával. Akkor – mondja – tíz esztendeig tevékenykedett a szovjet hadsereg Afganisztánban. Személyi veszteségük 35 000 fő volt. Magyarországon viszont 1956-ban még egy szűk hónapig sem tartottak a harcok és a szovjetek 2300 katonát vesztettek, azaz 1956-ban nem könnyítettük meg a szovjet intervenciósok dolgát. Kemény harcot kellett vívnia Konyev marsallnak a győzelemért.
Budapest utcáit és tereit 1956 december közepéig vigyázták a szovjet páncélosok – párosan állva az útkereszteződéseken, éjjel-nappal őrizve a régi-új kommunista rendet. Kádár és Münnich eközben szervezték az új karhatalmat, mivel más magyar fegyveres erő 1956-1957 telén nem volt az országban. A rendőrség a forradalom napjaiban szétesett, a néphadsereg szintén. A hadsereget a szovjet csapatok november 4-én és utána – központi parancsra – le is fegyverezték, megbízhatatlanoknak tartva őket, függetlenül attól, hogy harcoltak-e a szovjet hadsereg ellen, vagy visszahúzódtak laktanyáikba. 1956 telén Hruscsov sem tudta még, hogy mi legyen a sorsa e magyar néphadseregnek. Volt ÁVH-sok, belügyi tisztek, a kommunista pártapparátus feleslegesnek nyilvánított funkcionáriusai, no meg görög partizánok, akik 1950 óta éltek hazánkban, adták 1956. november közepétől a sebtiben létrehozott Magyar Forradalmi Honvéd Tiszti Karhatalomnak elnevezett vörös tiszti különítményesek zömét, amelyhez később hozzácsatolták a néphadsereget tovább szolgálni hajlandó hivatásos állomány egy részét. Számokkal is tudunk ma már szolgálni, így a kádárista karhatalom létszáma Budapesten 1956. november 30-án 4557 volt. Vidéken 5871 személy alkotta a karhatalmat. Vagyis valamivel többen voltak, mint tízezer ember.
1956. november 6-án Budapest szovjet városparancsnoka K. Grebennyik határőr – belügyes – vezérőrnagy lett. Politikai jellegű ügyekben azonban Iván Szerov KGB-altábornagy intézkedett. A budapesti ellenállás méretei Szerovot valószínűleg úgy felbőszítették, hogy november közepén elrendelte bizonyos számú magyar fiatal Szovjetunióba hurcolását. Moszkvában Malasenko altábornagy elmondta 1992-ben, hogy egy alkalommal Szerov tőle kért katonákat egy deportációs szállítmány őrzésére. Ezen a szerelvényen – mondotta – 1350 magyart vittek ki Ukrajnába. S kissé mentegetőzve hozzátette:

Szerovnak nem lehetett ellentmondani. Bár ő hivatalosan nekem nem adhatott parancsot, de beosztásánál fogva korlátlan hatalommal rendelkezett. Tulajdonképpen a párt főtitkára után a harmadik számú embere volt a nómenklatúrának…

Epilógus

1956. december elején Nyikita Szergejevics Hruscsov Budapestre érkezett. Diszkréten, rejtve jött. Nagyon vigyáztak rá. Ma már azonban azt is tudjuk, hogy az MSZMP volt külügyi szállójával szembeni, az Andrássy úti egykori Vorosilov-villát ürítették ki számára. Hruscsov vejétől, Adzsubejtől hallottam – vele Budapesten találkoztam három évvel ezelőtt hogy a párt főtitkára, a helyszínen tanulmányozva a magyarországi helyzetet, határozta el, hogy a szovjet hadsereg tüntető jelenlétével lehetőleg nem ingerli feleslegesen a rebellis magyarokat. Utasítására vonták be december végén a T-54-es páncélosokat a főváros utcáiról, tereiről és lassan – 1957 elején – a szovjet járőröket is Budapestről.
1956. december végére egyébként a 13. és 38. szovjet hadseregeket kivonták Magyarországról. A közel-keleti háború november végére befejeződött, miután Moszkva azzal fenyegette meg Londont és Párizst, hogy ha az agressziónak nem vet véget, nagy hatótávolságú rakétákkal “elsöpri” e két metropolist a föld színéről. Washington is erélyesen frontot nyitott Párizs, London és Tel-Aviv ellen, így az újjáválasztott amerikai elnök Dwight D. Eisenhower óhatatlanul Moszkva hátát erősítette. A “magyar kérdés” csak a nyugati országok társadalmát és a médiákat érdekelte. A kormányzati kancelláriák számára – ha ezt így nyíltan nem merték is kijelenteni – a magyarok “lázadása” tulajdonképpen szovjet belügynek számított.
Moszkvának tehát 1956-1957 telén nem kellett tartania attól, hogy Nyugat politikailag interveniál a magyar forradalom leverése ellen. Zsukov marsall átcsoportosíthatta erőit. Megállapították a Magyarországon meghagyandó szovjet csapatok létszámát és átszervezést hajtottak végre. Megalakult a szovjet hadsereg déli hadseregcsoportja, amelyet hét hadosztály (ebből két repülőhadosztály) alkotott. Lascsenko tábornokot Konyev vitte Moszkvába, és magyarországi érdemei elismeréseként magas beosztásba került. Zsukov maga pedig 1956 decemberében a “magyarországi hadjárat” sikeréért megkapta a negyedik Arany Csillagot, a legrangosabb szovjet állami hadikitüntetést. (Az előző hármat 1938-1945 közötti háborús tevékenységével érdemelte ki.) A Déli hadseregcsoport parancsnoka Mihail Iljics Kazakov hadseregtábornok lett, aki ezután 1960-ig maradt Magyarországon.

* * *

Jól tudom, írásomban sok még a “fehér folt”. Ezeknek részbeni feltárását csak a Moszkvában található levéltárakban és a szovjetek magyarországi hadjáratában részt vett veteránok megszólaltatásával tudom elképzelni. A fent közöltek tehát csak vázlata az 1956-os szovjet katonai intervenciónak, talán még így sem végleges. Egy biztos, mindezeket újabb kutatásokkal mielőbb és részletesebben folytatni kell kiterjesztve ezt a még Oroszországban biztosan fellelhető “56-os szovjet veteránok” meghallgatására is.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.