Mit látott M. Joyon Sztálinvárosban?

Magyar Nemzet – 1961. április 1.

Mit lehet megismerni egy nap alatt egy városból?
Köveket, kirakatokat, utcákat, hirdetőoszlopokat. Az embereket csak futólag, néhány szó erejéig. A csodák rendszerint a “messziről jött emberrel” történnek, aki tud hasonlítani, kicsit többre is becsülni mindent, mint a környezetbe szokott hazai. Ez a csoda most egy francia parlamenti képviselővel esett meg, akinek hozzánk való viszonyát nehezen lehetne meghatározni. Ha a “barát” jelzőt annak akarjuk adni, aki mindenben egyetért velünk s aki jóban-rosszban velünk van, Monsieur Joyon, a párizsi nemzetgyűlés függetlenpárti képviselője ebben az értelemben nem barátunk. Még akkor is a vendéglátó udvariassága tartott vissza bennünket attól, hogy vitába szálljunk vele, amikor kijelentette:
– Az én fiam Algériában esett el. Azért halt meg, hogy Algéria francia maradjon.
S most mégis, ahogy itt ül szemben velem a Gellért-szálló halljában, és sztálinvárosi élményeiről faggatom, ennyit mond csupán:
– Ennek a városnak lelke van. Akik építették, elsősorban nem a Vasműre gondoltak, nem is a házakra, hanem az emberekre.
Csütörtökön este már másodízben hallottam Monsieur Joyontól, hogy Sztálinvárosnak lelke van. Először a városi tanács üléstermében mondta Tapolczai Jenőnek, a végrehajtó bizottság elnökének, búcsúzóul, amikor elismerését ezzel fejezte ki:
– Ön Franciaországban is megállná a helyét, polgármester úr!
Pedig a nap a szokásos protokolláris udvariassággal kezdődött. Ültünk a tanácsterem hosszú tárgyalóasztalánál, előttünk a konyak, elhangzottak az üdvözlések, megtörtént a bemutatkozás. A francia nemzetgyűlés tizenegy képviselője – többségük degaulleista, egyedül Robert Balqnger kommunista közöttük – s velük szemben a város vezetői. A hivatalos formaságok után visszaszálltunk az azúrkék Ikarusra és elindultunk a Vasműbe.

Formidable!

A vendégek még nem adták fel tartózkodásukat. A meleghengerműben csupán Balanger szorongatta az üzemi párttitkár, Német János kezét, érdeklődött a munkásokról, a gondokról. A többiek ajkairól inkább az objektív tájékozódási igény kérdései pattogtak. Milyen lemezeket hengerelnek? – Honnan valók a gépek? – Mennyi a munkaidő? – Néhány perc múltán kérdezték csak meg, miért ilyen kevés itt a munkás? Hol vannak az emberek? Felvezették őket a hengermű gépszívéhez. Két munkás állt ott a szürkén csillogó gépasztal mellett, leste a villódzó fényeket és nyomta a gombokat, ahol éppen szükség volt rá.
– Tessék, ez a mi hengerészeink munkája!
– Formidable, óriási! – mondták, pedig ismerik Franciaország modern nagyiparát.
A gyárlátogatás után felkeressük a legközelebbi munkásszállást. A vendégek már az előcsarnokban meglepődnek. Ez valóságos szálloda! Felmegyünk az első emeletre. A zuhanyozó hófehéren ragyog az ablakon bekandikáló, most már igazi tavaszi napfényben, a csapok rézfejei aranyosan csillognak. A szobákban éppen takarítanak. Hatalmas porszívógép berreg, a padlókefélők surrannak. A gépek ujjnyi vastag kábelei kígyóznak a folyosón.

Gratulálok a mamáknak…

– Kik laknak itt? – kérdi egy képviselő a fityulás takarítóasszonytól. Az asszony úgy néz rá, mintha azt kérdezték volna tőle, hogy a Föld valóban gömbölyű-e.
– A munkások. A Vasműből.
– No, az a legény, aki itt szobát kap, nem egyhamar akar megnősülni – jegyzi meg Monsieur Joyon.
– Ennek ellentmond, képviselő úr – jegyzi meg Tapolczai tanácselnök -, hogy egyetlen hónapban száz-százötven gyerek születik a mi városunkban!
– Gratulálok a mamáknak… bien sur… természetesen a papáknak is.
Éppen továbbállni készülünk, amikor a földszinti társalgóban az egyik asztalnál fiatalemberbe ütközünk. Otthon van, délután megy műszakra. Kék füzet fölé hajol, műszaki rajzok labirintusaiban tájékozódik. Egy éve munkása a Vasműnek, technikumba jár. Mennyit fizet a szállásért? Havonként 65 forintot, ami most az új rendezéssel kicsit több lesz, de így is rendkívül olcsó. Reggeli 2,50, ebéd az üzemben 3,60, vacsora 9 forint. Mennyit keres havonta? Ezerötszáz, ezerhatszáz forintot. Mit csinál vele? Takarékoskodik. Van olyan hónap, hogy 800-1000 forintot rak félre.

Egyengessük a kölcsönös kapcsolatokat

Délután ismerkedtünk a város többi részével. Benéztünk üzletekbe, Monsieur Joyon magyar szalámit kóstolt. És végül kedves epizód zárta a napot: az egyik óvoda, ahol éppen pirostojással és nyuszival játszottak a húsvétra készülődő gyerekek.
– Ennek a városnak lelke van – nyomja meg ismét a szót Monsieur Joyon, a francia parlamenti küldöttség vezetője, amikor már Pesten ül szemben velem a Gellért-szálló halljában. Az automatizált üzemekre gondol, a munkásszállásra, az óvodára, a Bartók Béla művelődési házra és a pesti nívójú, fényes üzletekre.
– Mégis, milyenek az általános benyomásai? – faggatom tovább.
– Őszinte szeretnék lenni önhöz. Előítéletekkel jöttem ide. Azért, hogy megismerjem Magyarországot, de kicsit befolyásolva. És most, ha hazamegyek, a párizsi nemzetgyűlésben megalakítjuk a francia-magyar kapcsolatok csoportját. Művészcseréket szeretnénk és szélesebb alapokon nyugvó kereskedelmi megállapodásokat. Ez az utóbbi kicsit nehezebb.
– Az oka egyszerű. Körülbelül azonos dolgokat termelünk. Szerszámgépeket önök is, mi is. Textilárukat – mindketten. Agrártermékeket. De azért találunk majd alapot a kiterjedtebb árucserére. Ezt szeretnénk. És engedjen meg még egy megjegyzést. Meggyőződésem, ha a mi csoportunk hazatért, komoly mértékben segíthetünk egyengetni a kölcsönös kapcsolatok útját, áthidalni azokat a nehézségeket, amelyek az elmúlt néhány évben bizonyos előítéletek formájában akadályokat emeltek közeledésünk elé.
Sok sikert hozzá, Monsieur Joyon!