– 26. rész –
A kocsinkhoz siettünk, amelyről már leugrott a nagybátyám és elénk sietve először Apámmal szorított kezet, majd Anyámat arcon csókolta és engem is megcsókolt, majd a szemmel látható tényeket össze is foglalta:
– Hát megjöttünk, Sógorom!
Én pedig már olvasni tudó iskolás szemmel boldogan betűztem a remekbe készült kocsitáblán a soha el nem felejthető szöveget:
TÖRÖK ISTVÁN
TANYA
DUNAPENTELE
Amíg mi a kocsira felcihelődtünk, Pista bátyám leoldotta a kápákról az odakötött istrángokat, felvetette a kisefákra. Szüleim hátul ültek a séderben, de én már elöl az ülésdeszkán, amelyen most a piros szegélyű új pokróc szolgált takaróul.
Hát akkor menjünk! – mondta nagybátyám és enyhén megpöccentette díszes ostorával a lovakat. Ez talán nem is biztatás volt, hanem jeladás, mint ahogy a hajónk is “ereszd el”-t fütyült, de ez már engem nem érdekelt… Menjen csak!
Lépésben ballagtunk ki a sziget hatalmas fáinak alagútszerű lombkoronája alatt a földes úton, amelyben alacsony, de hosszan elnyúló hepehupás szakasz vezetett ki a makadám töltésre. Itt nem illett gyorsan hajtani, mert volt valami ünnepélyesség, rendszerint vendégek érkeztek és előttük a jólneveltség volt a természetes udvariaskodás; másrészt, ha már hosszú hetek óta nem volt eső, akkor szállt a por, és ezt senki sem akarta a másik orra alá hajtani. Persze – más alkalommal – nem kellett kocsisainkat félteni; így például búcsúba vagy vásárba menet nekem kedvenc szórakozásom volt a leelőzött kocsik számolása, amelyben Pista bátyám is szívesen közreműködött. Szóval nem vertünk nagy port, ez legtöbbször nem is volt lehetséges, mivel a sziget talaja elég agyagos volt, és az előző zivatarok csapadékai hoszú ideig – mint “szúnyogbölcsők” – álltak a gödrökben, mert a hatalmas fák alatt a napsugár is alig tudott behatolni.
Tehát így ballagtunk a szigetről kivezető töltés irányába. A töltés! Nem volt az kis dolog! Felnőtt fejjel utánanézve a korabeli hivatali és emberi ügyintézésről állít ki bizonyítványt. Elegendő az előzményekről annyit tudni, hogy a pentelei sziget, bár közelebb volt a jobb parthoz, mégis Pest megyéhez tartozott. Eredetileg a hajóállomás sem a szigeten, hanem a Duna bal partján, az alföldi oldalon volt. A pentelei szakasz, ahogy Szabó Nándor főmérnök ismertette, egyike volt a legrosszabbaknak, ugyanis a folyammeder 7-800 m, a sziget feletti elágazásnál 1000 m széles és egészen lapos volt úgy, hogy a jobb oldali (pentelei) ágban már középvízálláskor sem lehetett hajózni; a bal oldaliban pedig roppant megnehezítette a hajózást a meder közepén lévő rommaradvány (erről később bővebben fogok szólni) és a sok zátony, oly mértékben, hogy 2 m-en aluli vízálláskor a régi, alföldi hajóállomást nem lehetett megközelíteni.
A szabályozás tervezésekor sok gondot és vitát okozott, hogy melyik ágat tartsák meg a hajózás számára.
Íme néhány korabeli szemelvény: A M. K. folyammérnökség leveléből, amelyet 1886. február 25-én írt Darányi Ignác földművelésügyi miniszterhez:
“… ezenkívül a két ág elágazásánál a bal oldali ágban lévő régi kőrom oly kedvezőtlen fekvéssel bír, hogy annak mentén a hajózás kis vízállásoknál nagyon meg van nehezítve.”
A következő tíz évben váltakozó eredménnyel folyt a vita és a kívánalmak, valamint a feltételek előterjesztése a végleges megoldás tárgyában.
1896. február 12-én kérvény született a pentelei Duna ág meghagyása tárgyában.
1896. február 25-én a M. K. Folyammérnöki Hivatal jelentést készített a fenti kérvényről, amelyben részletesen indokolta a jobb ág elzárásának szükségességét és kitért az ágban levő számos hajómalom sorsára, valamint a fenyegető posványosodásra.
Az események felgyorsultak!
1896. június 3-án jegyzőkönyv született a Dunapentelei Községházán, amelyben Zsák Hugó min. o. tan. és Hektor Károly kir. főm. az államhatalom képviselői, valamint a főszolgabíró, a községi bíró, a jegyző, továbbá négy virilista vagy elöljáró, a következőkben állapodott meg:
“1. Dunapentelei sziget magasabb részeinek magasságában létesítessék az elzárás, és ezáltal a fő Dunához a közlekedés középvízállásánál is lehetségessé tétessék;
2. … sziget bal partja mentén szükséges vontató út (a lófogatok számára, amelyek a hajókat folyásiránnyal szemben húzták);
3. … hogy az elzárásban egy oly nyílás hagyassák, mely a Zárgáton át való közlekedést ne akadályozza…”
Ezt a megállapodást a fentiekben megnevezett illetékesek alá is írták. Zsák Hugó min. o. tan. lelkiismeretes munkájára volt jellemző felterjesztése, amelyet 1898. augusztus 10-én írt a miniszternek:
“… a Folyammérnöki Hivatal utasítassék, hogy a jelenlegi szelvény legmélyebb helyén egy húsz méter széles nyílás hagyassák, ezen nyílás azonban áthidalandó és az egész elzárótöltés oly magasra s oly széles koronával terveztessék, hogy Duna-Pentele község lakossága ezen töltésen és a szigeten át a Nagy-Dunához eljuthasson.”
Időközben tehát két esztendő telt el, azonban 1898. augusztus 12-én a következő jóváhagyás született:
“… elfogadjuk a tett felterjesztést egész terjedelmében…
– 10-20 m széles nyílás hagyattassék,
– magas és széles koronájú töltés, Duna mentén létesítendő vontató út”
Tehát tizenkét esztendő alatt – hinnők — megtörténtek az alapos előkészületek és a munkát kezdeni lehetett. Ez azonban még nem történt meg. A pentelei oldal nem hagyta magát, és a látszólagos megegyezés ellenére változatlanul előterjesztette panaszait, amelyek közül többnek utánanéztem és meglepetésemre olyan igen jó és körültekintő írásműveket találtam, amelyek bizony még ma is megállnák a helyüket. Egyet itt szeretnék szó szerint ismertetni, mert az ember általában azt gondolja, hogy a vidéki élet birtokos urai a vadászaton, mulatozásokon és egyéb passziókon kívül mással nemigen törődtek, vagy ha törődtek volna, akkor hiányzott a képességük, műveltségük és talán nem volt elég koncepciójuk sem.
A következő levelet Pentele egyik földbirtokosa írta, amely családnak még az 1930-as években is közel 600 kat. hold birtoka volt, amely terület megfelel egy olyan négyzetnek, amelynek egyik oldala körülbelül 1,8 km.
Íme tehát a levél, amelynek dátuma is figyelmet érdemel:
Szávits Miklós dunapentelei földbirtokos levele a főispánhoz:
“Méltóságos Báró, Főispán Úr!
A dunapentelei Duna szakasznak szabályozása tárgyában előhozott tiszteletteljes kérelmünknek támogatására bátorkodom, szóbeli utasítások szerint. Méltóságod figyelmét községünk érdekében a következőkre felhívni.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. január 19.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
