Úgy, ahogy történt – 32. rész

– 32. rész –

Még elnéztem egy darabig a villámgyorsan becsapó fecskéket, megszámoltam fészkeiket – persze csak a lakottakat – négy-öt mindig volt. De voltak olyanok is, melyeknek nem jött meg a gazdája, ezeket szomorúan emlegettük, különösen ha nagyanyám ilyeneket mondott:
– Tudod gyerekem, ezek elvesztek a hosszú úton.
Nagyon keserves volt ezt hallanom. Hogy ezek a tökéletes lények, “Isten madárkái” (akik miatt nagyapámmal szenvedélyesen összetűztem egy alkalommal, de erről később!) remek repülők, hogy elveszhessenek – nem ment a fejembe.
Amint azt már említettem, a mi tanyánk házszáma az évek során többször is megváltozott. 1903-ban – amikor Édesanyám született 323 volt; 1905-ben, amikor Pista bátyám a világra jött, már 634; 1909-ben – Tera néném születésekor 223; míg a II. Világháború alatt 888, és végül – “halálakor” – 1032.
Ezt talán csak azért mondom el, hogy hogyan is változhat meg egy olyan objektum ú. n. “személyi száma” a várospolitika elgondolásainak megfelelően. Ez azonban a benne élők életét a legkisebb mértékben sem zavarta, leszámítva az újabb házszámtábla beszerzésének költségeit.
De térjünk be végre már a lakóépületbe is és hadd vezessem körbe kedves vendégünket ebben a családi fészekben.
A nagyobb lakóházba belépni a kis konyhán keresztül lehetett. Ennek ajtaja tulajdonképpen tömör fa volt a felső felében egy 50×50 cm-es kis ablakkal, amely nem volt nyitható; jobbra a falon egy kis falba épített tükröcske, de ez a kifejezés, hogy falba épített most nagyképűnek tűnik.
Ugyanis csak arról lenne szó, hogy sátrai a falhoz tapasztották e tükördarabot, amelyben a férfinépek borotválkoztak, a nők pedig megnézhették, hogy elég bodros-e a hajuk, vagy jól kenték-e el arcukon a tejkrémet. Egy keskeny, hosszúkás asztal következett, mint a helyiség egyetlen világítást szolgáló nyílászáró szerkezete. (Ezt az ablakot a tanya romos állapotában ugyan ellopták, de sikerült a vasalását megmentenem, féltve őrzöm.)
Az ablak alatt a tisztálkodószerek egy konyhaszéken, rajta mosdótál, mellette szappan, többnyire háziszappan, törölközők.
Itt állt egy kisebb “stelázsi”, majd az “elsőház” ajtaja következett, amely hasonló volt a konyha bejáratához.
Az ajtó mögött – amely később nevezetes, szomorúan nevezetes hellyé vált – volt a szoknyák, csizmák tárolásának sarka. Ezek a gerendához erősített rúdon lógtak szép sorban, vagy egy-egy nagyobb szögön.
Amint írtam már az elején, ez az első szoba mindig félhomályban volt, hiába nyílott négy ablaka, mert ezek legtöbbször csukva voltak, rajtuk függöny. Nem lakták – hát ritkán szellőztették, így aztán sejtelmes félhomály uralkodott, amit én nem szerettem, és így ritkán tértem be ide, de nem is volt itt semmi dolgom. A felakasztott ruházatok mellett volt az egyik ablak, majd két faragott szekrény a fal mellett. Na, ezek nem stílbútorszerű faragások voltak, hanem csak vásári domborítások, de kétségtelen, hogy a mester szép mintákat kanyarított az ajtókba. Az egyik szekrényünk akasztós, a másik rakodós volt.
Majd megint udvarra néző ablak következett, azután szobasarok. Hogy állt-e itt valami, már nem tudom, de azt hiszem igen. Ekkor már a tanya elejének egyik ablakánál tartunk, amely a másikkal fogta közre az almáriumot (amelyet mi csak ómáriumnak hívtunk), vagyis egy alacsony, fiókos szekrényt, amelynek tetején voltak a ház legértékesebb kincsei.
Így: búcsúban, vásárban vett emlékpoharak, rajtuk egyenesen vagy ferdén: “Emlék”. Persze arany betűkkel. Körben finom kis virágokkal. Különös formájú, hat- vagy nyolcszögletű üveg ivópoharak, csaknem mindegyik egyedi darab, amelyekből senki nem ivott soha. Kis porcelán tyúkanyó, amelynek kosarában helyezték el az ‘ékszereket’. Két gyertyatartó, szépen, szimmetrikusan. De számomra a legnevezetesebb tárgy két, kissé hasas bögre volt, az egyiken Vilmos császár, a másikon Ferenc József, s mindkettőn az írás: Világháborús emlék.
Ők is szembe néztek egymással, bár szövetségesek voltak! De nagyanyám szimmetriaérzéke így rendezte helyüket. Az ablak és a sarok között volt még egy szekrény, amelyben – sok egyéb mellett – voltak hivatalos iratok, földvételi szerződések, passzusok (marhalevelek), valamiféle igazolványok, adóívek és még ki tudja milyen törvényes vagy magándokumentumai az életnek.
Tovább a fal mellett volt hosszában két ágy, magasra vetve a rengeteg ágyneművel, mert bizony már gyűjtötték a strafírungra valót, amelyben nagy szerepet játszott a párna, illetve a toll. Volt is a sok libánk után tollból elég, így jó magasan álltak a párnák az ágyakon, szépen letakarva vásárban vett ágyterítőkkel, amelyek az időben csaknem minden parasztháznál fellelhetők voltak, szinte azonos mintákkal és színekkel. Természetesen ugyanilyen színű és mintázatú volt a közepén álló nagy, faragott lábú és kinyitható asztalunk térítője is. De ne siessünk! Lényeges dolog következik, amely felett – már pedagógia okokból – sem lehet elsiklani! A két ágy alatt voltak a szalmafonatú tojástartók, amelyeket mi “kóboroknak” neveztünk.
Akkorák voltak, hogy az ágy alá befértek az öblös hasukba talán száz tojás is elfért. Három-négy is meghúzódott a hűvös szobában. De nem ez a legfontosabb! A két ágy között – a lábaknál – találhatta az ember a tanya “orvosságos” üvegét, amely nem volt más, mint egy literes, lapos fehér üveg, oldalán egy hatalmas “Z” betűvel, amelyet csak később tudtam megfejteni és a Zwack likőrgyár kezdőbetűjével azonosítani. Ebben az üvegben törkölypálinkát tartottak, beletömve finom, illatos füveket, amelyeknek nagyanyám volt a tudója. Tehát e folyadék nem élvezeti, legkevésbé indulási célokat szolgált, hanem gyomor- vagy minden egyéb fájdalom esetén, annak csillapítására rendeltetett.
Még annyit a “Z” betűről, hogy míg olvasni nem tudtam, addig azt hittem, hogy csak az üveg egyik oldalának mintája, mikor már felismertem a “z” betűt, akkor meg a “zagyvalék” rövidítésének gondoltam, mert a szeszben kissé szétázott füvek nem voltak valami bizalomgerjesztőek. Ez azonban engem nem riasztott vissza attól, hogy egy alkalommal meg ne kóstoljam. Erős volt, de ízlett! Be kell vallanom. Szépen vissza is tettem a helyére és már osontam is ki, mielőtt valaki rámnyitja az ajtót.
Másnap ebéd után – a “delelés” idején, amikor mindenki szunyókált egy keveset – eszembe jutott előző napi esetem és belógtam az első szobába s megint húztam egy jó kortyot. Még a delelés is jobban ment! Harmadik nap is! Sőt a negyediken sem hagytam ki. De az ötödik alkalommal az én orvosságos üvegemet már nem találtam a helyén.