Sztálinvárosi Hírlap – 1960. július 22.
A játék mellett megtanulják a munkát becsülni
“Vizesek” között a baracsi táborban
A sztálinvárosi Búvár Kund úttörőcsapat a vecsei szigeti táborban /1960
fotó: MTI/Fényes Tamás
A kánikula szinte kibírhatatlan. A Baracsra vezető országúton olvad az aszfalt a délutáni napsütésben. A fák, növények pilledten várják az estét, hogy magukhoz térjenek. Az Ifjúság Termelőszövetkezet székháza előtt zászlódísz fogad. Kis őrsi zászlók a földbe szúrva, az árbócon pedig a sztálinvárosi Búvár Kund Vízi-úttörőcsapat zászlaját lengeti a szél. A nagy melegben még üdítő látványnak is tűnik, ahogy a fuvallat meg-meglengeti a szépséges díszítésű selymet.
Harmadik éves már Sztálinvárosban a vízi úttörő élet. A nyolcvan tagú Búvár Kund vízi úttörő csapat most a MAHART dolgozóitól díszes selyem csapatzászlót, a Sinatelepi gazdaságtól, a sztálinvárosi AKÖV dolgozóitól és a munkásőrségtől rajzászlót kapott. Képünkön a vízi úttörők.
fotó: Esti Hírlap/MTI/Szilágyi
“Restelljük, ha valamit nem tudunk megcsinálni”
Itt ütöttek tábort a “vizesek”, hogy két héten keresztül munkával segítsék a termelőszövetkezetet.
Ugyan, mit is segíthetnének ezek a gyerekek ilyen melegben egy termelőszövetkezetnek? – gondolkodom el, amikor belépek a kapun. Mélységes csend fogad. A gyermekek birodalma szótlan, sőt, csendre intenek az őrség tagjai is. Az ágyakon mélységes álomba merülve alszanak a pajtások, s a hűvös szoba csábít, hogy leheveredjem.
– Hát így aztán ki is lehet bírni! – szólok kicsit epésen, de rögtön választ is kapok rá.
– Nemcsak ebből áll itt az életünk – szól egy kis úttörő sértődötten a küszöbön. Mi már hajnali négy órakor felkelünk, rendbetesszük a körletet és 5 órától fél 9-ig dolgozunk a mezőn. Uborkát szedünk, kévéket hordunk, leszedjük a zöldbabot, segítünk az aratásban, bizony ám.
– És azután?
– Aztán kezdődik a vízi élet, a csónakázás, a kiképzés, az úszás a halastón, egészen ebédig. Délután alvás 5 óráig. Ilyenkor pótoljuk ki a korai ébresztőt, meg a délelőtti fáradalmakat is kipihenjük egy füst alatt. Utána pedig fürdés, játék, vacsora, szabadfoglalkozás este 9-ig. Aztán alvás.
Úgy is mondhatjuk, hogy ez csak a “szürke” napirend. De lássuk csak, mi minden fér bele ebbe a szürke napirendbe. A munkában nagy versengés folyik. Matovícs Imre munkacsoportjának érdekes jelszava van.
– Restelljük, ha valamit nem tudunk megcsinálni!
Ez fűti, hajtja őket. Az esti parancskihirdetéseken már hatszor megdicsérték őket másfél hét alatt. Szabó Laci, Kadvány Gyuri, Szabó Misi, Pintér Gyuszi és Tóth Anti még alig látszik ki a földből, de már dicsőséget szerzett a munkának.
A Buvár Kund vízi úttörőcsapat két tagja /1960
fotó: MTI/Fényes Tamás
Mindent velük – semmit sem helyettük
A termelőszövetkezet elnöke. Iller Mihály, a közkedvelt Miska bácsi nem véletlenül hord állandóan cukrot a zsebében.
– Én 14 éves koromban már summás voltam – mondja emlékezve. – Keserű volt az életem. Úttörőélet, csónakázás, nótaszó, szép ruha? Mi ezeket a fogalmakat nem is ismertük. Nagy barátja vagyok a fiatalságnak. Látom ezekben a gyermekekben az igyekezetet, a szorgalmat, s ilyenkor nagyon boldog vagyok. Boldog vagyok, mert ma már más a fiatalság élete. És sokszor beszélek is róla nekik.
Balogh Lászlóné ma az ügyeletes szülő. Minden nap másik édesanya vagy édesapa jön ki a csapathoz segíteni.
– Én is velük együtt dolgozom, játszom egész nap. Mindent velük csinálok, és semmit sem helyettük. Megtanítottam varrni őket, megmutattam, hogy kell takarítani, rendbetenni a holmit, hogy ne gyűrődjön, kimentem velük a tóhoz, s közben eltelt a nap. Nagyon elégedett vagyok, várakozáson felül jó a gyermekek ellátása, a felügyeletük kifogástalan, jó kezekben vannak. Örülök, hogy a játék mellett megismerik a munkát és megtanulják becsülni.
Van a csapatnak orvosa is. Vogh Ferenc szigorló orvost, a KISZ küldte a csapathoz a nyárra.
– Gazdag élményekben van nap mint nap részük – mondja.
– Egészségileg hogy állnak a gyerekek?
– Komplikáció még nem volt.
– Még injekciót nem kapott senki! – szólt, közbe egy kis úttörő, és ezzel azt hiszem meg is mondott mindent.
Az óra mutatója már az ötösre ért. A nap sugarai gyengülnek, a délutáni pihenő véget ért. A néhány perce még álmos gyermekek szemében most annyi élénkség van. hogy felüdíti az embert.
– Sorakozó! – hangzik a parancs. Mindenki fürdőnadrágban van és mezítláb. Indulnak a halastóhoz. Csónakázni, fürödni, játszani.
Útközben vidám nóta harsan, s a mezítlábak egyszerre lépnek a zöld pázsiton. A tó partján megállnak. Kiigazítás folyik, hogy ki meddig mehet a vízbe, s aztán feltűnik egy csónak, a gyereksereg egv része rátelepszik, s elindul a suhogó nádasok felé. A többiek diadalordítással rohannak a vízbe. A hűs hullámok végigcirógatják őket, és boldog kacajjal telik meg a táj.
A sztálinvárosi Búvár Kund úttörőcsapat tagjai evezés oktatáson vesznek részt /1960
fotó: MTI/Fényes Tamás
A következő állomás a vecsei sziget
Mire a nap lebukik a látóhatáron, a csapat már vacsoránál ül. Jólesik az étel. S mire a zászlót levonják, megfújják a takaródót, álomba merül újra a tábor. Álmodnak a gyerekek, újra álmodják a nap élményeit, és álmodnak arról a következő két hétről, mely még színesebb, még gazdagabb élményekkel várja őket csábítón a vecsei szigeten, ahol már igazi táborban töltik vakációjuk többi részét.
Csak Rózsa Gyula tanár, csapatvezető nem alszik még. A gyermekek öröme az ő gondja. Fáradhatatlanul tervez most is, s azon gondolkodik, hogyan tehetné még érdekesebbé. vonzóbbá a tábor életét, hogyan tudna még többet nyújtani a gondjaira bízott gyerekeknek.
S. Gy.
