Világosság – 1952. január 26.
Sztálinvárosi üzenet
Sztálinváros új általános iskolája Vasvári Pál nevét viseli. Farkas József, az igazgató, fiatal ember, mindössze 28 éves, bányász fia, átképzett pedagógus. Igazgatói, kis szobája falán meggyőződését fejezi ki a felirat: “A jó nevelő odaadja tanítványának mindenét, ami értékes benne!”
Farkas József sztálinvárosi tanító, iskolaigazgató tanítványainak a régi Dunapentele földbevájt kunyhóit mutatja.
fotó: MTI/Fehérváry Ferenc
Sztálinváros általános iskolájának 26 esztendős igazgatója
– Menjünk a József Attila-őrshöz, a VII. osztályba – mondta elgondolkozva, miután előadtam jövetelem célját. A folyosó ablakai nagy térre, három fenyőre néznek. Farkas József a gyermekekről beszél, névszerint és nem is egyről. Jól ismeri őket és olyan nyugodt, okos szeretettel, hogy látni rajta: született pedagógus.
A VII. osztályban néma csend. Ősz, magas tanár számtanból feleltet. Amikor belépünk, az osztály feláll és egy lélegzetre hangzik fel a köszöntés:
“Előre!”
A padokban egy fiú, egy lány.
– Pajtások leülni! – hangzik Farkas igazgató szava. Az óraadó tanár padjába küldi a táblánál felelő kövér kisfiút. A gyerek vidáman és gyorsan teszi le a krétát és eltűnik az utolsó padban. Még mindig van abban valami öröm, ha nem kell felelni. Az igazgató megmondja, miért jöttem, ki vagyok. Magamon érzem a gyermekek figyelő, kérdő és vidám pillantásait. A padokban összesúgnak, valaki felnevet, azután csend lesz …
– Pajtások – kezdem a szót -, azért jöttem, hogy megismerjem a sztálinvárosi gyerekeket. Azokat, akik már szabadon játszanak, tanulnak, nem úgy, mint egykor mi. Néhány kérdést intézek hozzátok, feleljetek írásban, őszintén, szívetek szerint. – És máris sorolom a kérdéseimet.
Kis, izgékony fekete fiú ül az első pad szélén, majd kipukkad jókedvében. A másik, hosszú fekete haját szántja tintaceruzával, már tintás is értelmes homloka. Emellett egy szőke, nyurga leányka, dús, szép haját világoskék szalaggal kötötte fel az anyja. Okos, barnaszemű, pisze fiú ül a harmadik szélén, vörös és szeplős, mint a rossz fiúk a filmekben. Az utolsó padokban ülnek a nagyok, a hórihorgasok. Van közöttük vicces és elmélázóan komoly, képzelődő és reális. Hány emberi vonás, mennyi vágy és törekvés bontakozik itt ki? Valamennyin tisztességes ruha, cipő, táskájukban uzsonna. Őket már nem gúnyolhatja senki szegénységük, rongyaik miatt – és eszembe jut egy vérszegény, örökké éhes kisgyerek a szívutcai elemi iskola egykori padjaiból.
Mennyi szorongás, félelem volt régen a szegénygyerekekben. És mennyi terv, meg nem fékezett szándék jellemzi ma a gyermekeket? Olyan ez a gyerekhad, mint a kirajzásra vágyó méhraj, siettetnék az időt, készülődnek, tudják, érzik, hogy rétek, napfény és szeretet várja odakint őket. Szép lett a munka, értelmet nyert a világ és határtalan a jövő. De tudják azt is, hogy kinek és kiknek köszönhetik mindezt, nagy kérdések összefüggéseit látják és ami mindennél több, érzik, minden érzékükkel érzik, hogy hálájukat hogyan és miképpen kell majd leróniok.
Írásaik, feleleteik tanúskodnak erről.
KIS SÁNDOR: “Sztálin elvtársnak sok mindent köszönhetünk, mert Sztálin elvtárs küldte a Vörös Hadsereget, hogy szabadítson fel bennünket a tőkések kezei alól. De hogyha Sztálin elvtárs nem lett volna és nem küldte volna értünk a Vörös Hadsereget, akkor még mindig a fasiszták uralma alatt, a nyomorúságban élnénk. Az a legfőbb vágyam, hogy tudjak mentül hamarább repülni, énnekem az a régi vágyam, hogy pilóta legyek. Legkedvesebb hősöm Cskálov. Azért mert átrepülte az Északi-sarkot leszállás nélkül.”
MAJOR MÁRIA: “Sztálin elvtárs a világ békeszerető népeinek nagy vezére és barátja. Mi sokat köszönhetünk Sztálin elvtársnak. Ha akkor a nagy Sztálin elvtárs nem segít a magyar népnek, Magyarország még a kapitalista országok egyike. De Sztálin elvtárs nem akarta, hogy a magyar dolgozó nép keserülje meg azt, amit az elnyomó urak véghez vittek. Sztálinváros helyén egy évvel ezelőtt búza- és kukoricatáblák voltak. Ma már hatalmas épülő város… Öröm itt dolgozni és élni. Mi, úttörők is büszkék vagyunk, hogy itt járhatunk iskolába. Sztálinváros hazánk büszkesége, a béke műve.
Fiatalabb koromtól az volt a vágyam, hogy színésznő lehessek. Legkedvesebb regényhőseim: Oleg Kosevoj, Zoja Kozmogyemjanszkája, Vologya Dubinyin, Matroszov. Mind bátor és hősies viselkedéséért értékes számomra. Legkedvesebb írók: József Attila, Katona József, Ljev Kasszilij.”
KUTI JULIANNA: “Rákosi elvtárs minden dolgozó édesapja. Mindig bátran válaszolt ellenségeinek. Nem ijedt meg semmitől. Ezért a nyílt szavaiért és bátor kitartásáért sokszor bebörtönözték. Ez a kitartó erő lelkesít most minden népet, minden tanulót. Bármilyen küzdelmek árán is harcba megyünk érte, mert érezzük és tudjuk jóságát, amit velünk tett. Neki köszönhetjük, hogy most mi, úttörők tanulhatunk, szüleink dolgozhatnak és legfőképpen azt, hogy ilyen gyönyörű szép Sztálinvárosunk épül. Sztálinvárosban nincsen olyan ember, aki ne szeretne itt lenni és nem találná itt meg a szórakozását. Sztálinvárost szép, új házaiért, a nagy lelkes munkáért és a gyönyörű szép iskoláért, a pajtásokért és a nevelőkért szeretem.”
ILLÉS MÁRIA: “Sztálin elvtárs a magyar nép legnagyobb példaképe. A béketábor vezetője és éber szemmel őrködik a világbéke felett. Az egész magyar nép szeretettel gondol rá, mint felszabadítójára és megmentőjére a fasiszták karmai közül. Én Sztálin elvtársnak köszönhetem, hogy itt tanulhatok Sztálinvárosban és hogy egyáltalán tanulhatok is. Hálás vagyok az új gyárakért, a dolgozó nép jólétéért, a szabadságért és mindenért. Köszönetet mondok Sztálinnak, hogy új világot teremtett, amelyben nincsenek elnyomók és elnyomottak, kizsákmányolásmentes ország lett hazánk, amelyben a hatalom a dolgozó népé.
Rákosi elvtárs az MDP-nak vezetője és neki köszönhetjük ezt az apai gondoskodást az úttörők iránt. Én a szeretetemet és hálámat nem is tudom leírni, mert annyi sok van. Nekem legjobban az építkezés tetszik. Néha órákig is elnézem, hogyan nőnek a falak. Ahogy növök én, úgy épül és szépül a mi városunk…”
BLASKOVICH JENŐ: “Rákosi pajtás pártunk nagy vezére. Új gyárvárosok nőnek és nőttek ki a szántóföldek helyén és azt mind Rákosi pajtásnak köszönhetjük. Ha nevét említik az iskolában, minden gyerekszem csillogni kezd. És tudják, hogy őneki köszönhetjük, hogy mi Sztálinvárosban élhetünk és úttörők lehetünk… Akármilyen pályát választok, minden mesterségre szükség van, mert a szocializmusban minden szakemberre szükség van. Sztálinvárosban nekem legjobban a telefonközpont tetszik”
AZARI ERZSÉBET: “Rákosi pajtás biztos hallott Sztálinvárosról. Az Ő 60. születésnapja közeledik. Mi ezt a nagy ünnepet jótanulással és fegyelmezett magatartással ünnepeljük meg. Rákosi pajtás, amikor iskolába járt, biztos nem volt parkettás iskolája és szép, egészséges tantermei. Mi ezt a szép iskolát Rákosi pajtásnak, édesapánknak köszönhetjük.”
PÉTER JÁNOS: “Én azt üzenem Rákosi pajtásnak a születésnapjára, hogy érjen meg még sok-sok évet és vezessen minket tovább a szocializmus felé. Azt szeretném, ha Rákosi pajtás még sokáig állna előttünk mint a bátorság, szerénység, erő, kitartás és tudás példaképe.”
Palotai Boris – Sztálinvárosi gyerekek
★
Mennyi érzés, gondolat, ismeret fénylik az irkalapokról. A gyermek nem hazudik. Őszinte, nagy érzés buggyan ki a tollak alól.
Késő este a pártbizottságban még dolgoznak az elvtársnők. Felolvastam nekik a gyermekek vallomásait; örültünk, derültünk és lelkesedtünk a válaszokon. Hosszú, szinte földigérő esőkabátban tizenhétéves, fekete fiú hallgatott bennünket. A falnak támaszkodott, szép szeme csillogott az érzéstől, az értelemtől. Amikor befejeztem a felolvasást, búcsúztam, indultam kifelé. Ekkor a fiú elém toppant az ajtó mögül.
– Ha az elvtárs találkozik Rákosi elvtárssal, adja át az én üdvözletemet is. Mondja meg, hogy itt Sztálinvárosban van egy Berkes Lajos nevű tizenhétéves fiú, a pártbizottság futára, aki nyolcéves korától munkával tartja el beteg édesanyját. Ez a fiú azt üzeni Rákosi elvtársnak, hog yéljen nagyon sokáig.
Csak szemének parázs villogását láttam a sötét folyosón és már rohant is lefelé a lépcsőn… Néztem utána. Lassan kimentem a Május 1 – utcába. Szűz hó ropogott a talpam alatt. Ezer ablak ragyogott az estben és éreztem, hogy nem élünk hiába…
Barabás Tibor
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
