Magyar Nemzet – 1951. november 20.
Sztálinváros általános iskolájának 26 esztendős igazgatója
Széles, magas ablakokon ömlik be a fény Sztálinváros általános iskolájának folyosóira és osztályaiba. Amikor belépünk, úgy látszik, éppen “nagy tízperc” van, mert az udvarról vidám zsibongás árad.
Az igazgató pajtással beszélgetünk tehát, akinek kiugrócsontú kun arcából élénken világítanak szemei, nagy, oldalt lelógó bajusza alatt mindig mosoly bujkál. Mint testnevelés-szakos és az úttörőcsapat vezetője, sok hasznos tudnivalóra és érdekes játékra tanította meg diákjait és mindössze 26 esztendős. A gyerekek szeretik, s tisztelik őt. Valahogy úgy, ahogyan az idősebb fivért szokás.
Nagybátonytól-Sztálinvárosig
Röviden elmondja élete történetét. Édesapja a nagybátonyi szénbányában volt bányász, s korán meghalt. Ő maga előbb Pétfürdőn dolgozott alkalmi munkásként, majd a Herendi Porcellángyárba került. Sportolásra csak a felszabadulás után nyílt alkalma, s akkor gondolt arra először, hogy tornatanár lesz.
1946-ban beiratkozott a dolgozók tanítóképzőjébe, népi kollégiumba került s 1949-ben a pusztaszabolcsi általános iskolába nevezték ki. Ott úgy megszervezte az úttörőcsapatot, hogy elnyerték a legnagyobb kitüntetést, a Rákosi Mátyás vándorzászlót
– Ez év őszén – meséli tovább, miközben fel s alá járkál a szobában – közölték velem, hogy a dunapentelei általános iskola igazgatója leszek. Először még a felelős minisztériumi tényezők szavait is kétségbe vontam, s valójában csak akkor hittem el a dolgot, amikor már itt voltam. S ahogy aztán elkezdtem a munkát, kiderült, hogy talán nincs még egy ilyen nehéz iskola az országban, mint ez.
Hirtelen leül és folytatja.
– De hisz ez természetes is! A mi városunk – így mondja – születő város, amelynek nincsenek hagyományai, amelynek nincs múltja. Rohamlépésben fejlődik s ezért újabb és újabb munkástömegekre van szüksége. Ezek az újabb munkások az ország különféle részeiből jönnek, s magukkal hozzák gyermekeiket is, akik az ország különféle iskoláiba jártak. Egyikben jobban előrehaladtak a tananyaggal, a másikban kevésbbé. Ebből a különleges helyzetből következett, hogy a tanulmányi és fegyelmi színvonal nem volt kielégítő.
Az íróasztalról felveszi a vörös selyemzsinóron függő úttörősípot, megpörgeti a levegőben, s amint a zsinór mutatóujjára tekeredett és a sípot markába szorította – hozzáteszi:
– Amióta az úttörőcsapat megalakult, jelentősen megjavult a helyzet.
Farkas József sztálinvárosi tanító, iskolaigazgató tanítványainak a régi Dunapentele földbevájt kunyhóit mutatja.
fotó: MTI/Fehérváry Ferenc
Hangos híradó
Az irodába vörösnyakkendős kis úttörő lép, füzettel a kezében.
– Igazgató pajtás – jelenti -, hirdetnivalóm van.
– Tessék.
Péter János – így hívják. VII-es – az ablak előtt álló kis hangerősítő berendezés elé ül, bekapcsolja, s beszélni kezd a mikrofonba.
– Figyelem, pajtások, figyelem! Itt a November 7-e úttörő csapat hangos híradója!…
Az udvaron hirtelen csend lesz. A magasbaemelt labdák a fal mellé kerülnek s a pajtások komolyan, fegyelmezetten hallgatják a megafónt. Péter János elmondja, hogy ma az I. osztály már rendesen viselkedett, hogy Horváth Laci szorgalmasabban tanul, Tölgyesi Ildikó már szépen olvas… és így tovább, beszámol az elmúlt órák eseményeiről. Aztán a bejelentések következnek, hogy ma este 7 órakor Szergej Romanovszkij pajtás, a Komszomol központi bizottsága titkárhelyettese, a DIVSZ titkára értekezletet tart, amelyen tíz úttörő is részt vesz s hogy holnap gyapotszedéssel egybekötött tanulmányi kirándulás lesz, aki akar, eljöhet.
Egy pillanatig még csend van, aztán hirtelen ujjongás tör ki az udvaron: mindenki el akar menni!…
– Azt mondtam, hogy nehéz a munka? – kérdezi félig magától, félig tőlem. – Hát nem jól mondtam. A valóság az, hogy nehéz volna a munka, ha iskolánk pedagógusai közt nem uralkodna olyan jó kollektív szellem, mint amilyen uralkodik. Mindnyájunkat lenyűgöz az, ami körülöttünk ebben a városban történik. S ez nagy erőt ad.
– Kartársnőim – mert csupa tanítónő tanít minálunk – igen jó társadalmi munkát végeznek.
Múltkor például, hogy csak egyetlenegyet említsek, teaestet rendeztek, amelyen 4000 forint tiszta bevételünk volt. Újabb sportszereket, játékokat, hanglemezeket veszünk belőle.
Aztán elbúcsúzunk.
A vonaton ülök, Sztálinvárost már elhagytuk s az újságban november 7-e alkalmából kitüntetettek névsorát olvasgatom. Egy név ötlik a szemembe: Farkas József általános iskolai úttörőcsapat vezetőnek (Sztálinváros) a Magyar Népköztársasági Érdemérem bronz fokozata.
És aztán az jut eszembe, hogy mi minden lehet még ebben az iskolában, amiről Farkas József – szerényen – nem szólott…
S. Gy.