Dunai Vasmű, 1938-1949

Valóság – 1973. január

Miskolczi Miklós

Dunai Vasmű, 1938-1949

A XX. század első négy évtizede Magyarország gazdasági struktúrájában szinte kon­zerválta a századforduló képét. Akik tehát e században lobogójukra tűzték az ország gazdasági felvirágoztatásának jelszavát, azoknak először az anyagi javak termelésé­nek belső arányait kellett megváltoztatniok. Sok szükség, még több kívánalom és reménykedés után erre a szerkezeti változásra csak 1948-ban nyílt lehetőség.
A gazdaságpolitika szocialista koncepcióját, az ország gazdasági szerkezetének megváltoztatását, az ipar nagyarányú fejlesztését ez időben a Magyar Kommunista Párt képviselte legkövetkezetesebben. Az MKP már 1946 őszén, a párt III. kongresszusán meghirdette a tervgazdálkodás szükségességét. A sok vihart és vitát kiváltó javaslat nyomán az első, hároméves terv 1947. augusztus 1-én indult. Ekkor még a nagy iparvállalatok magánkézben voltak. Ez a tény, tudniillik a termelőeszközök magántulajdona, önmagában is magyarázza a tervgazdálkodás indulásának nehéz­ségeit.
A hároméves terv a népgazdaság minden fontosabb területén túlszárnyalta a cél­kitűzéseket. A gyáripar termelése nem a tervezett 27, hanem 40%-kal haladta meg az 1938. évi termelési színvonalat. A mezőgazdaság 1949-ben elérte a háború előtti nívót, és ennek eredményeként élelmiszerbőség volt az országban, megszűnt a jegy­rendszer. Megnőtt a természetes szaporodás, az iskolába járók száma. A lakosság életszínvonala 1949-ben nem a várt 8, de 37%-kal volt magasabb, mint 1938-ban. Túlszárnyalták a terv beruházási programját is, mégpedig 18,4%-kal. Ez annyit je­lentett, hogy a hároméves terv 29 hónapja alatt (hét hónappal előbb teljesültek az elő­irányzatok) 7,8 milliárd forintot invesztáltak a népgazdaságba. Mégpedig igen jó hatásfokkal, hiszen 1935-38-at 100-nak véve, az egy főre jutó ipari termelés ha­zánkban már 1948-ban 109 volt. Európában csak az angol és a svéd ipar produkált ennél nagyobb fejlődést a kérdéses időben.
A szocialista tervgazdálkodás ilyen sikere és a Szovjetunió tapasztalatai természetesen a megkezdett út továbbfolytatására biztattak. Az MKP, illetve az MDP kezdeményezésére már 1948-ban hozzáfogtak az első ötéves terv előkészítéséhez. E munka során többek között 1949. március 9-én életre hívták a Nehézipari Beruhá­zási Nemzeti Vállalatot, mely a későbbiek során a nagy nehézipari beruházások (a Dunai Vasműé is) és rekonstrukciók irányító szerve lett.¹ Sőt már az előkészítés esztendejében megszületett az 1400/1949. számú kormányhatározat, amely az ötéves terv megindulása előtt rendelkezett az akkor Mohácsi Kombinátnak nevezett, maj­dan Dunapentelére telepített vasmű építési munkálatainak elkezdéséről is. A terv­előkészítés két esztendeje a program sokoldalú megfontolását tette lehetővé, de egy­ben lehetőséget adott arra is, hogy a politikai helyzet alakulásának megfelelően, változtatgassák a terveket. Ez utóbbi a magyarázat arra, hogy miniszterek és poli­tikusok különböző beszédeikben és írásaikban más-más igényekről, más-más ada­tokról nyilatkoztak. Még az utolsó pillanatban is mintegy 30%-kal megemelték a terv beruházására szánt összegét. 1949. április 2-án, az MDP Központi Vezetőségének nyilvánosságra hozott határozatában 35 milliárd forint népgazdasági beruházás sze­repel.² 1949. december 9-i ülésén az Országgyűlés viszont már 50,9 milliárd forintot hagy jóvá az első ötéves terv beruházási rovatában.³ Az említett Országgyűlés Gerő Ernő államminiszter előterjesztése nyomán jóváhagyta és törvénybe iktatta az első ötéves tervet. Ezen az ülésen hangzott el a híres Az ötéves tervvel a szocializmus felé című Gerő-beszéd:

“Most a fő feladat, melyet meg kell oldanunk: egész népgazdaságunk újjáalakítása, új alapokon való megszervezése. Most a fő feladat abban áll, hogy országunk iparosításának meggyorsításával s elsősorban a nehéz- és gépipar gyors fejlesztésével biztosítsuk a könnyűipar nagyarányú fejlődését, közlekedésünk korszerűsítését, mezőgazdaságunk gépesítését, honvédelmünk, nemzeti függetlenségünk megszilárdítását, népünk további anyagi és kulturális felemelkedését. A fő feladat most az, hogy a gyors iparosítás útján ne csak iparunk viszonylagos elmaradottságát számoljuk fel, hanem egyben mezőgazdaságunk évszázados elmaradottságát is. A fő feladat, mint a törvényjavaslat mondja, az, hogy országunkat agrár-ipari or­szágból ipari-agrár országgá változtassuk, vagyis olyan országgá, melyben az ipar súlya a döntő, de melynek fejlett, korszerű mezőgazdasága is van. Általánosságban szólva: az ötéves népgazdasági terv fő feladata az, hogy lerakjuk a szocializmus alapjait egész népgazdaságunkban, nemcsak a városban, hanem a falun is; hogy lényegében győzelemre vigyük a szocializmus ügyét az egész magyar népgazdaságban!”

E hatalmas – ma már elmondhatjuk, hogy 5 esztendőre túl nagy – célkitűzé­sek elérésére a törvénnyé emelt javaslat a II., a termelés és beruházások tervével fog­lalkozó fejezetéből a Dunai Vasműre a 8. paragrafus tartalmaz megállapításokat.

“8. §. 1. A kohászati ipar termelésének 1954-ben el kell érnie a 4723 millió forint értéket, ami 1949-hez képest 95 százalékos emelkedést jelent. A nyersvas termelésé­nek az 1949. évi 428 ezer tonnáról 960 ezer tonnára kell növekednie, a nyersacél ter­melésének 890 ezer tonnáról 1 millió 600 ezer tonnára. Biztosítani kell a timföld, kohóalumínium, a ferromangán, a színes fémek és a magnézium kohászati termelésé­nek a fokozódó szükségleteknek megfelelő növekedését. 2. A kohászatban a termelés emelésére 3 998 millió forint értéket kell beruházni.⁴ E beruházás keretében Mohácson új, nagy teljesítményű nagyolvasztót és acél- és hengerművet, továbbá új ferromangán-kohót és új alumíniumkohót kell építeni…”

Az ötéves terv megismerésének idején és a későbbiekben is legtöbben és legtöbb­ször az előirányzott beruházások nagyságát, ezen belül pedig az ipar és nehézipar arányát, elsőrendűségét vitatták.
Az ország iparosításának célkitűzése vitathatatlanul időszerű volt, és egyáltalán nem tekinthető erőszakolt vagy elsietett lépésnek. Bizonyság erre, hogy a II. világháború előtt hazánk népessége Európa népességének 2,2%-a volt, de Európa ipari termelésének csak 0,9%-át adtuk. Az egy főre jutó ipari termelés 22 dollár volt, míg Angliában 140 dollár, Dániában 80 dollár, Ausztriában 59 dollár, Lengyelország­ban 21 dollár.

Az ipari beruházásokon belül a nehézipar különböző ágazatainak fejlesztésére 18,3 milliárd forintot szánt az ötéves terv. A háború előtti magyar ipar elmaradott­ságának legszembetűnőbb pontja éppen szerkezeti korszerűtlensége volt. Különö­sen tapasztalható volt ez a nehézipar és a gépipar területén. Az alábbi táblázat né­hány európai ország egy főre jutó acél- és nyersvas-termelését mutatja 1938-ban:

A táblázat egyértelműen bizonyítja, hogy az iparosítás bázisát jelentő, az or­szág gazdasági tekintélyét mérő nehéz­ipari alaptermékek termelésében messze a fejlett európai országok színvonala alatt álltunk a háború előtt. A két világháború kö­zött beállt szerkezeti változást, pontosabban a nehézipar fejlesztésére törekvő általános tendenciát jól jellemzi a következő táblázat, mely egyes európai országok nehézipa­rának részesedését mutatja a teljes ipari termelés arányában:

1938-ban a fejlett tőkésországok ipari termelésének 47,4%-át adta a nehéz­ipar. 1948-ban ez az arány már 55,3% volt.⁵ (1958-ban pedig 61,2%.) Látható tehát, hogy az egész világ, még a nyersanyagban oly szegény Hollandia is a nehézipar fejlesztésére, bővítésére törekedett. Hazánk ipari termelésének 1938-ban mindössze 22,5%-át, 1949-ben pedig 31,7%-át adta együttesen a vas- és gépipar. Vagyis a magyar iparfejlesztési koncepcióban is érvényesültek a negyvenes évek végén kialakult európai tendenciák.
Azok, akik 1949 táján az ország nehéziparának fejlesztése mellett emeltek szót (közöttük számos kiváló gazdaságpolitikus), mindenképpen jó ügy oldalára álltak. Vitatni csak a fejlesztés erőltetett tempóját és struktúráját lehet, hiszen maga az irányzat megfelelt az ország érdekeinek, az európai állapotnak, és nem utolsósorban igazodott a marxista közgazdaságtannak a nemzeti jövedelem elosztásáról és felhasz­nálásáról szóló tanításaihoz. Bár ez utóbbit mereven értelmezte. Gerő Ernő, a Nép­gazdasági Tanács elnöke országgyűlési expozéjában (1949. december 9-én) bejelentet­te, hogy a tervidőszakban (1950. január 1-től 1954. december 31-ig) a nemzeti jöve­delemnek átlag 21,4%-át fordítják beruházásra. Ez az arány pedig messze túlhaladta a legjobb anyagi körülményekkel rendelkező európai országok hasonló számarányát.⁶ És a valóság még ennél is több, 35% volt.
Az ország nehéziparának fejlesztése és ezen belül egy új, korszerű nehézipari kombinát felépítése egyébként sem “kommunista találmány” volt. A tőkés Magyar­ország gazdasági szakértői is tisztában voltak már a kényszerítő szükséggel, neveze­tesen, hogy az ország évi 647 ezer tonna acéltermelése a kevésnél is kevesebb. (Ma a Dunai Vasmű acélműve egymaga hat hónap alatt termel ugyanennyi acélt.)

Az ország ipari fejlettsege vagy inkább fejletlensége már a harmincas évek elején a kohászatra terelte a figyelmet, de jellemző, hogy a fejlesztés valamennyire is konk­rét terveit csak 1938-ban, a hírhedt, hadifelkészítést szolgáló Győri programban dol­gozták ki. Darányi Kálmán, akkori miniszterelnök, márciusban, Győrött deklarálta az öt esztendőre szánt “haditervet”.
Májusban az Országgyűlés törvénybe is iktatta a Győri programot, mely az ipar strukturális változásának évtizedes igényét ezúttal leplezetlenül a hadiipar szolgá­latába állította. Az egymilliárd pengős tervből 600 milliót közvetlen katonai célokra szántak, 400 millió pengő pedig közvetve szolgálta a magyar imperializmus terveit. De a német imperializmusét is, hiszen a magyar lapok beszámoltak arról, hogy Ber­linben mennyire kedvező fogadtatásra talált a győri beszéd.
A háború kirobbanása után – éppen a háborús igények miatt – kontúrosabban jelentkezett az, ami egyébként hosszú évek óta köztudott volt, nevezetesen, hogy ha­zánk kohászati ipara európai mércével mérve is enyhén szólva szegényes. 1941-ben a hazai nyersvasgyártás elérte a maximumát (442 081 tonna). 1942-ben ezt a mennyi­séget már nem tudták fokozni. 1943. január 7-i ülésén a minisztertanács határozatot hozott, miszerint a Győri program keretében új, évi 200 ezer tonna kapacitású nagy­olvasztóműre van szükség.
A beruházás jellege miatt azonban az ország nagytőkései húzódoztak a vállalko­zástól, mondván: nagy a befektetés, hosszú az építési idő és így a visszatérülési idő is hosszú. Jellemző, hogy a magyar nagytőkések a háború befejeződése után (termé­szetesen más befejeződésre gondoltak) a konjunktúra megszűnésével számoltak. Más szóval az ország ipari fellendítését kizárólag a háborús esztendőkre korlátozták. Pedig ekkor már ismert volt a magyar mérnöki kar szakértőinek egybehangzó véle­ménye, miszerint a magyar ipar elmaradottságának rákfenéje a gyermekcipőben járó kohászat. Kismarty Lóránt okleveles mérnök 1945 szeptemberében publikálta véle­ményét erről a témáról. Igaz, már 1945-ben, tehát a felszabadulás után, de az is igaz, hogy ez a vélemény nem a felszabadulást követő öt hónapban alakult ki. A magyar mérnöktársadalom véleményét Kismarty így összegezte: a szükségleti volumen évi 200000 tonna nyersvas-többlet gyártását indokolja, természetesen a nyersvas-feldolgozó acél- és hengermű egyidejű felépítésével.⁷

Miután a magántőke elállt az építés finanszírozásától, úgy határoztak, hogy az új vasművet az állam, nevezetesen az állami tulajdonban levő MÁVAG építené va­lahol a Duna mentén. Egyes források tudni vélik, hogy Győrben. A tervezési megbí­zatást a svéd-amerikai Brassert-cég kapta meg.⁸ Az állami beruházás finanszírozá­sára az állam egyszeri vagyonadó (600 millió pengő), illetve 400 millió pengő belső kölcsön kibocsátásával nyújtott fedezetet. (Ebben benne foglaltatik az egész Győri program.)
A nagyolvasztóművet tehát a Duna mentén kívánták felépíteni, mert mint az iparügyi miniszter kijelentette: “ha azt a nagyolvasztót valahol itt a Duna mentén létesítenénk, akkor azzal a reménnyel építhetnénk fel, hogy majdan Krivoj Rogban nagy mennyiségű érc fog felszabadulni, és ha az víziúton Németország felé gravitál, akkor egy ilyen közbeeső állomásnak… illetőleg egy ilyen nagyolvasztónak jogosult­sága az érc szempontjából megvan”.⁹
Arról is szó volt, hogy a magyar tőkések Krivoj Rogban bányát kapnának, mely a helyreállítás után a magyar tőkésipart szolgálná. Más szóval a tőkés Magyarország is szovjet ércre építette volna a vasművet, csakhogy ők a Szovjetunió kirablására gondoltak. A gyár berendezéseinek szállítására a németországi Hermán Göring Mű­vekkel folytak kezdeti tárgyalások, de a németek soha nem támogatták komolyan ezt a tervet.
Magyarország urai későn látták be szükségét és főként rossz célok szolgálatába állították a magyar kohászati ipar fejlesztését. így a magyar kohászat igazi fejlesz­tésére, most már az ország igazi érdekeit is szolgálva, csak a felszabadulás után, az újjáépítést követő esztendőkben kerülhetett sor. 1948-ban a kormány az iparügyi minisztérium útján megbízást adott a Nehézipari Központnak (NIK), hogy készít­sen tanulmánytervet egy létesítendő kohászati kombinát optimális helyére, nagysá­gára és költségeire. A javaslatot elkészítő tekintélyes mérnökcsoport vezetői Dancsházi Gusztáv és Hámor Mihály mérnökök voltak. Az üggyel a NIK-en belül a műszaki főosztály foglalkozott, melynek élén Sebestyén János¹⁰ mérnök állt. A javaslattevők elképzeléseiket a természet adta lehetőségekhez és a várható igényekhez igazították.
A telepítés lehetőségeinek mérlegelésekor csakúgy, mint a háború előtti tervezők, megmaradtak a Duna vonalánál. Ez nemcsak a mű várható vízigénye miatt, de az alapanyag-szállítás miatt is ésszerűnek látszott. Hazánk közismerten szegény vas­ércben, így a vasmű ércellátása mindenképpen importból származhatott. Mégpedig eredeti elképzelés szerint Jugoszláviából, Prijedorból, illetve Varesből, esetleg a Bal­kánon keresztül a Szovjetunióból. A pécsi feketeszén kokszolási kísérleteinek kedvező eredményei ekkor már ismertek voltak. (Bordás Lajos és Tóth-Sarudy Béla irányí­totta a kísérleteket.) Így a javaslat készítőit erősen befolyásolta a lehetőség: az első hazai iparikokszművet és az új vasművet összeépíteni, mégpedig a szénmező közelében.
Helyszíni vizsgálatok során a szakértők megtekintették Győr, Tát, Dömös, Nagymaros, Vác-Budapest, Pereg, Dunaföldvár, Sióagárd és Mohács térségét. Ez időben, Sebestyén János visszaemlékezései szerint, hallgatólagos kívánalma volt a kormány­nak, hogy a mű ne kerüljön Budapesttől északra és délen 100 kilométernél közelebb a fővároshoz. A mérnökök egyébként a megvizsgált területeket az alábbiak szerint értékelték:

Építési szempontok:

1. az altalaj minősége (hordképesség, talajvíz);
2. a terület nagysága, bővítési lehetőségek, kisajátítási Körülmények;
3. építési elő­feltételek (út, vasút, áram, víz, építőanyag közelsége).

Üzemgazdasági szempontok:

1. közelség az alapanyaghoz (érc, szén, illetve koksz, mészkő);
2. a vízi szállítás lehe­tőségei (évi hajózhatóság, uszálynagyság, bekötő csatorna nagysága);
3. vasúti össze­köttetés a fővonalakkal;
4. iparivíz-ellátás;
5. salakhányó.

Egyéb szempontok:

1. munkaerő-kérdés;
2. ipari decentralizáció (vidék-iparosítás);
3. élelmezési helyzet;
4. légó-védettség (a háborús pszichózis tapasztalatok szerint idejét múlta szempont, de a történelmi hűség kedvéért megemlítve);
5. egészséges külkereskedelmi kapcso­latokra alkalmas hely kelet felé a Duna és a Fekete-tenger partján fekvő országok irányában.

E szempontok alapján pontozták a megvizsgált területeket. A sorrend így ala­kult: Mohács 11 pont; Sióagárd 8 pont; Nagymaros 7 pont; Tát (5 pont; Vác-Buda­pest 6 pont; Dunaföldvár 5 pont stb.¹¹
A vizsgálat eredményei és az előre kiszabott igény, hogy a mű 100 kilométernél délebbre legyen Budapesttől, fedte egymást. Érdemes megvizsgálni az első helyre tett Mohács mellett és ellen szóló érveket. Mohács mellett szólt a talaj minősége és a terület nagysága, az utak, vasutak állapota, a víziszállítás lehetősége, az iparivíz­ellátás és a nagy területet igénylő salakhányó kiépíthetősége (ekkor meg nem számol­tak a kohósalakkal mint építőanyaggal), a környék munkaerő-helyzete, az ipar de­centralizálása, az élelmezési lehetőség, a külkereskedelmi kapcsolatokra való alkalmasság és az építőanyagok, valamint az alapanyag viszonylagos közelsége. Meg kell jegyezni, hogy a javaslat készítői mindig visszatértek, mint döntő argumentumra, a szén-alapanyag közelségére. A kokszgyártást, a pécsi szén kokszolhatóságát kissé túlértékelték. Igaz, nem tudhatták, hogy a megvalósult kohászati kombinát, ellenére a pécsi szén kokszolhatóságának, kokszigényét mégiscsak fele-fele arányban hazai és külföldi antracitból fedezi.¹² A mohácsi telepítés ellen mindössze a vasúti összekötte­tés és a légóvédettség elégtelensége szólt.

Miért éppen Mohács?

A telephely-kereséssel egy időben megkezdték a létesítendő kombinát méreteinek tervezését is. A koksztermelést 280 ezer tonnában, a nyersacéltermelést 320 ezer tonnában, a hengerelt áru-termelést pedig 225 ezer tonnában jelölték meg. Akkori számítások szerint egyébként az acéltermelés rentabilitását évi 1 millió tonna acél gyártása alatt nem tartották valószínűnek.¹³ Az egyre növekvő acéléhséget, illetve a tervezés különböző fázisait jól példázza a következő összehasonlítás: az 1945 utáni első tervek 248 ezer tonna acéllal, az imént említett elképzelés 320 ezer tonna acéllal, a Népgazdasági Tanács 359/10/1950. számú határozata 480 ezer tonna acéllal, az el­készült terv 450 ezer tonna acéllal (!) számolt. Ezzel szemben a Dunai Vasmű acél­műve 1961-ben 463 ezer, 1965-ben 615 ezer tonna acélt gyártott. 1969-ben 930 ezer tonna acél gyártását tűzték célul, 1972-ben pedig elérték az évi millió tonnát. A hengerművet 1948-ban 225 ezer tonna/év kapacitásra kívánták tervezni.
Ami a kohászati kombinát építésének várható költségeit illeti, ebben hasonlítási alap és idő híján tanácstalanok voltak a javaslattevők. Végül is az 1942-es költség­számítások dollárban megadott összegét növelték meg arányosan. A végeredmény, kokszolómű és város nélkül, 65 millió dollár volt. A teljes kombinát járulékos beru­házásokkal, lakásokkal, utakkal, partvédelemmel (ezt Mohácson is tervezték, igaz, kisebb költséggel) együtt 1,7 milliárd 1948-as forintba került volna. Ez a tervezett, vagyis inkább elképzelt összeg azonban valószínűtlenül kicsi. De valószínűtlenül nagy volt ahhoz, hogy a magyar gazdaság ezt az összeget egyszerre vagy akárcsak rövid folyamatban is beruházhassa.¹⁴ Pénzügyi vonatkozásain túl a munka páratlan nagy­ságára való tekintettel sem merték a beruházást egyszerre megvalósítani. Elkezdődött tehát az építési lépcsők kidolgozása. Három variánst mutattak be a tervezők, melyek közül maguk legcélszerűbbnek és leggazdaságosabbnak a hengermű nélküli megvaló­sítást tartották. Költsége: 1 milliárd 30 millió forint. Ha kokszoló önmaga épül, az 376 millió forint, kokszoló és nagyolvasztó, acélmű és hengermű nélkül 841 millió forint.
Mivel ekkora kohászati kombinát hazánkban még sohasem épült (azóta sem!), a tanulmányterv elkészítésével megbízott mérnökök külföldi tapasztalatcserét kértek. Mint írják: “Elsősorban Oroszország jöhet szóba, ahol a legújabb gyártási módokat, a legkorszerűbb berendezésekkel alkalmazzák. Másodsorban Lengyelország, harmad­sorban Csehszlovákia, esetleg Olaszország, Belgium és Anglia számíthat még ebben a tekintetben.”¹⁵
A kohászati kombinát terveinek elkészítéséről, illetve elkészíttetéséről 1949 tavaszán került szó a gyakorlatban, Gerő Ernő utasítására Sebestyén János, ekkor már a beruházással megbízott Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat vezérigazgatója és Hámor Mihály, az időközben megalakult Kohóipari Tervezőiroda igazgatója Moszkvába utazott, hogy szóban is előterjessze a magyar kormány kérését, melyet egyébként más forrásból már ismertek a Szovjetunió vezetői. Sebestyén János így emlékszik vissza ezekre a napokra:

“Egy hete voltunk már Moszkvában, de még senkivel sem sikerült tárgyalnunk. Egy délelőtt értesítettek bennünket, hogy készüljünk fel, mert délután 3 órakor a Kremlben Mikojan, a Szovjetunió miniszter­tanácsának akkori elnökhelyettese fogad kettőnket. Jelen volt a fogadáson még két miniszter és egy magas rangú miniszteri hivatalnok a külkereskedelmi minisztérium­tól. Hámor Mihály, aki anyanyelvi színvonalon beszél oroszul, előterjesztette a ma­gyar kormány kérését, nevezetesen, hogy segítséget kérünk egy általunk elképzelt kohászati kombinát tervezéséhez, továbbá, hogy a technológia kialakítására vonat­kozó tanácsokat és gépimport lehetőségeket kérünk. Mikojan kiadta a jelen levő minisztereknek az utasítást, hogy az ügyet vegyék kézbe. Attól kezdve naponta három tárgyalásunk volt. Végül egy hatalmas kérdőívvel jöttünk haza, amelyben sok száz, általunk nem is fontosnak tartott kérdés volt a létesítendő kohászati kombinátra vonatkozóan.”

Hogy másfél évvel később a minisztertanács 1950 januári ülésén nem a “henger­mű nélküli kombinát” kiindulási javaslattervét fogadta el, annak több oka volt. Elsősorban, hogy a hazai tervezőkkel szemben a szovjet tervezők, élükön Bargin professzorral – ők már gyakorlatból – csakis hengerművel együtt tartották rentá­bilisnak a művet. Még akkor is, ha a beruházás költségei így felemelkedtek. Másod­sorban, hogy 1949-ben döntés született a magyar kohászat profilírozásáról, mely sze­rint a MÁVAG-Kohászat (ma Lenin Kohászati Művek) kapta a közép- és nehézszel­vény, a Rimamurány-Salgótartján RT (ma Ózdi Kohászati Üzemek és a Salgótar­jáni Acélárugyár) a könnyűszelvény, a W. M. Csepel (ma Csepel Vas- és Fémmű) a varrat nélküli csövek gyártásának profilját. Az új, létesítendő kohászati kombinátra várt a hengerelt lemezek gyártása. Népgazdaságilag is erre volt legnagyobb szükség, hiszen kohászati termékeinknek csak 30%-a volt lemezáru. Lemezszükségletünk 25%-át importáltuk, ezen belül finomlemez-szükségletünk 50%-át külföldről elégí­tettük ki. Ezzel szemben az Egyesült Államok kohászati termékeinek 60%-ában, a MONTÁNUNIÓ (Európai Szén- és Acélközösség) termékeinek 40%-ában, a Szov­jetunió kohóipara termékeinek 34%-ában gyártott lemezt.¹⁶ A népgazdaság fejlődése a kohászattól gyártmányösszetétel-változást igényelt, mégpedig lemezirányban. Fel­vetődött a kérdés akkor is – azóta is sokszor -, hogy miért nem hátulról, tehát a hen­germűtől kezdődően építik fel a kombinátot. Ezt a javaslatot el kellett vetni, mert a hazai acéltermelés ekkor alig volt több, mint 647 ezer tonna/év. Ez a mennyiség nem tette volna lehetővé a hengermű folyamatos anyagellátását. Import-lehetősé­günk pedig – de erre valutánk sem volt – éppen az acélkonjunktúra következtében szinte a nullával volt egyenlő. Ez utóbbiban közrejátszott a kialakuló hidegháborús hangulat, a háború vélt közelsége, a Szovjetunió és Jugoszlávia kezdődő politikai nézeteltérése, az 1949-ben (Rajk-per) kiteljesedő jugoszlávellenes magyar kampány, mely végeredményben többek között az új kohászati kombinát telepítését is döntően befolyásolta, sőt meghatározta.
A létesítendő gyárnak még nem voltak tervei, de a beruházással megbízott Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat 1949 tavaszán már tevékenykedett. Kuriózum­ként érdemes felidézni a később milliárdokkal dolgozó intézet első ügyvezetőségi ülé­sének jegyzőkönyvét, mely szerint a NEB-nek ekkor 70 dolgozója volt, gondjaik közé pedig 12 írógép, 1 számológép és 5 személygépkocsi beszerzése tartozott.¹⁷ Amikor 1949 nyarán Magyarországra érkezett az első szovjet komplex mérnökbrigád E. V. Vojevogyin vezetésével, Mohácson már építkeztek. A NEB a Kossuth Lajos utca 54. számú házban ütötte fel tanyáját és innen irányította a kormány 1400/1949. számú rendeletére megindult előkészítő építkezést, melyet a Magyar Gyárépítő NV végzett.

Épül a mohácsi kombinát

Sebestyén János visszaemlékezései szerint a kedvező mérnöki vélemények elle­nére a kormánynak már 1949 tavaszán nem volt szimpatikus a mohácsi helykijelölés. Egy tavaszi napon Gerő Ernő, Vas Zoltán, Bebrits Lajos vezette bizottság járta vé­gig Mohács, Sióagárd, Paks, Dunaföldvár környékét, de ezek közül legkedvezőbbnek valóban Mohács bizonyult. Nyáron a szovjet mérnökök is egyetértettek a mohácsi helykijelöléssel.
Augusztus elsején azonban Sellő Dénes, a NEB vezérigazgatójának titkára az Országos Tervhivatal elnökének válaszolva így ír: “ma még elvileg nem tekinthető eldöntöttnek, hogy a kombinát Mohácson fog épülni…”¹⁸ Nos, 1949 augusztusában nem még, hanem már nem volt eldöntött Mohács, hiszen bekövetkeztek azok az ese­mények, amelyeket sokáig szemérmesen “egyéb politikai” meggondolásnak nevez­tünk. Ez pedig nem volt más, mint a világkapitalizmustól szított hidegháborús han­gulat, a háború közelségének képzete és a Jugoszláviával megromlott viszony. Gerő Ernő még 1956 júniusában is azt állította, hogy “1949-től 1953-ig csak egy lépésre voltunk a háborútól”. És az akkor már – igaz, csak lakásait és útjait tekintve – épülő kohászati kombinát pedig csak egy lépésre, tizenegy kilométerre volt az “ellenséges” jugoszláv határtól. A mohácsi telepítés javaslói hiába írták, hogy: “ami a hadászati szempontot illeti, a múlt háború bebizonyította, hogy ilyen szempontok­kal nincs értelme törődni. Ha az ellenség egy gyárat el akart pusztítani, azt el is pusz­tította, tekintet nélkül arra, hogy az a határ közelében feküdt vagy sem. Ilyen körül­mények között nem szabad egy mű rentabilitását ilyen okok miatt veszélyeztetni. A vasmű és kokszolómű évtizedekre készül, és nem két-három évre, ameddig egy háború eltarthat.”
A telepítés bizonytalanná vált, az idő pedig sürgetett, hiszen 1949 kora ősz volt, és az ötéves terv 1950. január 1-én kezdődött. Az 1948-as telepítési tanulmányterv Mohács után Sióagárd térségét jelölte a legalkalmasabbnak. Sióagárdon azonban 6 millió köbméter földet kellett volna megmozgatni a talajegyengetés során. Ehhez 1949-ben csak kézi erő állt rendelkezésre. Számítások szerint nyolcezer kubikus hat­hónapi munkájára volt szükség. S ha lehetett volna is nyolcezer kubikust keríteni az országban, s ha ezt a nyolcezer embert el is tudták volna helyezni Sióagárdon, a mun­ka mégiscsak 1950 tavaszán kezdődhetett volna, hiszen ehhez a munkához kimondot­tan tavaszi-nyári időjárás szükséges. A földegyengetéssel 1950 őszén végeztek volna, és így az építkezés csak a másik év, 1951 tavaszán indulhatott volna teljes kapacitás­sal. Ez egy év veszteség, nem is szólva arról, hogy a feltöltött talajra építkezni nem lehet.
Miután Százhalombatta határát szűknek találták, 1949 őszén földmérők jelentek meg Dunapentele határában, jeléül annak, hogy a rosszabbik megoldásban a jobbik győzött. Tudniillik Mohács fölött (Sióagárdon is) minden, kicsit is alkalmas területen lösztalaj van a Duna mentén. Dunapentelét, ahol nem 6, hanem csak 3,5 millió köb­méter földet kellett a talajegyengetés során megmozgatni, csak a 100 kilométeren belüli fekvése miatt nem mérlegelték alaposan 1948-ban. 1949 őszén – hivatalosan csak decemberben – eldőlt a jövőjéről akkor mit sem sejtő kis mezőföldi halászfalu sorsa. A mohácsi építkezés azonban tovább folytatódott egészen a tél beálltáig. Egy NEB-ügyviteli ülés jegyzőkönyve tanúság erre, amely november végén arról számol be, hogy már hat ház áll Mohácson. Végül is 10 lakóépület készült el a tervezett új lakótelepen. (Ma is láthatók a budapest-mohácsi autóbusz útvonala mentén a vá­rostól északra.) Elkészült négy kilométer út is, sőt 3,5 kilométer hosszú csatorna is. Egy későbbi igazoló jelentés arról számol be, hogy a nagy beruházást előkészítendő, Mohácson 40 millió forintot invesztáltak be. Természetesen ez nem nevezhető egy­értelműen hiábavalóságnak, mert például a lakóházakban laknak, az utakat hasz­nálják, a mohács-bátaszéki vasútvonalra ráfért a korszerűsítés stb. Az idézett je­lentés szerint a tényleges veszteség nem tekinthető többnek 1,9 millió forintnál. A mohácsi hagyatékról egyébként az NT 194/11/1950. számú rendelet 1950. március 16-i keltezéssel intézkedik: a hátramaradt épületeket, utakat, csatornákat a városra, a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumra és állami gazdaságokra hagyományozza.
A földmérők tehát már dolgoztak Dunapentelén, amikor december 9-én az országgyűlés jóváhagyta a “Mohácsi kohászati kombinátot”, és amikor ezt követően 19 napra, 1949. december 28-án minisztertanács elé került az áttelepítés ügye. Se­bestyén János NEB vezérigazgató iratai közül előkerült a vázlat, amelyet Zsofinyec Mihály utasítására írt, pontosabban kitalált, és amely az áttelepítésről szóló határo­zati javaslatot feltehetően indokolta a minisztertanács említett ülésén. Sebestyén János e sorok írójától 1969-ben átvette az eredeti szöveg másolatát, és elolvasván, megjegyezte: “Hazugság, teljes hazugság. Nyilvánvaló, hogy a megromlott magyar-jugoszláv viszony miatt került sor az áttelepítésre.” Az indoklás egyébként a többi között így hangzik: “A fenti határozatot az indokolja,¹⁹ hogy az Országos Tervhiva­tal, valamint a Nehézipari Minisztérium és az ezeken kívül álló egyéb szakértők kö­zelebbi vizsgálatának eredményeként az új vasipari kombinát létesítésének színhe­lye Mohács határából Dunapentele határába való áttelepítése látszik szükségesnek. Emellett egyéb politikai szempontokon kívül az szól, hogy a Mohácstól északra el­terülő vidéken a legújabban feltárt talajviszonyok földrengés bekövetkezése esetén túlságosan nagy talajmozgást okoznának, aminek következtében a vasmű építmé­nyeinek alapozása hatalmas többletköltséget jelentene… Ezen kívül a gyári lakó­telep elhelyezési lehetőségei kedvezőbbek Dunapentelén, mint Mohácson, ahol a lakó­telep helye a várostól nagymértékben függ. Előnyt biztosít a dunapentelei elhelyezés­nél az is, hogy a készáruk, valamint egyes nyersanyagok szállítási útvonala megrövi­dül, bár más nyersanyagoké, pl. a széné, megnyúlik…”

Miért pont itt?

A Minisztertanács 6957/1949. szám alatt december 28-án határozatot hozott a kohászati kombinát Dunapentelére történő áttelepítésére. Egyben Sebestyén János közvetett javaslatára Dunai Vasművek NV nevet adományozta a leendő cégnek. A minisztertanács határozatáról Zsofinyec Mihály másnap hivatalos levélben értesí­tette a beruházással megbízott Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalatot:

“Nehézipari Beruházási NV. Sebestyén János vezérigazgató kezéhez. Budapest, VI., Sztálin út 113.
A Minisztertanács az 1949. december 28-án megtartott ülésén elhatározta Dunapentele határában koksz-, nyersvas-, acél- és hengerelt áruk gyártásával foglalkozó vállalat létesítését. A vállalat cége: Dunai Vasművek NV lesz. Elrendelem, hogy kellő időben tegyen hozzám javaslatot a munkálatok ütemtervének megállapítására és a vállalat megalapítására. 1950. január 8-ig bocsássa rendelkezésemre azokat a tér­képeket és adatokat, amelyek a Dunai Vasművek NV céljaira szükséges 600 hold terület kisajátításához szükségesek. Az ipar diszlokációjának végrehajtásával kap­csolatban a mohácsi körzetben új ipari létesítmények elhelyezése szükséges. A mi­nisztertanácsi határozat 3. pontja felkéri az Országos Tervhivatal elnökét, hogy a nehéz- és könnyűipari miniszterekkel egyetértésben 1950. január 15-ig tegyen elő­terjesztést a Népgazdasági Tanácshoz az idetelepítendő vállalatok alapítására. Az új vállalatok alapításánál szükség van a mohácsi körzetben már felépített létesítmé­nyekre. Felhívom, hogy e határozat végrehajtása érdekében szükséges intézkedések­re vonatkozó javaslatát 1950. január 5-ig hozzám jelentse.”²⁰

Ami ezzel véglegesen megkezdődött, az már új fejezet.

JEGYZETEK

E dolgozat Miskolczi Miklós és Rózsa András a Dunai Vasmű történetéről írott monográfiájának első fejezete.

1. A Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat (Budapest, Sztálin út 113) a mohácsi, majd dunapentelei beru­házás, a diósgyőri és a lőrinci rekonstrukció és beruházás bonyolításával foglalkozott. 1953-ban a KGM XX. főosztályaként szerepelt. 1953. július 1-én fel­számolják, és a Sztálin Vasmű Tröszt veszi át funk­cióját.
2. A Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának és Szervező Bizottságának fontosabb határozatai. Szik­ra, 1951. 72. 1.
3. Az ötéves tervvel a szocializmus felé. Népművelési Minisztérium, 52. 1.
4. Mint az 1951. május 17-i országgyűlésen kitűnt, ebből az összegből 2 milliárdot fordítottak volna az új Mo­hácsi Kombinát felépítésére. Az 1951 májusi országgyűlésen azonban felemelték az ötéves terv irány­számait.
5. Berend T. Iván: Gazdaságpolitika az első ötéves terv megindulásakor, 1948-1950. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1964. 13. I.
6. Kahulits László: Szocialista iparosítás és termelé­kenység. Kossuth, 1962. 104-105. 1.
7. Technika, 1945. 247. füzet.
8. Vaskohászatunk helyzetének és fejlesztési kérdései­nek vizsgálata. Vaskutatóintézet, 1968. 71. 1.
9. Berend T. Iván-Ránki Dyörgy: Magyarország gyár­ipara a második világháború előtt és a háború idő­szakában. Akadémiai Kiadó, 1958. 421. 1.
10. Sebestyén János gépészmérnök 1949. március 9-én lett a NEB vezérigazgatója. 1953. július 1-én a Sztá­lin Vasmű Tröszt vezérigazgatójának nevezik ki, ahonnan nehézipari miniszterhelyettessé történt ki­nevezése miatt 1953. december 20-án távozott. Jelen­leg az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság alelnöke.
11. Az új vasmű elhelyezésével kapcsolatos javaslatok géppel írott példánya, a szerző birtokában.
12. A vaskohászat fejlődése és helyzete, 1950-1967. III. kötet. 112.1.
13. Uo. 07. 1.
14. Legalábbis 1948-ban még nem tápláltak ilyen remé­nyeket.
15. L. a 11. Jegyzetet.
16. L. a 12. jegyzet, 96. 1.
17. O. L. M 122 1 doboz.
18. Uo.
19. A 6957/1949. számú minisztertanácsi határozat a kombinát áttelepítéséről.
20. Dunai Vasmű Emlékmúzeum.

Felhasznált színes képek:
Dunaújváros története képeslapokon