Dunaújvárosi Hírlap – 1982. október 29.
Az emlékezet gyertyája
Halottaim is egyre többen
Bizonyos okoskodás szerint a halállal soha nem találkozunk, mert amikorra találkoznánk, akkora már úgysem élünk. Eszerint a halált mindig és csakis mások halálában éljük (élhetjük) meg. Tehát módunkban áll elemezni, legalábbis ami az elvesztés érzés- és élményvilágát illeti.
Mindannyian adunk végső külső tisztességet, és hagyunk helyet szívünkben az elhunyt hozzátartozóinknak, és szeretteinknek. Ez kultúránk tartozéka. Temetőink egyre gazdagabbak (a dunaújvárosi ráadásul megyeszerte a legrendezettebb), egyre több a műkő, a márvány síremlék, némelyik kicsit nagyobb is, ízléstelenebb is, mint az átlagos, de hát a kegyeletnek ebbe a megnyilvánulásába aligha lehet éppen az esztétika és az ízlés nevében beleszólni. Mi tagadás, az urnafal sem esztétikusabb látvány, ráadásul a kegyeletadás évszázadok óta megszokott rendjét-rítusát is akadályozza ebben a (több emeletes) formájában. Ha egyáltalán lehet, ha szabad a temetők esztétikáját kutatni – és éppen halottak napja táján – akkor e sorok írója ausztráliai emlékét idézi. Sidney temetője egy hatalmas, jól ápolt füves rét, ahol a végtelen zöld mezőből két tenyérnyi márványtáblák állnak ki, mutatván az elhunytak nyugvóhelyét domb nélkül. Igaz is, a legújabb világ lakóit nem kötik évszázados hagyományok, s aligha szerepel az ausztrál Nemzeti dalban (ha vanilyen), hogy hol sírjaink domborulnak /unokáink leborulnak…
A látványos külsőségekkel járó gyászok, temetői sírbaugrásos jelenetek lassan-lassan elkopnak, feledésbe merülnek. Az érzelmek fölött egyre többször és egyértelműbben győz az értelem, amit nevezhetnénk felettes énnek is, vagy akár materialista világnézetnek. Ez, persze, nem kisebbíti az elvesztés fájdalmát, a fájdalom érzelmi feldolgozásának feladatát. Az mindenképpen megmarad legbensőbb és kikerülhetetlen kötelességnek, de ami igaz, igaz: jobbára már belül marad. A fájdalom legintenzívebb a hivatalos intézések (rendelések, koporsóválasztás, stb.) során, illetve a gyászszertartás idején, mivel ez utóbbi alkalmasint még ma sem a felajzott érzelmek csillapítására törekszik, mint inkább fokozni kívánja azokat. (Dunaújvárosban a temetés tárgyi feltételei jók, a végső hivatalos ügyek szervezettek.) A szertartás a halottért van, a halott világnézetének, vagy éppen csak szokásainak megfelelően történik. Ezt az értevalóságot azonban nem volna szabad összetéveszteni azzal, hogy gyakran az ún. szocialista temetés szónokai is az elhúnythoz intézik szavaikat. Aligha van ettől kínosabb, az érzelmekre jobban ható, hatásvadászóbb félreértés.
Ha saját halálunkkal sohasem is találkozunk, felnőtt korban aligha mondhatjuk el, hogy még soha sem néztünk szembe a halállal. Eltemettük már apánkat, vagy anyánkat, vagy mind a kettőt, és sokat azok közül, akik egykor fontosak voltak számunkra. Elmondhatjuk a költővel: “…szívem visszadöbben halottam is itt-ott, egyre többen.” Határozottan emlékszem egy kisdiák korombeli október végére, amikor csalódtam, mert szüleimmel, mint mások, nem mentünk ki a temetőbe. Nem volt halottunk. Már van. Itt-ott, egyre több. Mások is vonatra, autóbuszra szállnak, autóba ülnek ezen a hétvégén, hogy letehessenek néhány szál virágot azok sírjára, akiket szívükben gyászolnak, s akiket idézve szép magyar szokás szerint csakis egy jelzőt említenék: szegény… Nálunk ez jelenti, hogy elhunytról van szó.
A dunaújvárosi temető félelmetesen megnőtt az utóbbi években. Ez a világ rendje. Sokunknak már nem kell halottakért elutazni.
Ismerek egy erdélyi mondást, ami szerint: akkor vagy valahol igazán otthon, ha van szeretett halottad az ottani temetőben.
Én itthon vagyok.
Miskolczi Miklós
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
