Nagy Lajos – Szita László: Budától–Belgrádig.
Válogatott dokumentumrészletek az 1686-1688. évi törökellenes hadjáratok történetéhez.
A nagyharsányi csata 300. évfordulójának emlékére (Pécs, 1987)

/RÉSZLET/

A DÉL-MAGYARORSZAGI HADJÁRAT 1686. ŐSZÉN

Lotharingiai Károly

https://library.hungaricana.hu/hu/view/BARM_tkk_1/?pg=16&layout=s

Buda elfoglalása után négy nappal, 1686. szeptember 6-án a császári és a bajor hadsereg a német birodalmi segédcsapatokkal együtt elindult a visszavonuló törökök után, hogy megütközzön velük. A főparancsnok Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel maradt. Az egyesült hadsereg 45 ezer gyalogosból, 34 ezer lovasból: 10 ezer dragonyosból, 24 ezer véresből állt. Elővédként hét és félezer magyar huszár vonult előttük. A Duna mellett haladtak Eszék irányába, mert az ellenség oda tartott. Vonulásuk közben a Dunán kaptak utánpótlást. A közös táboraikról készített térképek szerint az alábbi helyeken álltak meg:

• Szeptember 6-án Szent Pál községnél, Csepel-szigettel szemben. A császári hadsereg naplója alapján ezt a helyet Érddel azonosítjuk.
• Szeptember 7-én a tábor közelében fekvő palánkot “Adom”-nak nevezték. A császári hadsereg naplója szerint aznap Ercsin táboroztak.
• Szeptember 8-án még mindig a Csepel-szigettel szemben vertek tábort. A táborhely közelében fekvő községet “Adon”-nak írják. A császári hadsereg naplója szerint is Adonynál éjszakáztak.
• Szeptember 9-étől 12-ig Dunavecsével átellenben, Pentelétől, a mai Dunaújvárostól délre volt a táboruk.
• Szeptember 13-án és 14-én a rajz szerint Dunaföldvár mellett voltak.
• Szeptember 15-én levonultak Bölcske és Madocsa közé, 16-án is ott maradtak.
• Szeptember 18-án Vettlétől és Gerjentől nyugatra vertek tábort.
• Szeptember 20-tól 27-ig a térképész szerint Tolna mellett tartózkodtak.

A térképen – többek között – az is látható, hogy a törökök mégcsak ép házat sem hagytak maguk után. A császári hadsereg hadinaplója írja, hogy Pentelétől kezdve több tábornál hidat fektettek át a Dunán, mert a lovak nem találtak füvet a jobb parton. A hajóhidakat a térképeken is ábrázolják. A Budát ostromló hadsereg lovas alakulatai, majd a felmentésre jött törökök nemcsak a füvet legeltették le, hanem még a fákat és a bokrokat is eltüzelték. A szeptemberi esős hidegben a délnek vonuló császáriak és bajorok ezért éjjelente még tüzet se rakhattak.

Duuavecsével szemben. 1686. IX. 12.

Tolnára érve, a hadvezérek szeptember 19-én haditanácsot tartottak. A császári hadsereg naplója nem említi az ott elhangzottakat, de Lotharingiai Károly egy, vagy két nap múlva mindenről tájékoztatta az Udvari Haditanácsot. A Bécsben szeptember 22-én keltezett körlevél már a fővezér gyorsfutárral küldött jelentése alapján ír a Buda alól visszavonuló török nagyvezér taktikai lépéseiről. A törökök ugyanis látva a keresztyén hadsereg azirányú szándékát, hogy Eszék ellen vonul, kiürítették a Duna két partján fekvő palánkokat és falvakat. A kivont katonasággal és a hadianyaggal a fősereget erősítették meg. A nagyvezér akkor még a Dráván innen táborozott és a körlevél szerint meg akart ütközni, de a hadserege szétszéledt. A keresztyén táborba érkezett szökevények elmondása szerint a tatár szultán, Galga is otthagyta a nagyvezért és az eszéki hídon át elvonult. A török hadsereg létszáma a sok szökés miatt 2500-ra fogyott és a zászló alatt csak a mindenféle, összedobolt falusi nép maradt. A törökök Kalocsát és Hatvant is kiürítették, majd felégették. A török lakosság és a helyőrség Szegedre ment; a hadianyagot is oda irányították.
Lotharingiai Károly magyar előőrsei szeptember 19-én Eszéktől már csak 20-25 km-nyire álltak. Ezek az előőrsök vonultak be a török által szintén kiürített Mohácsra is. Miksa Emánuel közben haza készülődött a tolnai táborból; végül is maradt még, mert meg akarta várni, mi történik Eszéknél.
Bécsben ekkor már kijelölték a hadsereg téli szállását. A meghódítandó helységekben, az ország déli részén, az ellenség területének határán akarták őket elhelyezni. A Haditanácsban akkor még nem tudhattak arról a pusztításról, amit az 1690-es években készített baranyai összeírások sok helységnél megemlítenek és aminek az emlékét a szájhagyomány mindmáig őrzi még a szlavóniai magyar falvakban is. Az elvonuló tatárok ugyanis 1686 szeptemberében felégetett földet hagytak maguk után és aki élőt megtaláltak, azt elhurcolták, vagy megölték. A pusztítást teljessé tették a visszavonuló török és tatár nyomában ide szivárgó magyar hajdúk, őket a későbbi tanúvallomások és más feljegyzések, akkori szóhasználattal “tolvajok”-nak említik. Közülük sokan innen húzódtak fel a királyi végvárakba és a török hatalom gyengülésével mind sűrűbben jártak vissza úrbért szedni, vagy csak zsákmányolni. A hajdúk az elbujdosott népet még azokon a rejtekhelyeken is megkeresték, ahová a török, vagy rác martalóc és a tatár nem merészkedett be. Semmivel sem voltak irgalmasabbak a többi említettnél. A török kort túlélt magyarságból, a Dunántúl keleti részén, csak azok maradtak meg, akik vagy messzire futottak, vagy szerencsésen választott búvóhelyen várhatták meg a háborús világ végét.
1686. szeptember 26-án Bécsben már tudtak a török hadsereg szétszéledéséről, mert arról számolnak be, hogy a lotharingiai herceg Eszék, Badeni Lajos Pécs, Caprara generális pedig Szeged és Erdély ellen indult. Rabattá generális pedig már készülődött is az ország déli részébe, az utánpótlás megszervezésére.
A tolnai haditanácson azonban csak a hadsereg kétfelé osztásában állapodtak meg. Az egyik hadoszloppal Szegedet akarták elfoglalni, a másikkal Pécset. Az erről Bécsbe küldött jelentésében a fővezér csak megemlítette, hogy a nagyvezér el akarja hárítani Eszék ostromát. Az ostromról írt szavakat az Udvari Haditanács rosszul értelmezte és, mint Lotharingiai Károly előterjesztett tervét hagyta jóvá. A hadműveleteket végül is úgy hajtották végre, ahogyan a két fővezér és a generálisok Tolnáról javasolták.
Eszék elfoglalását a tolnai haditanácsban nem is tervezték. Ennek több oka is volt. Mindenekelőtt az, hogy a menekültektől, kémektől és a török tábor szökevényeitől értesülhettek az ottani védőművek jó állapotáról. A nagyvezér a helyőrség létszámát megemelte, a várat fel is készítette az esetleges ostromra. Az akkori hideg őszben, szeptember végén elhúzódó ostromba nem kezdhettek. A környék feldúlása miatt továbbra is csak a Dunán kaptak utánpótlást Budáról. Az időjárás romlásával az még jobban akadozott volna. Mindehhez hozzájött még egy fertőző betegség, a vérhas, amely a császári hadsereg naplója szerint Lotharingiai Károlyt már szeptember 12-én megtámadta. Ha 1686-ban a fővezér beteg volt, akkor a fertőzés a jóval mostohább körülmények között élő legénységet még inkább elérte és megviselte. A hadinapló ezt a betegséget csak megemlíti, de a vérhasról minden korban hallgattak. Ezt az egyik fő tünete miatt tették, amiről akkor sem illett beszélni. Valószínűleg más oka is volt a hallgatásuknak: nem akarták, hogy az Udvari Haditanács a két évvel korábbi budai kudarc megismétlődésétől félve leállítsa a hadjáratot.
A két fővezér maga is tudta, milyen méretű hadműveletbe kezdhet a beteg hadsereggel és részben a járvánnyal is indokolhatták a tanácskozásukon az eszéki ostrom elhalasztását.
A fővezérek és a generálisok az Udvari Haditanács jóváhagyását ilyképp módosítva, csak néhány, alig védhető város ostromát és az eszéki híd elpusztítását határozták el. Ezek birtoklását és a híd elpusztítását a következő évben várható dunántúli hadműveletek miatt tartották fontosnak, de a török kézen maradt dunántúli várakat és Egert is minél jobban el akarták szigetelni.
Simontornya, Pécs, Dárda, Kaposvár és Szeged ostromát és a híd felégetését azonban már nem Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel irányította. A két hadoszlopot Tolna, illetve az akkor még balparti Bogyiszló közelében még öszszeállították, de a hadműveletek lefolytatását kiváló képességű tábornokaikra bízták.
A bécsi Udvari Haditanács és a hadsereg főparancsnokai egyaránt ismerték a török hadsereg erényeit és hibáit. Tudták, hogy a nagyvezér Buda alól elvezetett hadseregében ütőképes alakulatok is voltak. Ezek jó része ugyan szétszéledt Eszéknél, de a következő tavaszon újra hadba állítják őket, sőt a lovasság létszámát a szpáhikra gyakorolt nyomással, a gyalogságét pedig erőltetett toborzással meg is növelhetik. A török nagyvezér a budai kudarc után a bukását csak azzal az ígérettel odázhatta el, hogy visszahódítja az elveszett városokat és területeket. A stratégák a várható hadjáratnak a célját és az irányát is tudhatták: a nagyvezér a császári és a bajor hadsereg megsemmisítése után Budát akarja majd visszafoglalni.
A békeszegő török várparancsnokok 150 éven át tartó állandó terjeszkedése miatt a császári diplomaták számtalanszor tiltakoztak a Portánál és követelték a békeszegéssel elfoglalt, vagy hódoltatott magyar terület visszaadását. Ezeket a követeléseket a nagyvezérek mindig elutasították a vallásuk egyik törvényére hivatkozva, miszerint ahol egyszer a mohamedánok már imádkoztak, azt a helyet fel nem adhatják. Bécsben ezt nagyon is megtanulták és számítottak arra, hogy a szentnek mondott városáról, Budáról a török le nem mond.
A rommá lőtt budai várat ugyan a következő év nyaráig nem lehetett felkészíteni az esetleges ostromra, de a császár gondolt az újjáépítésre, mert Rosenberg grófot, a Kamara elnökét szeptember végén oda küldte azzal a feladattal, hogy szemlélje meg “a főváros állapotát és végezzen felmérést, mekkora költséggel lehetne abból egy szabályos erődöt építeni”. Erre a célra ugyanis a pápa jelentősebb összeget ajánlott fel, mert “ezáltal a keresztyénség ismét egy erős védőbástyát nyerne a török hatalommal szemben”.

Nagyharsányi csata ábrázolása.
C. L. N. D’Hallart rézkarca.

A török Buda ellen irányuló támadására tehát Rómában is gondoltak, nemcsak Bécsben. Azt pedig, hogy a támadás kivédésére tett előkészületek indokoltak voltak, az később beigazolódott, mert a nagyharsányi csata után számos nehézágyút, tíz mozsarat és a várostromhoz szükséges szerszámok tömegét találták az elfoglalt török táborban. A kihallgatott török foglyok pedig azt mondták, hogy a nagyvezér a várt győzelem után azonnal Buda alá szándékozott vonultatni a hadseregét.
1686. szeptembere elején a nagyvezér békét kért a lotharingiai hercegtől és az “Ottomán Porta a legfőbb tolmácsával átiratot küldetett a császárnak azzal az óhajjal, hogy egy kiválasztott helyre küldjön teljhatalmú megbízottat béketárgyalás céljából.”
Nem írják, de a béketárgyalásra tett javaslat fölényes figyelmen kívül hagyása elárulja, hogy Bécs és a szövetségesei jól tudták, mit is akar a török: az annyiszor alkalmazott keleti taktikájával ismételten teljesíthetetlen követeléseket támasztani, közben állandóan vádolni a másik felet, mert nem akar azokat elfogadva békét kötni. Az elhúzódó tárgyalások ideje alatt a nagyvezér kiegészíthetné és a korszerű, vonalas hadviselésre is kiképezhetné a kivérzett és csak az elavult ékalakú, támadó hadrendet ismerő hadseregét. Az évekig tartó alkudozások ideje alatt az ellenségek szövetsége fellazulna, a korszerű hadviselésre kiképzett, harcedzett, kiváló szellemű zsoldos hadseregek széthullanának, az uralkodók és a hadvezérek közül is többen meghalnának. Az időnyerés csak a töröknek kedvezett volna; így azután akárkinek is küldette a mohamedán felsőbbrendűsége tudatában még mindig rosszul tájékozódott Porta a tárgyalást kezdeményező levelet, Bécs nem ült le vele alkudozni.
A lotharingiai herceg vagy Badeni Lajos nem köthetett békét, a császár pedig mindaddig nem szándékozott válaszolni a Portának, amíg azt a szövetségeseivel meg nem tárgyalta.
1686 őszén a keresztyén hadsereg egyik hadoszlopa Tolna mellől indult el Délkelet-Dunántúl felszabadítására. Ez három vértes, három dragonyos és hét gyalogos ezredből állt; a parancsnokuk Badeni Lajos lett. A hadoszlop összeállításában Miksa Emánuel még részt vett, de két nappal a fenti ezredek elvonulása után, szeptember 25-én útra kelt Bécsbe.
Badeni Lajos először a Sárvíz partján maguk mögött hagyott Simontornyát ostromolta meg. Az ottani törökök szeptember 26-án az első ágyúlövésre megadták magukat. A kötött szerződés ellenére csak az asszonyokat és a gyermekeket engedték el Pécsre, a vár fegyveres védőit még novemberben is fogságban tartották.
A szerződésszegésnek, amit pedig a török követett el gyakrabban, részben az lehetett az oka, hogy Badeni Lajos az elengedett férfiakkal nem akarta gyarapítani a később ostromolt városok, ebben az esetben Pécs védőinek a számát. Az őrgróf nagybátyjának, Badeni Hermannak az egyik leveléből azt is tudjuk,
hogy a visszatartott törökökért minél több keresztyén rabot igyekeztek kiváltani.
Badeni Lajos Simontornya elfoglalása után Pincehelyen át Kaposvár alá vonult az ezredeivel. A kisebb török erősségek közül útjukba esett Tamási, Dombóvár és Sásd is. Ezeket már előbb elhagyhatta az őrségük, mert nem említik, hogy ellenálltak volna.

Kaposvár ostroma 1686-ban.

A kaposvári törökök októberben még nem adták át a várat az arra vonuló Badeni Lajosnak. Az őrgróf akkor nem is időzött az ottani ostrommal, hanem levonult Barcs térségébe. Október 14-én a Dráva mellett csatlakoztak hozzá a horvátországi Turanovác felől hajóhídon átkelt császári és horvát csapatok. Az utóbbiak között végvári katonák is voltak. A császáriak mintegy tízezren lehettek, ök képezték a drávai hadtestet, amelyet korábban Schulz lovassági tábornok vezényelt; feladatuk a stájer határ fedezése volt a budai ostrom idején. Schärffenberget Schulz halála után nevezték ki parancsnokukká.
A Barcs mellett így jó kétszeresére növekedett létszámú hadoszlop Badeni Lajos parancsnoksága alatt indult tovább Pécs felé. A török kézen levő Szigetvártól délre vonultak el. Az őrgróf Endrőc közelében, egy Gerencs nevű puszta faluban jelentést írt a császárnak, amelyben beszámolt a környéken látottakról is. Amerre vonultak, csak fűvel benőtt, égett falvakat találtak. A horvátok, a végváriak, és talán a tatárok pusztították el őket. A leírást azzal zárta le, hogy amennyiben beljebb lakott falvakat talál, akkor azok fenntartásáról mindenképp gondoskodik majd.
Badeni Lajos hadoszlopa október 16-án érkezett Pécs alá. Közeledtükre a törökök felgyújtották a házakat és visszavonultak a belső várba. A dragonyosok a város omladozó falait megmászták, majd a kitárt kapukon a csapatok benyomultak a városba és a tüzet eloltották. Ezután megkezdődött a belső vár rendszeres ostroma. Október 20-ára már rést ütöttek a keleti sáncon és három ásott akna is betöltve csak a robbantásra várt. A bent levők akkor már négy napja szomjaztak, mert a belső vár egyetlen vízvezetékét a még ma is tápláló forrásánál eltömték. Ebben a reménytelen helyzetben október 21-én reggel a várba húzódott 3000 török adott szóra megadta magát.

Pécsi vár és benne az egyházi épületek alaprajza, valamint a tüzérségi lőirányok jelölése az 1686. október 20-21-i ostrom idején
(GLA. Htk. Bd. III. 2.)

Közülük az őrgróf kétezer férfit Grácba kísértetett és még novemberben is ott tartották őket.
Badeni Lajos Pécs elfoglalása után két részre osztotta az alája rendelt sereget. Az egyik részt ő maga vezette Dárdára, a híd felégetésére, hogy késleltesse a török hadsereg következő évben várható felvonulását Dunántúl ellen.
A másik seregrésszel Scharfenberg grófot Siklós ostromára küldte, ők a várost október 25-én megrohanták és 300 katona élete árán el is foglalták. A belső várat október 30-án adták csak át a törökök. Az átadás módját nem tudjuk biztosan. A török krónikás feltétel nélküli megadásról ír. Lipót császár életrajzírója, Wagner szerint, ígéretre adták meg magukat, tehát elvonulhattak szabadon. Ennek viszont ellene szól Erdély törökországi követének a jelentése, miszerint a siklósiak is fogságban voltak még novemberben.
Scharfenberg Siklós elfoglalása után Badeni Lajoshoz csatlakozott, aki a hadoszlopával akkor még nem érte el az eszéki híd dárdai hídfőjét. Közeledtükre a Dárda alatt táborozó háromezer török lovas a hídon visszavonult Eszékre és az erődöt feladták. A híd körüli mély mocsár abban az esztendőben kiszáradt, ezért a katonák könnyen felégethették a fa építménynek a Dráváig érő ötezer lépésnyi szakaszát, sőt még a folyón átfektetett hajóhidat is. Az eszéki török közben tizenkét ágyúval lőtte őket, de nem sebesült meg senki sem.
Az eszéki hadművelet után az ide irányított csapatok egyik része téli szállásra ment Horvátországba, a másik részével Badeni Lajos vonult el Kaposvár felé. Az ottani törökök, Wagner szerint, november 9-én adták át a várat és szabadon elvonulhattak.
A csapatok Baranyában nem telelhettek. A kamarai összeíró még a következő év júliusában is alig talált lakott falut abban a négyszögben, amelynek Dárda-Dunaföldvár-Keszthely-Sellye a csúcsai. A megmaradt lakosság többsége még akkor is az erdőkbe és a mocsarakba húzódva várta a sorsa jobbra fordulását. Igaz, 1687 nyarán a nagyharsányi csatára felvonuló hadaktól is félhettek.
A Szeged felszabadítására küldött hadoszlop húsz ezredből állt. Két magyar ezred is volt közöttük: Barkóczyé és Petneházyé. Petneházy a tolnai táborozás ideje alatt, szeptember 20-án heveny hasi betegségben meghalt. Az ezrede a keleti magyar hadtestbe tartozott, 700 huszárból állt. Petneházy halála után Csáky László lett az ezrede parancsnoka.
A szegedi hadoszlopot Caraffa altábornagy parancsnoksága alá rendelték, de ő valamikor szeptember 18-a előtt Bécsbe utazott és csak október 16-án érkezett vissza a Duna menti táborba. Amikor október 3-án Kalocsa mellől elindultak, de la Vergne márki, altábornagy parancsnokolt. Szeged alá október 7-én érkeztek. Az ottani törökök a város palánkjait nem sokáig tarthatták és beszorultak a belső várba. A márki még aznap hősi halált halt; az erődítések szemlélése közben az ellenség második ágyúlövése ölte meg. A hadműveleteket ezután báró Wallis vezérőrnagy vezette egészen a téli szállásra vonulásig.
Szeged megsegítését, illetve felmentését két sereg is megkísérelte. Az első kétezer törökből és négyezer tatárból állt és csak segítséget akart vinni. Ahmed pasa, a nagyvezér helyettese vezette őket; október elsején indultak el Eszékről, tehát még azelőtt, hogy de la Vergne elhagyta volna a Duna menti tábort. Ez a török sereg a Dráva közelében, Erdődnél kelt át a Dunán.

Szeged ostroma, 1687.

Ahmed pasa későn érkezett Szeged közelébe. Az ostromlókat ilyen kis erővel nem merte megtámadni, ezért erősítést kért. A vele ment tatárok ekkor külön táborba vonultak, portyázni kezdtek, rá-rátörtek az ostromlókra, lovakat hajtottak el és zavarták az utánpótlást. Wallis tábora már nélkülözött, részben ezért kapott parancsot október 19-én Veterani tábornok, hogy Ahmed pasa Zenta közelébe települt seregét verje szét. Veterani ötezer emberrel, az egész éjszakát végig menetelve a török és a tatár tábor közelébe vonult. Amikor már látni lehetett a törökök tábortüzeit, a tábornok két vonalba rendezte a seregét. A tatár őrszemek közben riadóztatták a török tábort is. Virradatkor a sereg egy része Veterani vezetésével rátört a tatárokra, azalatt Götz ezredes a másik résszel a török tábort támadta meg. A harcban elesett ezer tatár és kétszáz török, a többi elmenekült. Veterani katonái ekkor a tilalom ellenére zsákmányolni kezdtek. A törökök és a tatárok látva a rend megbomlását, visszafordultak és nagy dühvel rátámadtak a zsákmányolókra. Veterani az első támadást a helyén maradt három svadronjával nem tudta feltartóztatni; szorult helyzetében először a St. Croix vértes ezred ment a segítségére, majd Castelli ezredes vezetett oda még három ezredet és az ellenséget visszaverték.
Szulejmán nagyvezér, miután megkapta az akkor még Zenta alatt táborozó Ahmed pasa erősítést kérő üzenetét, Eszék környékén és a Szerémségben minden erőt összeszedett, hogy az ostromlott Szegedet felmentse. 12 000 lovasból és 500 janicsárból álló sereget állított össze. Wagner szerint a lovassága törökökből állt, a török táborban tartózkodó erdélyi követ viszont azt jelentette, hogy csak Galga tatárjaival keltát a Dunán Péterváradnál, október 13-án.
Ez a sereg Veterani ezredeivel akkor találkozott össze, amikor az Ahmed pasa felett aratott zentai győzelem után visszafelé meneteltek a szegedi táborba. A császári ezredek hősiesen megtámadták Szulejmán seregét és az ötödik roham után megfutamították. Több, mint kétezer török maradt a csatatéren és a zsákmány is gazdag volt: az összes személyes poggyászon kívül 17 ágyú, sok ló, négyszáz öszvér, ötszáz teve, amelyeket lőszerrel és élelemmel megrakva akarták bejuttatni Szegedre.
Időközben Wallis aknászai nagy réseket robbantottak az ostromlott vár falán. Amikorra Veterani győztes ezredei visszaérkeztek az ostromlók táborába, azok már mindent előkészítettek a rohamra. Wallis a győztesek bevonulása után a két török seregtől zsákmányolt zászlókat kitűzette az ütegállásokra, majd egy foglyot beküldött a várba a kettős vereségnek és a várva várt nagyvezérük futásának a hírével. Szeged védői az ezt követő felszólításra október 23-án megadták magukat. A győztesek a szabadon elvonuló törököknek szekereket adtak és elkísérték őket Péterváradra, vagy Temesvárra.
Szeged elfoglalása után Wallis tábornok Gyulát is meg akarta ostromolni, de már nagyon benne jártak az őszben és bécsi parancsra téli szállásra vonultak.
Október 6-án, tehát a Szeged ostromára küldött hadoszlop elvonulása után három nappal, Lotharingiai Károly a táborban maradt lovas és gyalogos ezredekkel Kalocsa mellől elindult Buda felé. Az első napokban csak kis távolságokat tettek meg. Miután mind a dél-dunántúli, mind a Duna-Tisza közi hadművelet a kapott jelentések szerint zavartalanul folyt, a herceg növelte a vele vonuló ezredek napi menettávolságát. Október 20-án érkeztek Budára; a gyalogság ottmaradt a helyőrség megerősitésére. Lotharingiai Károly a vele maradt hét lovasezreddel csak az Ipolyig tartott együtt, mert október 22-én előre utazott Bécsbe. Ez a hét ezred az örökös tartományokba vonult téli szállásra. 

 

A bejegyzés a Hungaricana Közgyűjteményi portál segítségével készült.