Dunaújvárosi Hírlap – 2003. február 7.

Boda András

Lázár Zsolt

Legújabb megfigyeléseim szerint öt dolog van, amihez a magyar ember zsigerből nagyon ért: a félfamentes, szilárd fűtőanyagú atomerőművek; a halászlé; az újságírás; a magyar foci és a hóeltakarítás. Az első kettő ügyében időnként még fel-fellángolnak kocsmai viták, az utóbbi háromról azonban köztudott: helyzetük menthetetlen.

A Volán-telepre pár perccel este hét előtt futott be a cég jolly jokere, a “kampós” Rába, amely hajnaltól folyamatosan menti az elakadt, bebicskázott, árokba csúszott Volán-buszokat.
– Meg akit még találtunk – fűzi hozzá a joviális gépész, aki reggel óta egy falatot nem evett. Ránézésre is látom, szívjóságból, meg persze azért saját érdekből is: az elakadt járművek miatt
még inkább lebénulhat
a lassan fél méteres hó miatt amúgy is végóráit élő forgalom.

Bárkányi Zsolt épp eligazít a “belső” telefonon, de helyettesének sem volt sok ideje tétlenkedni – miközben a többiek a frontvonalban harcoltak…

A Rábára – bárhogy is fájlaljuk Lázár kollégával nem ülhetünk fel: egyrészt mert általában két-három nélkülözhetetlen segéderő jár vele, másfelől pedig percekkel előbb érkezett a szigorú parancs a megyei katasztrófavédelemtől, hogy további buszokat nem indíthat a Volán, sőt, a mentőjármű sem mehet ki a telepről. Tóth  Ferenc (normál esetben személyszállítási üzemvezető, hasonló válságszitukban általános dandártábornok) mobiltelefonja lassan meggypirosan izzik, egy buszuk sorsa maradt csak bizonytalan, Mezőfalva-Szőlőhegy tájékán megközelíthetetlen a csuklós, Feri eligazítja a sofőrt, aztán megpróbál mégis valamilyen segítséget szerezni.
No mindegy, nem várunk tovább, kitaláljuk, belevágunk engedély nélkül, igaz, nem a Rábával, csak a Bravával: kalandra fel! Első körben a Nagyvenyimre vezető utat teszteljük meg, az emelkedőig megy minden, mint a karikacsapás, azon vihogunk, mekkora huszárcsíny lesz, ha kimentjük a sofőrt és beszállítjuk a Volán-bázisra, laza félmosollyal.

Hosszú, tömött sorokban csak álltak, és álltak és álltak az autók – nem kevesen az utakon töltötték az egész éjszakát

Pár kilométerrel odébb aztán ez utóbbi ajkunkra fagy, mintha valami teljesen ismeretlen, holdbéli tájon utaznánk,
nini, még két ufó is van,
ja, mégsem, ezek túrázók. Nem jókedvből persze: megállunk és felvesszük a házaspárt, akik Venyimre tartanak, röpke néhány órája indultak mindössze. Egészen Szedrespusztáig fuvarozzuk őket, ott aztán mindennek vége: vészvillogók, serénykedő emberek, hóátfúvás, torlasz. Egy darabig nézzük, aztán menekülőre fogjuk – amíg lehet. Szembe szép számmal jönnek – szeretnénk mindenkit figyelmeztetni, ne menjenek, de senki nem kíváncsi az okoskodásra. Jó lesz nekik, sejtjük.

Kis esti csendélet az Aranyvölgyi úton: a 22-es (netán a 20-as) csapdája a hó szoros értelmében

Este kilenc, vissza a városba: az Aranyvölgyi úton a 22-es csapdája élőben, egy busz várakozik szemben a – merőben virtuális – forgalommal, egyébként semmi különös. Időközben kaotikus állapotokról kapunk hírt:
a Béke téren állítólag helyzet van.
A buszváróban társaságot kaptak a hajléktalanok, az uszoda előcsarnokát is megnyitották a hó kelepcéjében rekedt utasok számára. Ahogy az uszi felé botorkálunk, a parkolóban Tóth István jegyzővel futunk össze – épp némi ellátmányt intéz a mintegy száz fős “menekültseregnek”.
És tovább: a megyei közútkezelő kht. bázisát látogatjuk meg a Papírgyári úton. Barátsággal fogadnak, pedig akkor se szólhatnánk semmit, ha eltanácsolnának a szimatolástól – most aztán van dolog bőven. Az csak hab a tortán, hogy Bárkányi Zsolt, a közútkezelő dunaújváros-sárbogárdi üzemmérnökségének vezetője már attól is elég morcos lehetne, hogy jó
negyven órája van talpon;
szerencsére viszont (s erről a későbbiekben még inkább meggyőződhetünk) alighanem pszichológusi végzettséggel is rendelkezik, türelmesen válaszolgat, s nem csak nekünk. Ha egy Guinness-rekord hitelesítő csoport el tudott volna jutni szerdán Dunaújvárosba, szerintem regisztrálhatták volna az egy percre eső telefonfelvételi csúcsot: nem csupán a vonalas csörög szó szerint folyamatosan, de a három mobil is gyakran nyiszog, és a közutasok belső rádiója is elég sűrűn reccsen meg. Záporozó kérdések, megoldásra váró feladatok, és persze mindenkivel illik udvariasnak lenni, még akkor is, ha egyre emeltebb hangon követeli, tényleg tegyenek már meg mindent, hogy ő eljuthasson mondjuk Nyíregyházára, természetesen minimum feketére szárított úton.
Igyekszünk a háttérben maradni, a be-beérkező sofőrök azért az egy-egy cigarettányi szünet során elmesélik a legújabb sztorikat.
Imre kétszer csúszott bele
a Liazzal az árokba, pedig nem igazán kezdő a szakmában – hajnali négy óta nyomja gyakorlatilag megállás nélkül, fél tíz, számolgatom, hány órát húzott le garantáltan stresszmentes munkahelyén, az ülésben. Most végre leváltják, ő pedig hazamehet pár órát hunyni, és ezzel a szerencsésebbek közé sorolhatja magát – a vidékről bejárók csak az emeleti pihenőben rogyhatnak le az üresjáratokban.
A hangulatra furcsamód a krízishelyzet ellenére sem lehet panasz: aligha csak jelenlétünk teszi, hogy szinte mindenbe belefér egy pici humor – legalábbis a szavak szintjén. Egyebekben ugyanis nincs viccelődés: Zsolt mindenkit egyfajta katonás tónusban kezel, és ez a stíl tökéletesen passzol a dolog hadi jellegéhez. Még a használt szakzsargonban is a hadviselők kifejezéseit alkalmazzák a közutasok: kiderül, hogy a 6-ost és a 62-est még
“tudjuk tartani”,
a mellékutakat viszont “fel kellett adnunk” – természetesen felsőbb utasításra, a megyei katasztrófavédelem koordinációja szerint.

A tűzoltók ismét derékba kapták a jót: kora délutántól hajnalig vontatták a kamionokat – tegnap meg ismételhettek…

Kikönyörögjük, hogy egy kanyarra felülhessünk az egyik csúcsmasztodonra, a Tátrára. Marosi Lászlóa 6-os északi hómezőiről érkezik belátható időn belül, fél óra múlva aztán kiderül, be kell még segítenie egy másik szakaszon, késik. Egy óra múlva tényleg beesik, rossz hírekkel: valahol megkérték, húzzon ki az árokból egy teherautót, a kivontatás során aztán sikeresen leszakadt a sószóró apparát, amely mindösszesen úgy ötmilliót érő készülék. Zsolt úgy dönt, e pillanatban pszichésen nem igazán felkészült a látványra, majd csak félóra múlva nézi meg, amikor már a műhelyben hegesztik vissza.)
A holt időt kihasználva megnézzük a város déli fertályát. A Papírgyári úton simán kijutunk, aztán elindulunk délnek, és zavartalanul suhanunk harminccal egy jó kilométeren keresztül. Ott aztán stop. Jó két kilométeres kocsisor áll egészen a teknő aljáig. Ahol néhány
bebicskázott kamion miatt
átjárhatatlan az út. Kék villogók: a tűzoltók kora délután óta (hajnalig) próbálják felvonszolni az időközben gyorsan kipucolt benzinkúti placcra a kamionokat; a rendőrök a hírek szerint egy elakadt buszból szállítanak el egy beteget. Ilyenkor nem nehéz szót váltani: a mögöttem rostokoló két kisteherautó Kisapostagra, illetve Baracsra menne, ha mehetne.

Az elakadt teherautókat, kamionokat a tűzoltók cibálták minden létezhető eszközzel – ha éppen sikerült hozzájuk férni

Félóra várakozás után jöhet a tuti téma: miért nem kotor a kotró, miért nem sóznak, miért nem kaphat az adófizető állampolgár legalább annyi sanszot, hogy hazajusson a fárasztó nap végén. Ezenközben pedig szépen előzik a békésen várakozó sort azok a jóbarátok, akiktől még pompásabb lesz az egész játék – elárulhatom, népszerűségük nagyjából azonos a temetésen kuncogó vicces emberével. (Nemes cselekedeteikről külön anyagban – lejjebb…)
Vissza a harcálláspontra. Pár percnyi nyugalom után egy kétségbeesett sofőr keresi a “főnököt”, s újságolja: Perkátánál egy rendőr le akarja foglalni a hókotróját. Zsolt az este eddigi legkomolyabb sokkhatását éli át, de megnyugtatja és kitartásra buzdítja emberét (“De főnök, ennek pisztolya is van ám!”), majd egy perc alatt dönt, indulunk a helyszínre. Előtte azért még felhívja a helyi kapitányságot, kéri, ha tehetik, tartsák és tartassák be az ilyenkor szokásos menetrendet: ők szabott stratégia szerint dolgoznak, s ha próbálnak is mindenkin segíteni, semmiképp sem fogadhatják el az ilyesfajta “alulról jövő”, önkéntes kezdeményezéseket.
Bejelentésének mindenesetre van egyfajta eredménye: a 6- os 62-es körforgójában a szerv megállítja narancssárga Astránkat. Itt is áll már egy kotró, kiderül, a posztoló rendőrök szeretnék, ha elhúzna egy megakadt teherautót a vásártérnél. Zsoltnak alighanem a leszakadt sószóró is bevillan, amikor elárulja, most nem igazán ez a dolguk. Kéri, hadd menjen inkább, igazolványt mutat. A rendőr láthatóan ideges lesz, s ha már a kotrót nem kaphatja, hevenyészett közúti ellenőrzés keretében elkéri a papírokat, azokkal elballag a háromszáz méterre álló Borához, és beül csekkolni, érvényes-e a ződkártya. Zsolt közben telefonon próbálja elintézni, hogy megszabadulhasson: rövidesen a megyei főkapitány intézkedik, addig viszont – a fejekben is – a víz az úr. Pár perc múlva visszakapja az okmányokat, a “kolléga” “megköszöni” az együttműködést, és utunkra enged – miután kellő szigorral figyelmeztet a biztonsági öv viselésének e helyzetben is kétségtelen fontosságára. És az izzókészletet meg sem nézte…

Nem, nem glória: talán nem csoda, hogy a rend őrei is feszültek voltak – órákon át szobroztak fagyban-hóban

A 62-esen nagy a sürgés-forgás: az utat tulajdonképpen mindkét oldalról lezárták, hogy “nyugodtan” folyhasson rajta a munka. Perkáta előtt, a tsz-nél hatalmas hódűnéken verekedjük át magunkat, a faluban viszont tökéletesnek mondhatók a viszonyok.
Peru után találkozunk
egy kisebb csapattal: egy “grader”, vagyis talajgyalu próbálja megszüntetni a jégbordákat, mögötte egy kotró tolja oldalra a maradékot – a fal helyenként méter magasságú, pár kilométerrel odébb egy kanalas rakodógép tologatja a lehetőségekhez képest oldalra a havat. Seregélyesig mindössze egy kisbuszt találunk az árokban, plusz egy Trabantot félretolva. Időközben a Seregélyestől északra eső területekért felelős fehérváriak kérnek segítséget: a “géplánc” a tervezettnél tovább kotorja majd meg az utat, Zsolt azonnal intézkedik.
Visszafelé mi is becsúszunk kicsit a “gazba”: együttes erővel tíz perc alatt szabadulunk. Minden gép mellett megállunk egy percre: a kezelők jelentenek, majd megkapják az instrukciókat, mindenki harcoljon tovább a megbeszéltek szerint, csak annak az utasításnak szabad eleget tenni, ami a főnökségtől érkezik, a helyi irányítókat szereljék le valamilyen furfanggal. Éjfél után vagyunk.
Perkátánál minket is megállítanak, ismerős kérdezi Zsoltot, miért nem takarítják már le az Adony és Perkáta közötti utat, továbbá miért nem engedte, hogy a gépek azon a szakaszon is kiszabadítsanak néhány autót (az egyikben kisgyerekek is fagyoskodtak órákon át, meséli a panaszos). A helyzetet megmagyarázni reménytelen, s bár Zsolt azért kísérletet tesz rá, a végén itt is magunk mögött hagyunk egy sértett rendőrt és néhány örökre csalódott autóst. (Fél méter hó esett rövid idő alatt, a szél pedig szakadatlanul erősen fúj – ilyen helyzetben akár Amerikában is a
“térdre, imához”-effektus
lép életbe…)

Egy az elakadt, bebicskázott országúti szörnyetegek közül, az azért elképesztő, olykor micsoda felelőtlenséggel vágnak bele a sofőrök az ismeretlenbe

Lenézünk még a 6-oson egészen a megyehatárig: a Kisapostag előtti völgyben még mindig két tűzoltóautó cibál egy ájult kamiont, a repülőtérnél pedig kíméletlen a helyzet. Szemből már érkeznek a déli területekért felelős gépek, Zsolt ismét megszabja a következő órák stratégiáját, aztán megyünk vissza, a telepre.
Újabb körjelentés, úgy tűnik, a két főút tartható (reggelre sajnos tovább romlik a helyzet, a 6-os utat mindkét irányban lezárják közelebb-távolabb, a 62-es Szabadegyházánál járhatatlan), a mellékutak közül kénytelenek csak azokra összpontosítani, amelyeken át reggel súlyos betegekért (például dialízisre szorulókért) kell eljutniuk a mentőknek. Zsolt akkurátusan, mindenre kiterjedően átadja a szolgálatot helyetteseinek, majd beszól a központba, három-négy órára elájulna, ha szabad.
Elbúcsúzunk, kiszabadítjuk és megtisztítjuk a kocsit, és hazaindulunk. Három, városrészemet megkerülő kör után végül két kilométerre a lépcsőháztól találok egy elfogadható helyet. Innen séta. A csatákból megtérők fásultságával rugdosom a havat – ami továbbra is csak hull, hull rendületlenül…

Bölcsek kiskátéja

(boda) Kezdjük rögtön az elején, a legfontosabbal: ha bevállalós kamionosok vagyunk, kizárólag hosszmintás nyári gumival (már miért lenne baj, ha picit kopott?) vágjunk neki a minimum tíz centi kövérséges hómezőknek, az első megcsúszásnál adjunk kövér gázt, szarjunk a kamionstopra, menjünk rendületlenül, nekünk tuti sikerül, ránk soha nem vonatkozik a no pasaran, mi vagyunk a kingofdöródok. Ha így cselekszünk, már nyugodtan dőlhetünk hátra, megtettük, ami tőlünk telt: sok ezer ember vidám napjait-éjszakáit alapozzuk meg az árokban bebicskázva. Ha tehetjük (időnk és úticélunk engedi), hajtsunk le minél kisebb, eldugottabb mellékutakra, amiken még normál körülmények között sem lenne esélyünk a megfordulásra. Ne higgyük, hogy így nincs lehetőségünk nagy dolgokra: a kisebb utak sokkal könnyebben béníthatók, s rövidesen a nagyok is bedugulnak.

Ha hobbiautósként vágunk a – lehetőleg minél hosszabb – távnak, vegyünk fel parafakalapot, könnyű zsávoly rövidnadrágot, vietnámi strandpapucsot. Szuggeráljuk magunknak, hogy mindenképpen el kell jutnunk oda, ahová tartunk: az indok gyakorlatilag mellékes – nekünk épp elég kell legyen, ha rég láttuk Lidi nénit, Náci bácsi éjjel csúful köhögött, vagy fel kell vennünk a vidéken eladott rotációs kapánkért járó háromezer forintos vételárat. Ügyeljünk rá, hogy fél liternél több benzinünk soha semmiképp ne legyen: túl nehéz autóval esélyünk sincs rá, hogy megdöntsük a hóviharban elérhető sebességrekordot. Ne törődjünk vele, miféle hülyeségeket hazudoznak össze a rádiókban és a tévében a kishitű majmok; nyugodtan vágjunk át azokon a lezárt útszakaszokon, amelyeket egyes magukról megfeledkezett bürokraták kijelölnek – némi lendülettel az ott (szándékosan) felhalmozott hóakadály is áttörhető.  efeledjük: szabad emberek vagyunk egy szabad országban, nehogy már senkik mondják meg nekünk, valakiknek, mit csinálhatunk!
Állapotos feleségünket, podagrás anyósunkatés pláne hőn szeretett gyerekeinket semmiképp ne felejtsük otthon, ekkora kalandból kár lenne kihagyni őket, minél kisebbek, annál jobb, annál mélyebben rögzülhet ugyanis az életre szóló élmény. Magától értetődik, hogy őket se öltöztessük túl, fűtésünk úgyis legendás. Hóláncot, lapátot, takarót, meleg italt és efféle marhaságokat csak a mazsolák hurcibálnak – nehogy már leégessük magunkat ilyesmikkel. Bónuszpontot ér, ha autónk bizonytalan műszaki állapotban van, mondjuk hengerfejes. Tapossuk jó keményen a gázt, minél magasabb fordulatszámon jár a motor, annál hamarabb ott leszünk. Ha netán megakadnánk, azonnal, reflexből nyomjuk az egyes padlógáz bűvös duettet, ha pedig csodák csodájára megcsúsznánk kissé a nyolcvannal vett hajtűben, ne riadjunk meg, ellenkormányozzunk, mint Vatanen a svéd ralin. Másrészt alaptézis, hogy a szembejövőnek is van fékje, majd kitér valahogy, amúgy meg úgy kell neki, minek ette oda a fene.
Ha álló kocsisorral találkozunk, eszünkbe ne jusson a végére beállni, kapcsoljuk be a vészvillogót és különösebb lassítás nélkül kezdjük a parasztokat előzni. Fix, hogy a sor elején valami tehetségtelen senki áll, aki nem fér el ott, ahol mi a pótos IFA-val keresztbe is tökrészegen, behunyt szemmel átsurranunk – másrészt az álló autók alighanem valami más miatt állnak – mondjuk a villamosra, a 2010-es részleges napfogyatkozásra vagy az esedékes szociális segélyre várakoznak. Egyébként is mindenki azt hiszi majd ravaszul működtetett vészvillogónkról, hogy megkülönböztetett járművek vagyunk, höhö, ha megnem, hát kit érdekel.
Ha rendőrökkel találkozunk, és vissza akarnak fordítani, játsszuk ki őket okosan. Éberségük megingásakor azonnal vágjunk át az útzáron, ha ez nem sikerülne, kerüljünk kicsit, valahol csak lennie kell egy földútnak, amely előbb-utóbb becsatlakozik: köztudott, hogy sima havon amúgy is nagyobb az esélyünk.
Ha netán mégis véglegesen elakadnánk valahol, a kocsit hagyjuk az út közepén bezárva, szálljunk ki, fogjuk kézen a családot, és ballagjunk nyugalmasan – előbb-utóbb csak jön egy taxi vagy egy busz. Az autóra több gondunk ne is legyen, jól van az ott, ahol van, alkalmasabb időpontban majd visszaugrunk érte.
Mondjuk ha elolvadt a hó.

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.