A Hírlap – 1995. december 16.
Egy szörnyű karácsonyest
“A szovjet, a német, az angol és amerikai katonai szervek közölték: nem volt repülőgépük akkor este Magyarország légterében.”
/Német ME 110-es Anglia felett 1941-ben
1944 novemberében a 3. Ukrán Front csapatai Mohács térségében a Dunát átlépve Dunántúl területére értek. A harci események változó erővel zajlottak. December első napjaira délről támadva elérték a Dunaföldvár-Előszállás vonalat, majd elkeseredett harcok árán, Kisapostag után december 5-én Dunapentele határát.
Ekkor a németek már elvonultak, visszahagyva a szórványban lévő – demoralizált – magyar egységeket. Délután aztán a magyar csoportok is az utóvédharcok közben északi irányba húzódtak. Számos magyar katona öltött civil ruhát, elbújt Pentele házainál, vagy próbált lakóhelyéhez közelebb jutni. Eközben bizony áldozatok is maradtak a határban, a mai város és vasmű területén. Éjfélt követően aztán iszonyatos tüzérségi előkészítés után délről és nyugatról kerítve elfoglalták Dunapentelét.
December 6-án reggel sokkos állapotban jöttünk fel a pincékből, remegve, félve, hogy valóban “kutyafejűek”-e, mert előzőleg ilyen hírek jártak.
A front keservesen haladt északra Budapest irányába.
A németek a Balaton déli része – Velencei-tó és Esztergom vonalon építettek ki igen erős védelmi vonalat. Innen szándékoztak éket vágni Dunapentele irányában a Dunához, a szovjet csapatok közé és megkezdeni a “Konrád” III. hadműveletet, melynek feladata lett volna – az előző kísérletek után – Budapesten rekedt német csapatok kiszabadítása.
Pentelénél pontonhíd épült a Dunán és így Baja, Dunaföldvár után Dunapentelénél, sőt Adonynál és Ercsinél is létrejöhetett a kapcsolat a két part között.
A harcoló alakulatok tehát tovább mentek, a megszállók pedig berendezkedtek. A csellengő, csapatuktól megszökött orosz katonák pedig bizony nem szűkölködtek az erőszakban. Raboltak, gyilkoltak, melyne kkövetkeztében itt is számos nő, kislány vagy éppen férfi vesztette életét ártatlanul. Nyilván biztonsági okokból összeszedték a “gyanús” férfiakat, pl. a mai Arany J. u. 39. számú háznál is, vallatásra. A gyanúsítottak mezítláb, térdig érő hóban vártak sorukra az udvaron. Az “előkészítés” után aztán megmondhatták, ha tudtak még beszélni mindazt, amit vallatóik akartak.
A katonai parancsnokságok nem tudták elejét venni a spontán és részegen elkövetett embertelenségeknek. Félelem és bánat töltötte ki a napokat. A kőkemény föld csak nehezen adott sírgödröt a sok halottnak. Betegeknek, sebesülteknek alig akadt orvosi segítség. De örültünk hogy élünk, hogy élve maradtunk, hogy átéltük eddig is a borzalmakat, hiszen nem láthattuk a jövendő még fokozottabb megpróbáltatásait.
Új élet reményének szikrája kezdett pislákolni, hiszen elérkezett a karácsony. Ki-ki omladozó hajlékának egy kis részét javítgatta, foltozgatta, hogy a gránátoktól szabdalt fenyőkből karácsonyfát állíthasson. Nagy szükség volt arra, hogy az életben maradt, idegroncs gyerekek érezhessék karácsonyeste szűkös melegét, a szeretet ünnepét. Ahol volt még, ott kukoricából készült az ünnepi “kalács”. Öreg gyertyák, zsír és olajmécsesek világítottak sápadt fénnyel. Asztalok híján ott volt a széna a szép mese részeként, mert hisz a Jézuskát hozó szamár részére volt odakészítve. Jászol is volt egyben. Le-lepillantottunk kíváncsiskodva, hogy itt van-e már a Jézuska.
Csend ülte meg Pentelét. A kemény téli estén hol itt, hol ott hallatszott a halk ének: “Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok…” Számos csonka családban hullottak a könnyek, mert az apa vagy a fiú (vagy mindkettő) távol volt a harcmezőn.
Halkan de azért felcsendült: “Pásztorok, pásztorok, örvendezzünk…” Egy pillanatra talán mi gyerekek még azt is elfelejtettük, hogy háború van, úgy hatott ránk karácsony varázsa. És ekkor… és ekkor… minden előzmény nélkül szinte meghasadt a föld és a pokol zúdult ránk iszonyatos dübörgéssel. Remegett minden, omladoztak a falak, a házak. Lángnyelvek repdestek a levegőben, fagyos rögök kíséretében. Tűz, füst, iszonyatos robbanások. Lángtenger, kétségbeesés! Segítség! Segítség! Emberek, segítsenek! Bomlott aggyal, sikoltozva rohan egy asszony, de ki tudja hová és máris kiderül, a halálba! De a robbanások szörnyű moraja minden emberi jajkiáltást elnyomott. Hát ez a világvége?! Istenem, segíts! Istenem, segíts! Zokogtak az asszonyok. Felnőtt férfiak is sírtak, mert úgy érezték, nincs menekvés. Drága apám nem önmagát, hanem a családot féltette. Ott voltunk kiszolgáltatva a halálnak. Pedig soha nem ijedt meg, még a lövészárokban sem. “Add a kezed fiam! Gyere anya! Bocsáss meg, ha valamikor megbántottalak! De nem szabad meghalnunk! Tartsunk ki!” Apa kemény keze segített a túlélésben.
De mi történt? Ez lenne Dunapentelének a végső haláltusája?! Ki tudja, mennyi ideig tartott a “kínszenvedés”. Egyszerre, miként jött a halál angyala, oly gyorsan el is ment. Néma csend nyomta füstös takaróját Dunapentelére.
Mikor a borzalmak éjszakája után pirkadni kezdett, 1944 karácsonya volt. Feltárult a szörnyű valóság. Bombatölcsérek és halottak szerteszét. Mindenütt sírás és jajveszékelés. Ahol most a Százlábú híd van, darabokra szabdalt emberi hullák halmaza. Mint kiderült, Solt, Nagyapostag, Dunavecse, Szalkszentmárton községekből több mint 120 embert kísértek az oroszok robotra a hadműveleti területek irányába műszaki munkákra.
Ezt az embertömeget telibe találták a bombák. Ott volt együtt kísérő és kísért egy halomban. Szerencséje volt egy másik csoportnak, akit szintén erre kísértek – tagjai között mai városi lakótársunk is volt, mivel ők a mai Rácdombon lévő Frankl kastélyban voltak elszállásolva.
Több mint száz emberroncs került koporsókba, majd szállították az említett községekbe, ahol kegyelettel őrzik emléküket. Ottani lakosok, hozzátartozók is e sorokból ismerhetik meg először a valóságot.
Mert ez a szörnyűség 50 éve történt. Azóta nem sikerült nyomára jutni a tetteseknek. Kik bombázták Dunapentelét 1944 karácsony estéjén? Bár fáradhatatlanul kutatták helytörténészek, de az akkori hadviselő felek előtt is ismeretlen volt a válasz. A szovjet, a német, az angol és amerikai katonai szervek közölték: nem volt repülőgépük akkor este Magyarország légterében. Hát akkor kik? Kik voltak a gyilkosok, akik közel kétszáz embernek oltották ki az életét egy pillanat alatt?!
Messerschmitt Me 110-esek a levegőben
1944 novemberében, a front közeledtével, a Székesfehérvár sóstói repülőszázad Pápa körzetébe költözött. Parancsnoka Fürjes Elemér százados, helyettese pedig Bazsó Károly főhadnagy volt. A nyilas hatalomátvétel után a kulcspozíciókba vagy azok közvetlen ellenőrzésére megbízható, Szálasira felesküdött személyeket helyeztek. A korábbi vezetők vagy parancsnokok ezek alárendeltségébe kerültek, így érkezett ezen századhoz egy Sziegel nevű nyilas zászlós, aki azonnal századosi rendfokozattal vette át a parancsnokságot.
A pilótáknak származási bizonyítványt kellett beszerezniük, nagyszülőkig bezárólag, arról, hogy – többek között – tiszta keresztények. E bizonyítványt igazoló bizottság állította ki, így történt ez G. L. pilóta esetében is, akinek a 3200/197.17/ 1944 sz. származási igazolvány jutott. (Ő sebesülése miatt nem vett részt akciókban, a lövedék ma is kitapintható csípője felett.) A repülő század tagja volt, szem- és fültanúja az eseményeknek, ahogyan K. L. székesfehérvári illetőségű pilóta is.
A pilóták egy része Szálasira, másik része pedig Horthyra esküdött fel, és e tény nem kis nézetkülönbségeket is okozott.
A század technikai állománya Messerschmitt 109-es együléses vadászokból, Messerschmitt 210-es rombolókból állt, utóbbiak egy pilótával és egy rádiós lövésszel repültek. A pilóta kezelésében volt két 20 mm-es gépágyú és négy 13,5 mm-es géppuska. A lövész pedig két 13,5 mm-es elektromos működtetésű géppuskát kezelt a menetiránynak háttal. A 600 kilométeres óránkénti sebességgel repülő gépeket 1800 lóerős, tizenkét hengeres Daimler motorok hordozták. Teherbírásuk egy tonna volt, s 250-500 kg-os bombákat hordozott. Ezek mellett az egységnél Henkel 111-es bombázók voltak, melyek négy fős személyzettel (pilóta, navigátor, toronylövész, haslövész) három tonna összteherbírással repültek. A gép hasi része oldotta a bombákat, de ezek mellett a szárnyak alatt még egy-egy 500 kg-os bomba is függött.
1944. december 24-én az immár teljhatalmú nyilas parancsnok tartott eligazítást a pilótáknak. Egy 3×6 méteres térképen vázolta elképzeléseit és jelölte ki a pilótákat. Tizenhét pilóta és gép kapott parancsot a Duna vonalának Ercsi és Dunaföldvár közötti bombázására. A parancs szerint a gépek terheit “karácsonyi csomagként szórják le, jusson a dunai átkelőhelyeknek is”.
A gépek elindultak és végrehajtották a parancsot, bár igen erős légelhárítás fogadta őket. Ennek következtében a tizenhétből csak tizenkettő tért vissza. A Szálasira fel nem esküdött pilóták a visszatérés után titokban elmondták, hogy terheiket a Dunába szórták…
Nos, ezért nem volt légiriadó, ezért volt váratlan a gyilkos támadás, mert a hadviselő felek sem állatiasodtak le annyira, hogy a szentestén ilyen szörnyűséget idézzenek elő. Sziegel nyilas parancsnok és nyilas pilótái ezt is megtették.
Ezt követően még jobban kiéleződött a viszony a pilóták között. A század sorsa is a végkifejlet felé tartott. Pápáról Szombathelyre, majd Ausztriába, később délre, Mariborba települt.
De mi lett a vezérgyilkossal? Sziegel a századossá előlépett nyilas zászlós a továbbiakban is folytatta igen megtépázott, roncsokból álló századánál az erőszakos, vérengző, a pilótákat is megalázó magatartását. Ám őt sem kerülte el a végzet.
A század Mariborba településekor egy balillával – járőrkocsival – előrement vételezni. Ekkor, a város melletti úton teljesítette egy anonim ítéletvégrehajtó feladatát. Ott találtak rá az út szélén holtan, kiégett kocsijában. Ott égett meg saját zsírjában…
A krónikás huszonhárom bomba becsapódását azonosította Dunapentelén, az 1944-es szörnyű karácsonyestén. Szemtanúja volt gyermekként a szörnyűségeknek és hosszú, fáradságos kutatását az áldozatok iránti kegyeletből tette.
Horváth György
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
