Dunaújvárosi Hírlap – 1989. december 22.

Karácsony – rács mögött

Vérnyomás: 100/80. Ez a körülményekhez képest meglepően alacsony. A rögtönzött orvosi vizsgálatra Bernátkúton, a pálhalmi büntetésvégrehajtási intézet fogházának kitűnően felszerelt minikórházában került sor. Ez az intézet a nyugis helyek közé tartozik, mondhatni az ország legszolidabb “rezsimeinek” egyike. Nincsenek vagányok, nehézfiúk, a kiszabott büntetések időtartama is viszonylag rövid (három hónap-öt év) így egy év alatt átlagosan kétszer, két és félszer kicserélődik a “beutaltak” többsége. Ahogy mondani szokták: kisstílű bűnözők gyűjtőhelye, bár az itt lévők zömmel visszaesők, nem csak a bűnözésben – az alkoholizmusban is.

– Én egy kis faluban lakom, otthon mindenki tudja, hogy bent vagyok, de ami miatt ülök – ittas járművezetés – mifelénk nem számít igazán bűnnek. Akár munkahelyi ártalomnak is nevezhetném – maszek favágó vagyok, azt pedig az ember ritkán csinálja úgy, hogy ne vegyen be négy-öt sört…
B. E. – a nevelőtiszt szerint – nem bűnöző alkat, azt hogy ezúttal negyedszer ül – ugyanazért – nem a társadalommal való szembeszegülésének köszönheti – így jött össze. Egyszer ittasan gázolt valakit – nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okozva – azóta könnyebben horogra akad. Elég, ha csak bemegy a falu kocsmájába…
– Karácsony előtt szabadulok, megpróbálok nem visszakerülni… Vár a családom, a gyerekeim, nagy lesz a boldogság, én ebből a szempontból is szerencsésebb helyzetben vagyok, hogy van hová visszamennem dolgozni…

A többségnek az okozza a legnagyobb problémát, hogy a szabaduló levélen kívül magukkal viszik a megbélyegzettséget is, amitől sokan egy életen keresztül nem tudnak szabadulni, s így talán nem is a hosszabb-rövidebb időre kirótt szabadságvesztés az igazi büntetés. Persze akadnak olyanok is, akiket ez nem nagyon érdekel. A bernátkuti intézetben nem ritka az olyan “vendég”, aki csak azért lop el a boltból valamit ősszel, hogy a telet kihúzza. Itt fűtenek, adnak enni, lehet – kell – tisztálkodni, a már említett kórházban pedig – hivatalból is – talán jobban vigyáznak az elítéltek egészségére, mint a “szabad életben”.

Minden cellában van tévé, a zártláncú videohálózat korlátlanul működik. Negyvenéves koráig – bármennyi időre is ítélték el az illetőt – mindenkit köteleznek az általános iskola befejezésére – ha sikerül. Paradox helyzet, de tény, hogy nem kevesen vannak, akiknek a börtön higiéniai, szociális, kulturális szempontból – felemelkedés. Dehát… Itt vannak a rácsok, a rácson túl, kint, pedig a bizonytalanság…

Aligha meglepő, hogy akárcsak “kint”, itt a rács mögött is kialakul egyfajta társadalmi hierarchia, igaz, kissé sajátságosan, két csoportra osztva a bent lévőket. Vannak a menők és vannak a csicskások, az ennek megfelelő mentalitással. De mivel ez egy szolid hely, besorolás nem “kajakra” megy, a csicska – mert csicskaalkat – önként ajánlja fel a szolgálatait a menőnek. Ez utóbbit arról ismerik meg, hogy Marlborót, esetleg Camelt szív – a csicska Munkást – saját, többé vagy kevésbé elegáns, de mindenképpen kényelmesebb cipőjében közlekedik, neki – potováért, vagyis pénzért, esetleg kávéért, cigarettáért (akárcsak kint) – mindig jut fehérített póló. Mindez persze a szabályok adta lehetőségeken belül, hiszen a munka alapján különféle kedvezmények adhatók és ez az “önbeálló” rend valamiképpen segíti is a rendszer működtetését.

A rendszerét, amit a nevelők gyakran neveznek rezseminek, működését, felépítését pedig szívesen hasonlítják egy kórházéhoz. Csak itt a főorvost parancsnoknak hívják, az ápolókat nevelőknek, a “betegeket” pedig elítélteknek. A gyógymód, a legfontosabb – és talán egyetlen – orvosság az emberi szó. Érdekes az egyik nevelőtiszt megállapítása. Bernátkúton most – és általában – a bentlévők 25-30 százaléka valódi bűnöző, a többiek elkövettek valamit. Többek között ezért is működtetnek úgynevezett gyógyító-nevelő csoportot, ahol a különböző személyiségkárosodásban szenvedő elítélteket tartják megfigyelés alatt, akiknek a cselekedeteit, a viselkedését személyiségjegyek alapján ítélik meg. Tíz éve foglalkoznak alkoholisták gyógyításával is, hiszen a börtönben egy valami ehhez alapvetően biztosított: az absztinencia. Más kérdés, hogy a munkájuk eredményéről vajmi kevés visszajelzést kapnak, hacsak nem abban a negatív formában, hogy a gyógyítottnak hitt szabaduló  később visszakerül… Hiszen az alkohol, mint a bűncselekmények kiváltó oka, régóta vezető helyen van.

A karácsony miatt jöttünk – valamiféle megmagyarázhatatlan ötlet nyomán – a büntetésvégrehajtási intézetbe, de ünnepről, szeretet ünnepről, szó alig esett. Itt nincs ünnep, még akkor sem, ha külsőségeiben jelezni lehet, mert az intézet vezetői ezúttal először lehetővé tették, hogy az épületek lépcsőházaiban is állíthassanak fenyőt. (Eddig csak az ebédlőben volt.) Az ember nézi a tévét. A szerencsésebbek közül néhányan (Bernátkútról 40-50 elítélt) most hazamehetnek rövid eltávozásra, ha e kedvezményt kiérdemelték a munkájukkal, magatartásukkal és ha erre az ítéletük lehetőséget ad. Ha van már “spejzük”, (megtakarított pénzük) talán még ajándékra is futja – ha van kit megajándékozni…
Egy dolog biztos, akár szabadul valaki, akár szabadságra megy, köszönni úgy fog, ahogy bent is mindig: Jó napot! Köszönésben – legalábbis – itt nem “divat” a viszontlátásra…

A büntetésvégrehajtó intézet mélykúti börtönében lányok, asszonyok, készülődnek a karácsonyra, a család legmeghittebb ünnepére, család nélkül. Ahova a külvilág csak néha-néha toppan be, ahonnan a külvilág kizárt. Ahol a szabadság a legáhítottabb, de nem tudják, ha kikerülnek, hogyan is lesz tovább? December elején volt látogatás, legközelebb majd januárban lesz. Közben itt a karácsony, bábműsort és irodalmi műsort is szerveznek az elítélteknek, bonokért vásárolhatnak a börtön boltjában.

A nők nehezebben bírják, mondja a nevelőtiszt. De: készülnek a karácsonyra.
D. M. nem járul hozzá a fényképezéshez. A. igen, de a nevének közléséhez nem. Sz. K. ezt sem, azt sem bánja, ha kizárólag a városban olvassák a lapot. Maradunk tehát az anonimitásnál.
Karácsony? Néma csend a felelet. Egyikük sem néz ránk. Hát lesz, mondja végre A., aztán elhallgat.
Bűn. “Kölcsönadtam négyszázezret, a sajátomból, hát ezért vagyok itt. Mert jószívű voltam, belekevertek”, és már kéretlenül is mondja. A., napközis csoportvezető tanár volt, s miután leszázalékolták, nyugdíjasként butikban dolgozott.
“Védőnő vagyok – voltam” igazítja ki magát D. M., “meghalt a kezem között egy ember. S mert a társadalomra nézve veszélyes dolgot követtem el, hat évet kaptam”.
“Elvesztettem az önuralmamat” – Sz. K. rezzenéstelen – “soha nem voltam békétlen, hirtelen, meggondolatlan, de az édesanyám… Kikészített idegileg, odacsaptam, meghalt. Pedig előtte vettük magunkhoz, hogy ne legyen egyedül. Bedolgozó voltam.”
Büntetés. “Büntetés? Hogy a családtól elzártak, a legnagyobb büntetés!” – A. szavaira bólogatnak társai.
Börtön. “Ez itt egy jól felszerelt munkásszálló, csodálatos könyvtárral, friss ágyneművel, megfelelő ellátással, aki betartja a játékszabályokat, nincs baja” A. viszi a prímet.

Emberek. “A legnehezebb elviselni őket” Sz. K. jelentőségteljesen elhallgat. “Nehéz velük” A. csak ennyit mond “Ugyan, hát ezek buzik!” fakad ki D. M. “De miért? Mert a nagy családcentrikusság mellett elszakítják az embert a családtól, a férjet a feleségtől, hát persze, hogy még azok is homokosak lesznek, akik soha nem gondoltak rá!”
Család: “Minden család szétbomlik, ha valaki bekerül ide” – A. szinte lángol. Háromszor voltam otthon jutalomból. Ott volt a csinos, fiatal férjem, két évig bírta, aztán elvált tőlem. Nem bírta, sehogy sem bírta, se az egyedüllétet, se a lelki összeroppanást, ahogy kezelték, mert én büntetve vagyok. A család is bűnhődik, jobban mint mi! A családunkra senki sem gondol!”
“Tőlem is elvált a férjem” – Sz. K. beletörődően közölte.
“Tőlem nem ment el az élettársam” D. M. határozott.
“Majd fog!” A. féltékenyen sandít társára. “Hát milyen emberek vannak, látja, nem bírja ki, hogy ne bántson, pedig azt mondja magáról, hogy értelmiségi” – D. M.-nél keserűbb asszony aligha van e percben. “Igenis a család tartja bennem a lelket, pedig őket sem hagyták békén. Ha nem zeneszerző lett volna az a férfi, aki meghalt, biztos nem bántották volna ennyire őket, a testvéremet sem rúgták volna olyan könnyen ki a munkahelyéről.”
Külvilág. “Borzasztóan nem érdekel, mi történik kint, igenis gonosz lettem, nem érdekel mit mondanak mások, mit csinálnak, mert ha rágondolok, ép ésszel nem lehet itt kibírni, ezt a bezártságot, család nélkül, gyerek nélkül, beszűkülünk.” D. M. tagoltan és lassan beszél. “Borzasztó volt ez a közkegyelem, felkorbácsolták az indulatokat, éjszakákon át beszéltem a lányoknak, nyugi, várják ki a végét, nem úgy van az, hogy mindenki mehet.” A. most kétségbeesett. “Hova menjek, dolgozni nem tudok, a gyerekeim külföldön vannak, férjem elvált tőlem. Szégyellem, hogy ide jutottam, de fellebbezek, mert nem csináltam semmit. Akik ezt csinálták velem, most kint vannak, én meg bent. Nekik naponta szembe kell nézni a helyzettel, hát így néztek szembe, könnyedén”.
Tovább. “December 26-án szabadulok, de hova?” – A. ezerszer megrághatta már a gondolatait. “Mi lett belőlem? Hát mért nem gondolnak erre a bírák? Miért nem csak felfüggesztett büntetést kapnak az első bűntényesek, miért kell kihúzni teljesen alóluk a talajt? Nem nevel meg a börtön, itt a legnehezebb embernek maradni, nem tudják ezt?”

Sz. K. bólogat, D. M.-ben még élénken élnek az elmúlt időszak történései. “Mint a leprást, kerültek. Az előzetes után szabadlábon voltam, de sehol, de sehol az égvilágon nem kaptam semmiféle munkát. Aztán segítettek. De akinek nem? Elmegy majd lopni, hogy enni tudjon. Aztán viszakerül ide.”
Szabadság. Mélykúton azt szabad, amire engedélyt kapnak. Engedély nélkül csak a gondolatok szárnyalhatnak. És a gólya, amelyik nem kérdezte, lehet-e fészket rakni a bejárat egyik oszlopára. A gólyafészek mégis ott van. Furcsa fintora az életnek.
A karácsonyt a nők nehezebben bírják. Nem gondolnak rá, de tudják, hogy lesz. És nem beszélnek róla. Csak bűnről, a büntetésről, a börtönről, az emberekről és a szétbomló családokról…

MUNKÁCSI IMRE
TIHANYI SZILVIA
Fotó: WOHLMANN GYÖRGY

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.