Dunaújvárosi Hírlap – 1996. november 4.
“…akkor azt hittem, itt a vég”
Köböl Sándor emlékei 1956. novemberének eseményeiről
Köböl Sándor elvégezte a számviteli főiskolát. Katonaság után a Patyolat Vállalat sztálinvárosi egységében kezdett dolgozni. Tervstatisztikával foglalkozott, valamint normás volt és bérelszámoló. Élettörténete 1956. októberében gyökeres fordulatot vett. Amikor beszélgetünk, feltűnik, nem értékeli a történteket – csak mesél. És dokumentumokat mutat. A forradalom és az elkövetkező hónapok summázata olvasható a sárgult lapokon.
– Matejka Márton, az akkori igazgató csalódott a pártban és a kormányban. Előttem akarta összetépni a tagkönyvét, feldúltan közölte, hogy felmond – és eltűnt. A Patyolat működött tovább, Matejka nélkül is. Ekkor kezdődött a mi tevékenységünk, megbízott vezetőként dolgoztunk – engem október 31-től kértek, képviseljem a dolgozókat a Dunapentelei Nemzeti Bizottságban. November 1-jén lettem a bizottság tagja.
És egy nap múlva máris fontos feladattal bízták meg: a szovjet csapatmozgások hírére neki kellett kimennie Baracsra: a város védelmére hívni az ott állomásozó légvédelmi alakulatot. Vállalta:
– Akkor a hadsereg már átállt a forradalom oldalára, Maléter volt a honvédelmi miniszter, ráadásul én is légvédelmiseknél szolgáltam a fővárosban, meg baracsiként is volt némi közöm az alakulathoz. Mégis meglepett a kérés, hiszen én polgári személy voltam. Délután behívattak Pados bizottsági elnökkel együtt Papp Vendel századoshoz, a kiegészítő parancsnokság vezetőjéhez a Görbe utcába. Tőle kaptam a megbízólevelet, szervezzem meg az ütegek bevonulását Dunapentelére. A levéllel kimentünk a pentelei laktanyába, tárgyaltunk a tisztikar tagjaival, akik folyamatosan érdeklődtek telefonon az oroszok mozgásáról.
A szovjet hadsereg Magyarországon 1956-ban
Elég bizonytalan volt a helyzet, de nekem még kiállítottak egy papírt a gépkocsihasználatról. Kaptam egy teherautót, a fedélzeten harminckét felfegyverzett katonával, meg kaptam egy pisztolyt.
A kocsit a 6-os útnál állították meg először az oroszok. Mint Köböl Sándor meséli, nem bántották őket:
– Érdeklődtek az úticélunkról – mondtam, megyünk az állomáshelyünkre, Baracsra -, valamelyik megkérdezte: ez már Budapest? Kis időbe telt, míg elmagyaráztam, hol járnak, de végül egy doboz cigaretta ellenében továbbengedtek. És továbbindultak ők is. Megérkeztünk Baracsra, átadtam a megbízólevelet, elkezdtek csomagolni. Hajnalban már mentünk is vissza. De megint megállítottak minket az oroszok: egy százados kezdett el faggatni, mondtam, megyünk a városba, itt az úton nem maradhatnak felfegyverzett katonák. Csodák csodájára elengedett minket. Három óra is volt, mire megérkeztünk a Dózsa György útra. Másnap az egység felvonult a Sztálin úton, a népek éljeneztek, hogy velünk van a sereg. Aztán az alakulatot szétosztották, a következő két napban Papp Vendellel néha eljártunk ellenőrizgetni őket. Később az oroszok bevonulásakor kegyetlenül és szó szerint eltaposták a kokszoló kapujánál lévő két üteget – egy katona meg is halt akkor…
A riasztó fővárosi hírekre november 7-én Pentelén is elkezdték osztogatni fegyvereket. Köböl Sándor kapott egy géppisztolyt, egy kézigránátot, nála volt a korábban “vételezett” pisztoly – ráadásul kiküldték Földvár felé…
– Motorral mentem ki a kokszoló kapujához, ott minden rendben volt, elindultam Dunaföldvárra megnézni, merre vannak az oroszok. A repülőtérnél állítottak meg, azonnal lefegyvereztek, de a pisztolyt nálam felejtették. Az őrzésemmel megbízott katona vette észre, hogy dagad az oldalam. Elvette a fegyvert – és ráadásul az órámat is -, szóltam neki, hogy töltve van, azt válaszolta, nem probléma. Tegyem csak fel a kezem és fordítsak hátat neki, akkor azt hittem, itt a vég. Eldördült a lövés, a bokám mellett csapódott a földbe. Később ezt a katonát nagyon ledorongolták, amiért össze-vissza lövöldözött – ez valójában még csak egy felderítő csapat volt, nem harcoló alakulat.
Köböl Sándor – és másik három “fogoly” – kalandos úton, több motozást is átvészelve jutott el Földvárra, majd egy hosszadalmas kihallgatás után haza, Baracsra. Dunaföldváron hallott róla először, hogy a szovjet csapatok a város elfoglalására készülnek…
A történet itt akár véget is érhetne, de talán fontos főhősünk utóélete is.
– Matejka Márton pufajkásokkal visszatért a vállalathoz, amelynek én voltam a munkástanácsi elnöke. Januárban jött, ekkor hangzott el először a fülem hallatára, hogy az ilyen véreskezű ellenforradalmárokat, mint én, ki kell rúgni a gyárból. Egy hónap sem telt el, február 12-én felmondott. Aznap este már kerestek a pufajkások, engem ugyan időben figyelmeztettek, hogy meneküljek, mégis bementem a régi tanácsháza épületébe, mondván, semmit sem csináltam, amiért megbüntethetnének. Ott töltöttem a pincében egy éjszakát, de reggel elengedtek. Aztán mégsem tudtam elhelyezkedni sehol: előbb az építőiparban dolgoztam segédmunkásként, majd a számviteli főiskolámmal egy kormos traktorra kerültem a baracsi sertéstenyésztő vállalatnál. Csak ’58-ra rendeződtek annyira a dolgok, hogy a végzettségemnek megfelelően el tudjak helyezkedni. Akkor már nem vontak felelősségre – nagy szerencsém volt egyébként…
Epilógus helyett: Köböl Sándor idén október 22-én vette át Szabó Sándortól, a Fejér Megyei Közgyűlés elnökétől a Göncz Árpád köztársasági elnök adományozta elméklapot: “A Magyar Köztársaság köszöni a nemzet sorsát és történelmét formáló nehéz időkben tanúsított példamutató helytállását.”
Nyulasi Zsolt
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
