Dunaújvárosi Hírlap – 1969. június 20.

Varázslat háromtól hatig

A munkások kerékpárral érkeznek Egy nyikorgó vastalicska, lapátok, gereblyék várják őket. És egy nagy kupac salak. A ház hályogos szemmel, közömbösen nézi a mozgolódást a hepehupás, sáros udvaron. Az emberek egy cigaretta idejére állnak csak. Ez elég a munka szervezőjének is a magyarázatra. Egyszerű a dolog: a majdani utakat durva fekete salakkal kell feltölteni, az ágyások helyét eligazítani és gereblyézni.
Két csoportra oszlik a társaság: A nők a gereblyéket fogják meg, a férfiak a lapátot. Amikor kezdik a munkát, úgy tetszik, reménytelen feladatra vállalkoztak. A rendezetlen terepet parkká változtatni. Fél óra múlva már szembetűnő az eredmény, s ezt látják az emberek is. Fogy a salak, szaporodik a gereblyenyom.
Lekerülnek az ingek a férfiakról, a nők csiklandós nevetéssel a szandáljuktól szabadulnak meg. Egymás után jönnek a vizesedényhez, a kannafedélből isznak. Megy az ugratás, a tréfa. A talicskásnak mind hosszabb szakaszon kell végigtolnia a terhet, néhány heverő deszkadarabot fektetnek elé, hogy haladni tudjon a göröngyös salakúton. A nők egy lapátost kérnek, mert egyenetlenül terítették el a humuszt. Hárman is ajánlkoznak.
Az udvar végében madzagot feszítenek, kimérik a homokozó helyét. Ketten csákányozni kezdenek, a többiek az útban álló termésköveket hengerítik el. Célzásokat tesznek az egyik csákányos egyéni “stílusára”, de a fiatalember meg sem áll, a válla fölött szól vissza:
– Inkább lapátolj utánam. Teherautó fordul a ház elé. Újabb szállítmány salakot hozott. A kerekek megfeneklenek a mély agyagban, mérgesen forognak. A vezető manőverez egy darabig, aztán leáll. Két szívlapátos ugrik ki a fülkéből, egykettőre lerámolják a salakot a platóról. A műkedvelő lapátosok szótlanul figyelik a szakszerű, gyors munkát.

A Ságvári utca hétköznap délutáni életét éli. A keskeny betonjárdán motorok állnak sorban, az asszonyok sétáltatják a kicsiket. Kerékpárosok, szatyros bevásárlók jönnek-mennek. Van, aki kiül a lépcsőház elé sütkérezni. A vidám munkáscsapatra csak futó pillantásokat vetnek. Ketten-hárman odacsapódnak melléjük a lakók közül, tanácsokat adnak. Az egyik beáll a lapátosok közé.
Egy asszony jön a munkavezetőhöz, komolyan tárgyalják a fűmagvetés módját.
– Estefelé jobb lesz, ha eláll a szél – mondja az asszony. – Nem akarom, hogy csomós legyen.
– Jó. Reggelig ráérek, szabadságot vettem ki – bólint a munkavezető.
Elkészült az első útszakasz, hárman cibálják a csörömpölő kézihengert. A gödörásók is szépen haladtak, s legalább olyan porosak, mint a gyerekek lesznek, ha elkészül a homokozó.
– A strandon sem pirulhattam volna le szebben – tapogatja a hátát az egyik lapátos.
A vasmű izotóplabor húsz dolgozója ezen a délutánon a Ságvári II. városrészben társadalmi munkázott. Holnap az itt lakók folytatják. Ha így haladnak, két-három hét múlva játszótér lesz az elvadult, barátságtalan udvaron. Hintákkal, focipályákkal, padokkal.
Varázslat? Aki nem látta, annak hiszi.

Zs. Cs.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.