Dunaújvárosi Hírlap – 2014. augusztus 9.

A Scharbertek öröksége

A sziget, és rajta az egykor festői kúria, nincs jó állapotban

Találkoztunk a Scharbert-örökössel, aki nem akar örökölni semmit – viszont nagyon vigyáz arra az örökségére, ami mégis az övé. A Scharbert névre.

Nem, nem tévedés: a sokszor Schalbertnek, Salbertnek, Salabertnek emlegetett, sőt: írt név “l” helyett valójában “r”-rel írandó – ahogyan azt az örökös, Scharbert Gyula birtokunkban lévő névjegye és a történelmi tények tanúsítják. Élt valaha Magyarországon egy gépészmérnök, Scharbert Gyula, nem is olyan túl régen, aki nem csak egyszerűen gépész volt, hanem az akkori Fiuméban (ma: Rijeka) üzemelt hajógyár igazgatója is! Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésekor a nagypapa e hajógyár berendezéseit Budapestre hozta, és a XIII. kerületi Meder utcában, a Népsziget által határolt Hajógyári öbölben megalapította a Magyar Hajózási Zrt.-t – amely a II. világháborúig innovációival Európa élenjáró belvízi hajógyára lett, de a szocializmus alatt is kiemelkedő műszaki színvonalat képviselt, a Duna-tengerjáró hajók, tolóhajók és úszódaruk miatt.
Ezt a hajógyár alapítójának méltán büszke unokája írja egy levelében. Aki nem csak ugyanazt a nevet viseli, de ugyanazt a foglalkozást is űzi, mint a Scharbert-családban emberemlékezet óta mindenki. Gépészmérnök, nevezetesen.
Az 1944-ben született örökös, aki még mindig aktív főként tűzvédelmi berendezéseket gyártó budapesti vállalkozásában, sűrűn jár gyerekkori emlékei színhelyén, Kisapostagon, sőt, a “Scharbert-szigeten” is. Egykor sokat nyaralt ott, még azután is, hogy 1950-ben államosították szigetet, amelyet (erről megvan az eredeti adásvételi szerződés) 1919-ben vásárolt meg a hajógyárat alapító nagypapa az akkori folyamkotró cégtől, amely a Duna szabályozásán dolgozott.

A sziget látogatói balról jobbra: Fekete Ferenc, a szerző, Scharbert Gyula és Kutrovácz István
fotó: Ónodi Zoltán

Az államosítás után még évekig élt a szigeten a mai örökös keresztapja, aki nemrég hunyt el, kilencvenhét éves korában. Majd az egykori gondnok, volt hajógépész, a nagypapa alkalmazottja, a jó Augusztiny Mihály és felesége, Zsuzsi néni nem csak az ország talán legszebb szigetének legszebb helyén emelt kis kúriára vigyáztak, hanem arra a tartásra is, ami a régi hajósokat annyira jellemezte. Volt mit tanulni tőlük. Amit lehetett, azt mind meg is tanulták, akik hozzájuk jártak. Nem csak az örökös (mint már tudjuk: nem az anyagi javak, hanem ama bizonyos tartás örökösei), hanem barátai is. Akik közé egy nagyon régen nem látott ismerősünk is tartozott, tartozik, akivel a minap éppen a “Scharbert-szigeten” volt szerencsénk találkozni: Fekete Ferenc, a dunaújvárosi mezőgazdasági szövetkezet egykori elnöke…
Hármasban járták be a szigetet újra, ki tudja, hányadszor: Scharbert Gyula, Fekete Ferenc és Kutrovácz István, a Schalbert Kisapostag Település Fejlesztéséért Alapítvány kuratóriumának elnöke.
(Már tudjuk, hogy a név téves – de időbe telik, míg a közjogi apparátuson átmegy majd a névváltoztatási javaslat. Ha egyáltalán érdemes ezzel tölteni az időt.)

Kárpótolva, földbirtokosként

A közelmúltban tartott első dunaújvárosi földárverésen a licitálók többsége rendkívül szemérmes volt. Nem szívesen nyilatkoztak elképzeléseikről, bizalmatlanul álltak szóba az újságírókkal. Volt, aki mereven elzárkózott, volt, aki visszakérdezett: “Mi köze hozzá, hogy a saját földemmel mihez kezdek?” Akik hajlandóak voltak válaszolni, azok – kevés kivétellel – bizonytalanok voltak. Mi lesz, hogy lesz, magam művelem meg, vagy bérbeadom, talán még nem késtem el a döntéssel…

Tart a licitálás

(…)
A legérdekesebb a kijelölt területek közül talán a Scharbert-sziget volt. Azon a napon az északi rész “játszott”, s akadt rá jelentkező, három is. Az egyik a volt tulajdonos fia, Scharbert Gyula lett volna, ám kiderült, ő valami homályos adminisztrációs és jogi problémák miatt nem vehetett részt az árverésen. Később telefonon beszéltünk vele, addigra lehiggadt már, s ekképp vélekedett:
– A kárpótlási jegyünket nem a sziget visszaszerzésére fogjuk felhasználni. Kimentem, megnéztem, s úgy láttam, oly nagymérvű a romlás, hogy nem lenne okos dolog abba fektetni a pénzünket. Persze apámnak, keresztapámnak nosztalgiája van a sziget iránt, de számolni kell a realitásokkal. A következő árverésre remélem rendeződnek a dolgaink, s akkor licitálunk majd, de szántóra.

A Scharbert-sziget – tán még menthető

A sziget északi részének tulajdonosa Sebestyén Sándor és fivére, illetve Haluska János lett. Sebestyénék nem akartak osztozni, de az előzetes tárgyalások során nem sikerült megegyezniük a másik pályázóval. Sebestyánék szántóra is licitáltak, ott biztosra mentek, mert arra a területre korábban nem jelentkezett senki. Az árverésen azonban másként alakultak a dolgok.
– Először pipa lettem – mondja Sebestyén Sándor. – Egy negyvenhektáros területről van szó, amit most megosztottak fél hektár miatt. A fiatalember, aki arra licitált, mindössze ennyire tartott igényt. Gondolom, maradt némi kárpótlási jegye, de hát elképzelni sem tudom, mit csinál akkora területtel. Persze nincs semmi gond, megleszünk békében. Az az övé, ő nyerte. Hogy mit csinálunk az erdővel meg a földekkel? Megműveljük. Én ugyan építőiparban dolgoztam, de erdei, dunai gyerekek vagyunk, s a család minden ágon földbirtokos volt valamikor.
Haluska János, a Scharbert-sziget északi részének másik tulajdonosa, főiskolai tanár. Nem tart háborúskodástól, úgy véli, kijönnek majd a szomszédokkal.
– Először is ki kell takarítani azt a területet. Más tervem egyelőre nincs. Mielőtt megpályáztam volna, megnéztem a szigetnek ezt a részét. Szép. Úgy gondolom, a természet legyőz mindent. Bizakodom, hogy az az erdőre káros folyamat, ami elkezdődött, visszafordítható. Hogy pedagógusként nincs szakértelmem hozzá? Majd megszerzem.
Legyen igaza Haluska Jánosnak. Amikor a fotókat készítettük, őzeket, ragadozómadarakat, őszapókat láttunk. Talán tényleg nincs még veszve minden…

K. S. A.

Megjelent: A Hírlap – 1993. február 9.

.
Bizony, a sziget, s rajta az egykor festői kúria, nincs jó állapotban. A sziget elsősorban azért, mert hagyták feltöltődni a nyugati part felőli holtágat, amely azért vált holtággá, mert gátat építettek a sziget északi részén.
Továbbá leromlott a sziget azért is, mert az 1960-as években a dunaújvárosi vasmű kokszolójából ide kezdték lerakni a széniszapot.

A kúria pedig azért van rossz állapotban, mert bár üzemi épületként használta az új tulajdonos, a Dunaújváros ingatlankezelő vállalata (amelynek egyik munkatársa volt Kutrovácz István is, aki egy anno frissen betonozott járdarészbe bele is véste akkori brigádjuk nevét), valójában nem volt igazi gazdája.
Gondviselője is csak az öreg Augusztiny, akinek rendszerváltás utáni halála óta nem akadt sajnos senki sem, aki törődött volna a sokat látott épülettel.

A “kincses” sziget

Benőtte hát a kúriát az erdő. Betörtek az ablakok, beszakadt a tető, az ajtó, ellopták a szerelvényeket, néhol a padló is életveszélyes.

Mi lesz a szép Schalbert-ház sorsa?

A jószándékú ajándékozási szerződésből mára kártérítési igény lett

A kisapostagiak szerették volna felújíttatni a műemlék épületet
fotó: Wohlmann György

Ködbe vesztek azok a szép tervek, amelyeket a Schalbert-házzal kapcsolatosan szőttek a kisapostagiak. Ajándékozási szerződésből önkormányzatok közötti vita lett.

Dunaújváros közgyűlése ajándékozási szerződéssel Kisapostagnak ajánlotta a községhez közeli Schalbert-házat 2010 őszén. Az ajándékozás feltétele volt a telekmegosztással kapcsolatos telekalakítási engedély jogerőre emelkedése, és az, hogy Kisapostag pályázati támogatást nyer a műemlék ház felújítására.
Csakhogy a pályázat meghiúsult. Ezért Dunaújváros semmisnek tekinti az ajándékozást. A kisapostagiak viszont a várost okolják a kudarcért, szerintük ugyanis a dunaújvárosi aláírás hiányában nem tudtak indulni a támogatási pályázaton.
Kisapostag önkormányzata olyannyira a várost hibáztatja, hogy az ügy folytán keletkezett kárainak a megtérítését követeli Dunaújvárostól, ellenkező esetben bírósághoz fordul jogorvoslatért. De a város is hajthatatlan. A legutóbbi közgyűlés állásfoglalása szerint Kisapostag miatt nem valósult meg az ajándékozási szerződés – vagyis nem fizet.
A Schalbert-ház sorsa tehát továbbra is kérdéses…

(ke)

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 2011. december 31.

.
De még a kúriánál is rosszabb állapotban van a még ugyancsak a nagypapa által emelt uszályépítő műhely! Annak sincs se teteje, se ablaka, s egész kis erdő nőtt benne. Holott, gondolkodnak az emlékidéző terepszemlén szigetet járó urak, még így is, még most is a Duna micsoda ékszerévé lehetne fejleszteni ezt a helyet!
Igaz, hogy borzasztó sokba kerülne például rekultiválni az egykori széniszap-lerakót, s újjáéleszteni a holtágat.
Viszont: nagyon megérné, mivel egyértelmű, hogy a magyarországi Duna-szakasz egyik, ha nem a legszebb helyéről van szó!
Aminek idegenforgalmi és szabadidős hasznosításáról már komplett terv létezik, éppen a Schalbert alapítvány támogatásával.
Arról nem is szólva, hogy a Scharbert név, mint már tudjuk, igazán megérdemli, hogy emlékezzünk rá és a magyar hajóépítés egy szép fejezetére. Hol másutt tehetnénk meg ezt méltóbban, mint a “Scharbert-szigeten”?

Pekarek János

Scharbert-kúria és a dereglyejavító /2025