Dunaújvárosi Hírlap – 1996. december 21.

KÉT MEGSZÁLLÁS KÖZÖTT PENTELÉN

M. Matejev őrmester 1939. mintájú, 61-K típusú, 37 mm űrméretű légvédelmi automata lövege
Olga Lander fotója, 3. Ukrán  front, 4. gárdahadsereg, Magyarország, 1944 novembere
fotó: Stromfeld Egyesület 

1944. március 19. József napja. Szürke, ködös napon mentünk őrsömmel az újpesti vasúti összekötő-hídon. Célunk a hármashatárhegyi Ördögsziklák, ahol szalonnát kívántunk sütni. Már a Farkastorokban kapaszkodtunk felfelé, amikor Budapest felett köröző repülőgépekre lettünk figyelmesek. Nem sok ügyet vetettünk rájuk, mivel ez akkoriban megszokott jelenség volt. Kellemesen eltöltött nap után, hazafelé menet már német katonákkal találkoztunk. A hídfőknél strázsáló fekete egyenruhás, olajos, páncélos katonák felénk meredő géppisztolya már nem sok kétséget hagyott bennünk a történtek iránt. Házunk körüli kis utcák kertjeiben német tankok, szállító járművek, motorkerékpárok, parancsnoki kocsik. Hetedikes gimnazista voltam, néhány nap után már mehettünk haza, vége volt az iskolának. A Budapest elleni első légitámadást még ott értem meg. Messziről láthatóan gomolygott a magasba az égő Soroksári úti olajtartályok fekete füstje. Április első hétvége, a húsvéti ünnepekkel. Gyorsan bekerült Dunapentele is a háborús események sorába. Az utcán masírozó SS alakulatok gyakorlatoztak, énekelték a “Lebe wohl, du kleine Monika” című népszerű katonadalt. Házunk egyik szobáját Friedrich Adolf Unterstrurmführer, az egység parancsnoka, egy knittelfeldi osztrák tanító foglalta el. Két legénye magyarországi sváb fiú volt, mindkettő Jóska. Egyikük Baranya megyei, édesapja ösztökélésére állt be az SS-be. “Fiam, ha hív a haza, menni kell”, mondta az öreg Müller, mikor húsvét alkalmából eljött fiát meglátogatni. Másik egy budaörsi sváb péknek a fia, önként, kalandvágyból állt katonának.

A repülőgép bal szárnyának külső darabja és néhány helyi iskolás gyermek

Bombázó a pentelei határ fölött

Harmadikán este magyar vadászgép lelőtt egy angol Wellington típusú bombázógépet. Ötfőnyi személyzetéből hárman megmenekültek, kettő már nem tudott az égő gépből kiugrani. Ötödikén aknára futott a Schalbert-szigeti partok előtt az Erzsébet királyné gőzhajó. A kapitány a hajót még át tudta irányítani a szemközti apostagi partra, ahol a puha iszapban felfeküdve süllyedt el.
Szabad legyen visszatérnem a két Jóska sorsára. Mindkettőjüket ott láttuk abban a fogolytranszportban, melyet 1945-ben a Budai Vár elfoglalása után az orosz katonák kísértek a falun keresztül. 1950-ben a tiszalöki erőmű építéséről minden polgári alkalmazottat elküldtek, mindössze néhány műszaki irányító szakember maradt a helyszínen. Helyükbe a legnagyobb titoktartás mellett foglyokat hoztak, akik részére szögesdrót kerítéssel körülvett fogolytábort építettek. Az a hír terjedt, hogy háborús bűnösök, mint később kiderült legnagyobb részük az SS csapatokat megjárt magyarországi sváb és csendőr volt. 1953 nyarán a táborban zendülés tört ki, az őrség belelőtt a fellázadt tömegbe. A négy halálos áldozat közül az egyik az a budaörsre való fiú volt, akivel 1944 húsvétján találkoztunk. Temetési helyük a mai napig ismeretlen.
A tavasz folyamán a németekhez átállott ukrán és kozák egységek kiképzőhelye volt Dunapentele. Az iskolában szállásolták el őket. Nyáron a Rommel-féle Afrika Korps kötelékeiből került néhány egység a faluba. Nagyon irigyeltük homokszínű, sivatagi egyenruhájukat. Eredménytelenül alkudoztunk velük az ingre, sisakra, nem állottak kötélnek.

Szovjet tüzérek, 45 mm-es páncéltörő ágyúval kelnek át a Dunán
Magyarország, 1944
fotó: Stromfeld Egyesület 

Gyakoriak voltak a légitámadások. A Budapest ellen repülő gépek felettünk húztak el. Tiszta nyári estéken a Kálváriától láthattuk a főváros feletti félelmetes tűzijátékot. Beosztottak bennünket is légoltalmi figyelőszolgálatra. Az Alájáró út és a Szávits pusztára vezető út kereszteződésénél kellett berendezni komfortos őrhelyemet. A komfort fokozatot az a kristálydetektoros rádióm emelte, melynek antennáját két akácfa között feszítettem ki. Segítségével a szalmakazalban lévő kunyhóban mindig tájékozódni lehetett a légiriadó elrendeléséről. Még ma is hallani vélem a nagy magasságban Budapest felé tartó – esetenként talán több száz – Liberator félelmetes zümmögését. Látom megvillanni a napsütésben a körülöttünk cikázó vadászgépek karcsú testét. A zümmögésbe egyre kevesebb alkalommal vegyült saját támadó vadászgépeink gépfegyverkattogása. Ebben az időszakban légierőnk már verve volt. Irigykedve figyeltem egy alkalommal a Duna túlsó partján, Szalkszentmárton irányába húzódó füstcsíkot, mely egy sérült Liberator testéből indult. A gépből gomba módjára kinyíló ejtőernyőkkel ugrált ki a kilencfőnyi legénység. Irigységem Jóska barátomat illette, aki – lévén, hogy a Duna mellett laktak – ezóta már biztosan átért a kajakkal a túlsó partra. Valóban, úgy is volt! Zsákmánya egy bélelt pilótamellény volt, melyet valószínűleg a gép menekülő legénysége hagyott el, valamint egy viaszosvászon tasak, melyet kibontva egész teste rövidesen teljesen zöld színű lett. Az a festék volt benne, mellyel a tenger felett lezuhant legénység szokta megfesteni a vizet felfújható mentőcsónakja körül.
Napirenden volt a dunai szállítmányok ellen intézett légitámadás is. Éjszakai támadásaik alkalmával az angol-amerikai gépek elaknásították a Dunát. A rejtőzködő mágneses aknák sok hajó vesztét okozták. A védekezésnek kétféle módját alkalmazták ellenük: alacsonyan, a víz felett szálló repülőgép létesített erős mágneses teret, amely robbantotta az aknát, lényegében ugyanez volt a másik megoldás, melyet hajókkal végeztek. Hosszú kötélre erősítve húzta maga után a hajó azt a kis dereglyét, melyre a mágneses teret keltő szerkezet volt felszerelve. Ennek ellenére sok roncs jelezte a Dunán végig az eredményes aknatámadást. A part mentén megfelelő távolságokra a folyamőrség figyelői helyezkedtek el, akik éjjel-nappal vigyázták a Dunát.

Erzsébet királyné gőzhajó

Hullámsír I.

Hullámsír II.

Románia 1944. augusztus 23-án történt átállása nehéz helyzetbe hozta a német-magyar hadvezetést. A szovjet hadsereg támadása nem várt irányból, Dél-Erdély felől következett be. Szeptemberben megkezdődött a menekültek özönlése. Dunapentelén átkelőhely volt, hosszú heteken keresztül szállították a rocsok (rohamcsónakok, melyek az összeszerelt hídtagokat nyomták át a vizen) a polgári lakosságot, katonai alakulatokat. A faluban szinte minden ház szálláshellyé változott. Főleg menekültek kaptak szállást átmeneti időre, akik maguk sem tudták, hova mennek: csak el, Németország felé, ahol tán nem éri utol őket a háború. Hallva a debreceni nagy páncélos csatáról érkező híreket, már mi magunk sem számítottunk semmi jóra. Megkezdte mindenki a disznók levágását, a borok biztonságba helyezését, vagy jobb híján a pincébe engedték, hogy ne kerüljön a randalírozó ellenség kezébe. Mindenki evett-ivott, azzal a jelszóval, hogy ez legalább a miénk. Rejtekhelyet kerestünk a féltettebb holminak, amit lehetett, elástunk, teli bödön lesütött húsokat, zsírt süllyesztettünk a kutakba. A halászok kővel megrakott csónakjaikat engedték a víz alá: – a háború után majd elővesszük – jelszóval. A dunai magas partokon futóárkokat, géppuska fészkeket, bunkerokat építettünk. Kisegítő szolgálatot kellett ellátnunk a katonaság mellett: levente puskákkal, vadászpuskákkal, sőt légfegyverekkel kellett járőröznünk a falu körül. Erdőket irtottunk ki, hogy a gépfegyverek lősávját beláthatóvá tegyük.

A 2. Ukrán Front M-30-as 122 mm-es tarack ütege, Magyarország, 1944
fotó: Stromfeld Egyesület 

Október 12-én az iváncsai partok mellett angol vadászgép mély támadást intézett egy vontatmány ellen. A hajó védelmét ellátó két német tüzért tarkón lőtte, temetésük október 15-én volt a pentelei temetőben. Johannes Voigt és Martin Dreissig sírja még 15 évvel ezelőtt is megvolt.
Október utolsó hetében figyelőszolgálatot láttunk el a Duna-dűlőben. Bunkerünk a csabonyi alsó szigettel egyvonalban, a magaspart egy védelmet nyújtó völgyhajlatában volt, ahonnan futóárok vezetett a magasabban lévő csipkebokor tövébe. Innen kellett figyelnünk a Duna egy szakaszát. Már hallatszottak az ágyúlövések, egyre közeledett túlparton a front. Éjszaka a fellőtt rakéták és torkolattüzek jelezték a küzdők helyzetét. November 1-jén, a délutáni szürkületben esett el Dunavecse. Csönd – majd utána kisvártatva számunkra érthetetlen szavak foszlányait hozta a szél. Kutyaugatás, géppisztoly sorozat, majd utána elhalkuló kutyavonítás, asszonyok sikoltozása, érthetetlen káromkodás: Dunavecsén oroszok voltak!
Az október 29-én indított szovjet támadó hadművelet Budapestről délre ugyan elakadt, de velünk szemközti Duna-part már az oroszoké volt, a solti hídfő kivételével, melyet magyar-német egységek november 14-ig tartottak, amikor a hídfőben rekedtek egy része visszavonult, felrobbantva maga után a dunaföldvári hidat.

A felrobbantott dunaföldvári híd mederpillére

Visszavonuló német katonák által felrobbantott Duna-híd. Anatolij Makarov, aki jobboldalt látható, kölcsönözte ezeket a fényképeket. Fent: a visszavonuló német katonák által felrobbantott Solti Duna-híd. Lent: nem egészen tíz nap munkája. Középen: megindul az átkelés Jégzajlásban, bombazáporban Híd Solt és Dunaföldvár között 1945 januárjában vagyunk, amikor mindössze 4 hónap van hátra a hitleri Németország teljes összeomlásáig. A Szovjet Hadsereg csapatai egyre jobban megközelítik Budapestet. A fasiszta hadvezetés mindent elkövet, hogy a szovjetek ne tudják áttörni a magyar főváros körül kiépített gyűrűt. Joggal félnek attól, hogy a város felszabadítása után a Szovjet Hadsereg előtt megnyílik a Bécs felé vezető út. A szovjet csapatok egy részének már sikerült átkelnie a Dunán az ideiglenes átkelőhelyeken (a budapesti hidakat a visszavonuló németek egytől egyig felrobbantották). Sikerült visszaverniük Dunapentelénél a Balaton és a Velencei-tó térségében áttörést végrehajtó német erőket. A csatározások e sorsdöntő pillanatában a Duna felső szakaszán megindult a zajlás, s a víz- és jégáradat mind az öt átkelőhelyet elsodorta. A Harmadik Ukrán Front két hadserege elszakadt az utánpótlási vonalaktól. Azonnal cselekedni kellett. Tolbuhin marsall, a Harmadik Ukrán Front főparancsnoka elrendelte, hogy tíz nap alatt építsenek egy 16 tonna teherbíró képességű hidat. Képtelenségnek látszott, hogy a két part közötti 500 méteres távolságot a sodródó jégdarabok és a szakadatlan bombázás közepette áthidalják. Kotljar vezérezredes, a front műszaki alakulatainak parancsnoka számításba vette az összes lehetséges megoldást, és arra az elhatározásra jutott, hogy a bal parti Solt és a jobb parti Dunaföldvár között, a szétbombázott vasútvonal mentén kell felépíteni a hidat, úgy, hogy felhasználják a fasiszták által felrobbantott híd maradványait. Ez volt az egyetlen hely, ahol a legvalószínűbbnek tűnt, hogy ilyen rövid idő alatt összekapcsolják a Duna két partját. A munka közben újabb nehézségek támadtak. A régi híd tartószerkezetének egy része a víz fölött akadályozta a munkát, másik részét elrejtette a mélység. A gránit pillérek is részben tönkrementek. Anatolij Makarov Hogyan birkóztak meg ezzel a rendkívüli feladattal? – erről számol be az építkezés főmérnöke, Anatolij Makarov mérnök-ezredes, aki abban az időben őrnagyi rendfokozatot viselt. – Három napot szántunk az előkészítésre. Építőanyagot hoztak, mindent, ami a közelben volt, távírópóznákat, vasúti talpfákat és síneket hasznosítottunk. A búvárok megvizsgálták a víz alatti hídmaradványokat. Mivel a tervezők lassan dolgoztak, az építők maguk készítették el a tervrajzokat, s több kérdést az építés során döntöttek el. A katonák és tisztek reggeltől estig dolgoztak, és mintegy kétezer helyi lakos segített nekik. Lovasszekereken építőanyagot szállítottak, és a legnehezebb munkákból is kivették a részüket. Az egyik legnagyobb gond az volt, hogyan vigyük a helyszínre a pilléreket összekötő híddarabokat. Szétszedhető, fából készült tartószerkezetet készítettünk a parton, s motoros hajóhoz kapcsolt uszályon a kijelölt helyre vontattuk. Majd a két hídrészt ráemeltük a pillérekre, és összekapcsoltuk őket. Megindul az átkelés Naponta több száz bombát dobtak le ránk. Bár a közelünkben megtévesztés céljából egy másik híd épült, és ez sok támadást magára vont, nekünk is bőven kijutott. Volt olyan nap, amikor a németeknek sikerült megbénítaniuk az építőket, de azok életveszélyben is helyreállították a megsérült részeket. Az egyik bombatámadáskor 28 szovjet katona és nekik segítkező helybeli lakos pusztult el. Előfordult, hogy a védelmünkön áttörő német harckocsik mindössze öt kilométerre közelítették meg a Dunát. Ilyenkor a hidat alá kellett aknázni. Szerencsére sikerült visszaverni a németeket, s a híd megmenekült. Alig egy hónapig állt a híd. Február 6-án egy újabb jégzajlás szétrombolta. Ám a Budapest elfoglalásáért folyó hadműveletben felbecsülhetetlen jelentősége volt: 24 napon keresztül biztosította az utánpótlást. A híd több építőjét, így Makarov őrnagyot, magas kitüntetésben részesítették. Nem egészen tíz nap munkája Anatolij Makarov azóta Állami Díjat kapott, az Oroszországi Föderáció érdemes építésze lett, a nagypaneles építkezés egyik úttörője a Szovjetunióban. Jóllehet már nyugdíjas, aktívan részt vesz az építőipari tudományos-műszaki egyesület munkájában, dolgozik a Háborús Veteránok Szovjet Bizottságában. Magyarországgal sem szakadt meg a kapcsolata: levelezik a Csepel Vas- és Fémművek pártbizottságával. G. Mejzerov Megjelent: Szovjetunió, 1983. június

Dunapentele elfoglalása végül is annak a támadásnak volt a része, melyet a november 9-24. között a Duna jobb partján Mohácstól délre kialakított nagyméretű hídfőből indított a 3. ukrán front két hadserege. A 4. gárdahadsereg 102 ezer katonája támadott Székesfehérvár irányában. December 1-jén elfoglalták Paksot, Dunakömlődöt, egyidejűleg Madocsánál átkelt a Dunán az a 252-es lövészhadosztály, mely Dunaföldvár után 4-én már elfoglalta Kisapostagot. Itt a német 979 gránátosezred két zászlóalja egy napig feltartóztatta, de 5-én este már Dunapentelén voltak.
Dunapentele-Rácalmás szakaszon a Dunát, valamint a Szalki szigetet a “Solt” gyalogezred II. zászlóalja és a 101. hidász század védte. A katonák már meglehetősen demoralizáltak voltak. Megyei értekezleten panaszkodott a falu jegyzője, hogy a vezetőik nem törődnek semmivel, idejüket csak mulatozással töltik. A harci szellem a nullával egyenlő. A Duna melletti 5 km-es sávot két alkalommal is hadműveleti területté nyilvánította a magyar hadvezetés, azonban a lakosság nem mozdult, holott jószágokkal együtt – bizonytalan helyre – kellett volna menekülni. December első napjaiban már érezni lehetett: nincs tovább. A határban, kukorica kórók között bujkáltunk, hogy házunkban ne találjanak meg bennünket. Igaz, nem is keresett senki. A szovjet szárazföldi erők támadását a Dunai Katonai Flottilla 1. Folyamhajózási dandárjának 21 hajója segítette, amely a Dunán párhuzamosan haladt a támadó csapatokkal.

A 2. Ukrán front 4. gépesített hadteste 36. gárda harckocsidandárjának állományába tartozó 1944. mintájú T-34 harckocsi.
fotó: Stromfeld Egyesület 

December 5-én délután szökött magyar katonák bújtak a házaknál civilruhát kéregetve. Az Aranyvölgy végén, a mai Szórád Márton út mentén felállított magyar üteg is beszüntette tüzelését. A falu elöljárósága fehér zászlóval, suvikszos csizmában, fekete ruhába öltözve vonult ki a falu végére, azzal a szándékkal, hogy bejelentse az ellenségnek a falu feladását. Az előőrsökbe ütközve próbálták megmagyarázni egy orosz hadifogságot megjárt tolmács útján, hogy a faluban már nincsenek német csapatok és kérték, hogy ne lőjjenek. A kis orosz katona valami ilyen mondással: karaso, szagyisz papa – leültette a követséget a földre és a bokrok közül előkerült társai segítségével mindenkiről lehúzták a fénylő csizmákat, átadva nekik saját lyukas bakancsaikat, nehogy mezítláb menjenek a hideg földön, majd pasli doma mondással békében elbocsátották a békekérőket.
Ennek ellenére sötétedés után és az éjszaka folyamán még több belövést kapott a falu. A dunai flottilla is ugyancsak kitett magáért: első áldozataik sajátjaik köréből kerültek ki. Ez a két szovjet katona került elsőként a szovjet emlékmű előtti katonasírokba.

A bombázások során megsérült templom és iskola épülete

A legszomorúbb karácsony

Mikulás reggelén édesapámmal a kapuban álltunk, vegyes érzelmekkel, meglehetős félelemmel vártuk a történendőket. A gomolygó ködből rövidesen kibontakozott egy lóháton ülő, számunkra szokatlan prémes sapkás orosz, ránknézett, majd megfordult és szó nélkül visszament. Rövidesen jött a kisbíró, kidobálta a katonai parancsnokság rendelkezéseit, öt esetben is halálbüntetés várt a parancs megszegőire. Két orosz jött: egyikük kezében fél vödör bor, másiknál cirillbetűs orosz írógép, melyet kapunk előtt már eldobott. Anyámnak magyarázták, hogy enni szeretnének. Míg készült a rántotta, germán szoldátot kerestek a szekrényekben. Katonák híján megelégedtek óráinkkal, melyeket természetesen zsebrevágtak, de kárpótlásul megvendégeltek a magukkal hozott borból. Inni kellett, amíg csak volt a vödörben.

Karácsony, újév, felszabadulás – emlékezzünk

Így lettünk oroszok ezelőtt 52 évvel.

Őri Zoltán

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.