Forradalom Sztálinvárosban III.

Dunaferr – 2006. november 3.

A ZSUKOV-JELENTÉS NYOMÁBAN (3. RÉSZ)

Forradalom Sztálinvárosban

… Korábbi számainkban megpróbáltam – a hiteles, aktív szereplő és krónikás, Zecher János segítségével – felidézni mi is történt városunkban 1956 októberében, a forradalom napjaiban. Mint minden történelmi eseménynek – a legjelesebb, a legtragikusabb napoknak is van utóélete, még akkor is, ha megpróbálják kitörölni azokat nemcsak a történelemkönyvekből, hanem az emlékezetből is.

Hiányzó lapok 1956 történetéből címmel jelent meg 1993-ban Vjacseszlav Szereda és Alekszandr Sztikalin jegyezte dokumentumválogatás a volt SZKP levéltárából. (A magyar forradalom sorsa – ma már tudjuk – a volt Szovjetunió “jóvoltából” fordult tragikusra. Talán még jelképnek is bizonyulhat, hogy ott is nagyot kellett fordulni ama bizonyos keréknek, hogy a források hozzáférhetővé váljanak s megtudjuk az igazság szeleteit…)
A könyvet forgatva leltem a magyar forradalom fegyveres leverését legfelső szinten irányító Zsukov marsallnak az egykori SZKP elnöksége számára készített jelentéseire, s köztük a következőre: “Jelentés a magyarországi helyzetről az 1956. november 8-a, 9.00 órai állapot szerint. Szigorúan titkos. A Budapesten november 7-e folyamán vívott harcok eredményeként a felkelők ellenállását valamennyi ponton lényegében sikerült megtörni. Csapataink folytatják azoknak a kisebb csoportoknak a felkutatását és lefegyverzését, amelyek megkísérelik a feszült helyzet fenntartását a városban.
Dunapentelén (Budapesttől 50 kilométerre délre) felszámoltuk egy ellenséges magyar légvédelmi tüzérezred, és az ezreddel együttműködő felkelőcsoportok ellenállását.
Csapataink folytatják a kiszabott feladat végrehajtását, és felkészülnek kommandós szolgálat végzésére Budapest területén. 1956. nov. 8. Zsukov” (Az idézett mű 139. oldala.)

***

Nem is olyan régen alkalmam nyílt érettségi előtt álló középiskolásokkal beszélgetni a forradalomról. Külön örömömre szolgált, hogy majd mindegyikük folyamatában vizsgálta, és a történelmi környezetébe helyezte a forradalom eseményeit és következményeit.
N. T.: – 1956 megítélése teljes mértékben azon múlik, hogyan ítéljük meg az úgynevezett “ötvenes” éveket. Aki úgy találja, hogy a Rákosi-vezetést akár fegyverrel is el kellett távolítani, ha csak így lehetett a torzulásnak véget vetni, nyilván másként ítélt meg 56-ot, mint az, aki számára az alapvető folyamatok alapján helyes úton haladtak, csak bizonyos hibák rontották a helyzetet. Az azonban bizonyos, hogy a legújabb kori történelem egyetlen eseményéről sem hazudtak annyit, egyiket sem torzították el és gyalázták meg annyira, mint a magyar forradalmat. 1956 drámai példája annak, hogy a csak hatalmi eszközökben gondolkodó politika útja a szakadékba vezet… A magyar forradalom 13 napja egy hosszú út kezdete volt csupán.
Sz.E.: – A tegnap és a ma, de mi történt az “éjszaka”. A forradalom leverése után valóságos népvándorlás bontakozott ki, az ország lakosságának csaknem 2 százaléka távozott… Hét évnek kellett eltelnie, hogy valamennyi 1956-os elítélt amnesztiát kapjon, s bár mindez nyugati nyomásra történt, azért megtörtént. A politikai viszonyok enyhülésével, és a magyarországi életszínvonal, valamint az ellátás javulásával nyugaton megindult az érdeklődés a szocialista országok, és ezek közül a legtöbb kényelmet kínáló Magyarország iránt… Az évek során egyre nyitottabbá váltunk, rendeztünk nemzetközi karmesterversenyt, előkerült a dobozából “A tanú”. 1978- ban visszakaptuk a magyar államiságot jelképező Szent Koronát, és vele együtt a koronázási jelvényeket, ez részben a politika “elismerése” volt. Menetelni kezdtünk egy teljesen új felé, ki akartuk próbálni a demokráciát, most ezt tanuljuk. Én azért kíváncsi lennék a holnapra is, de addig is éljünk a mának…

*******

… 2006. október 23. Dunaújváros, temetői kopjafa. Reggel 9 óra. Tömeg, himnusz, emlékezők. Napsütés, kék ég, őszi aranyak, zsongás. A fák ágai felett nevek kúsznak, halottakat, áldozatokat, hősöket idézve: Dákai Károly. Nagy Viktor. Fehér László. Gyulai Mihály. Nagy Ferenc. Tóth Mihály. Botos Gyula. Gugolya József. Novák Pál. Milisz Panajotisz…
A magasban felrikolt egy madár, egy kisgyerek felnevet, s kérdőn körülnéz, miért nem nevetnek vele. Az anyja rászól.
Koppannak a szavak: Ürmös Mihályné. Ürmös Mihály. Szifer Rezső. Szabó Ferenc. Szekeres Vilmos. Vetési Imre. Pusztai Sándor. Török János. Kucsera Ferenc. Kocsis Dénes. Kósa János. Kovács József. Miczkó Sándor. És két ismeretlen…
Emlékezés és emlékeztetés. Tűnődés. Nekem hiányérzetem van. A kő megőrzi a neveket. Biztosan tiltakozna ellene – kevés szerényebb embert ismertem, mint Zecher Jánost. Ha nem is kőbe vésve, de talán a kopjafán – emlékeznek még arra, hogy Palotás József alkotása? -, egyszerű bronztáblán illene megörökíteni annak a nevét is, akinek köszönhetően így ünnepelhetünk, van hol ünnepelnünk. Nekem hiányzik Zecher János neve arról az időeste oszlopról.

*******

Újságok. Televízióműsorok. Arcok, beszédek, ünneplések. Tüntetések, demonstrációk. Attak. Viták, magyarázkodások. Ellentétek és ellentmondások. Képsorok. Kommentátorok és kommentálások. Németh László szerint az emberek – szabad értelmezésben – két okból válnak forradalmárrá. Éhségből és étvágyból. Ma is vannak már jóllakottak és éhesek? Hogyan is mondta a diáklány: “Ki akartuk próbálni a demokráciát. Most ezt tanuljuk. Én azért kíváncsi lennék a holnapra is.”
Én is. Ennyivel már csak János bácsinak is tartozom…

(Vége)

Forradalom Sztálinvárosban – teljes sorozat