Dunaferr – 2006. október 6.

Fél évszázad emlékei

Fáj még a lábad? – kérdezi az ősz hajú úr a szintén deresedő frizurájú hölgyet, közben féltő szeretettel paskolja meg a hátát. Kicsit arrébb vidáman kiált fel valaki: Rudikám, hát alig ismertelek meg! Tóth János, a főszervező körbepillant, várja a hiányzókat, Sánta Anna pedig a régi vehemenciával tereli össze az osztályt, hogy mindenki jól látszódjon a csoportképen.

A Dunaújvárosi Főiskola előtt ötvenéves érettségi találkozóra gyülekeznek a Kerpely Antal Kohászati Technikum első, 1956-ban végzett osztályának tanulói. Van, aki innen, a városból jött a jubileumi randevúra, de van, aki reggel óta utazott, hiszen az ország minden tájára szétszórta az élet az egykori osztálytársakat. Az alma mater képviseletében dr. Farkas Péter, az Anyagtudományi Intézet vezetője köszöntötte, majd Lak Gyöngyi PR-menedzser vezette körbe az álmélkodó vendégeket a rohamosan fejlődő, gyarapodó campusban, ahol ma már a legkorszerűbb oktatási infrastruktúra áll a diákok rendelkezésére.

Az osztály egykor…

Az osztály: Elekházy János, Gersely Zoltán, Hajnal János, Heiner Károly, Jászai József, Kántor József, Kovács Erzsébet, Loy Árpád, Lőb Ágnes, Marczis Mária, Nagy Ákos, Palinai Klára, Sánta Anna, Szabó Gizella, Szarka Rudolf, Szentirmai József, Szilágyi Pál, Tóth István, Tóth János, Tőzsér Judit, Varga László, Vertig Jolán, Vincze Attila, Virág Gyula, Wiedenwald Gábor.

Persze nem volt ez mindig így, s az öregdiákok visszaemlékezéseiből lassan kirajzolódnak a hőskor képei. A történet kezdetét a találkozóra készített emléklap szövegének egy mondata jelzi: “1953 szeptember 3-án, 23 óra 20 perckor a miskolci Tiszai pályaudvarról elindult az ismeretlenbe száztíz fiatal diák…”

A Diósgyőrből Sztálinvárosba telepített Kerpely Antal Kohóipari Technikumban 1953. szeptemberében kezdődött az oktatás. A képen a megérkezés utáni legelső teendő látható: a szalmazsáktömés!

Dunaújvárosi Hírlap – Nosztalgiaakció ’83

Az 1950-ben megkezdett gyárépítés szakember-gondjainak enyhítésére a Kohó-és Gépipari Minisztérium úgy döntött, hogy Dunapentelén is létesüljön középfokú szakképző intézmény. A hallgatók kérdését úgy oldották meg, hogy a Diósgyőrben már működő technikumból egy II., egy III. és két IV. osztályt áthelyeztek Pentelére. A tizenéves gyerekek számára új, önálló élet kezdődött a hatalmas tempóban épülő Dunai Vasmű árnyékában. A diákokkal együtt “exportálták” a tanári kart is: dr. Avas Mihály lett a frissen megalapított technikum igazgatója, fiatal tanárként Vajdai Vilmos segítette a munkáját, és a később filmrendezővé vált Borhy Anna volt az első végzős csoport osztályfőnöke. A tanórákat a mai főiskola főépületének termeiben tartották, a kollégium pedig az egyik Szórád Márton úti tömbházban volt. Szigorúan, vasráccsal elválasztva egymástól a fiúk és a lányok, jegyzik meg ártatlan mosollyal az egykori osztálytársak, ami természetesen nem jelenthetett akadályt, hogy szerelmek is szövődjenek a diákok között. Rengeteget tanultak, de a szabadidőben persze akkor is volt zene, tánc, szórakozás is. Az iskola tánczenekarában többen is játszottak az osztályból, az egyik diáktárs, Heiner Károly később a miskolci szimfonikusok karmestere lett. 1956. július 1-jén érettségizett a első évfolyam, majd néhány nap múlva munkába is álltak: a többség a Dunai Vasműben, a többiek másutt .Javarészt fizikai munkakörökbe vezényelték a kerpelyieket, később aztán nagyon sokan továbbtanultak, diplomát szereztek. Nagy lelkesedéssel vetették magukat a munkába a fiatalok, s ahogy valaki megjegyezte: büszkék voltak rá, hogy a vasmű nyereségesen működött, és 1968-ra kitermelte beruházásának költségeit.

…és ma

Tóth Jánost, a találkozó főszervezőjét évtizedeken át a protokoll szakterület vezetőjeként ismerték a vasműben. Miközben a régi időkről beszélgetünk, megjegyzi:
– Jómagam olvasztárként kezdtem, aztán a gyár szinte minden részén megfordultam. Rengeteget tanultam az egykori mestereimtől. Az első főnököm, Fehér Józsi bácsi olyan ember volt, aki megfelezte velünk a reggelijét. Más világ volt, sokkal több nehézséggel, de talán éppen ez kovácsolt össze bennünket. Úgy érzem, hogy tehetségünk szerint elértük az életben, amit akartunk.
Egykori osztálytársa mellettünk ülve csendesen hozzáteszi:
– Állandóan azt kerestük, hogyan tudnánk hasznossá tenni magukat. Dolgozni kellett, hát dolgoztunk. A pénzért is persze, mert élni kellett valamiből, de nemcsak azért. Számunkra lelkiismereti kérdés volt, hogy miként teljesítünk. Elvégre a gyár sorsa rajtunk is múlott…

Sz. I.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.