Természet Világa – 1984. szeptember
Húszéves a dunaújvárosi partvédelem
Az 1984-es év szökőév, túl vagyunk már február 29-én. A húsz évvel ezelőtti, az 1964-es február 29. nevezetes dátum Dunaújváros életében. Ezen a napon hajnalban történt az a hatalmas partszakadás, amely első szocialista városunkat újból reflektorfénybe állította. Ekkor kezdődött az a hatalmas mélyépítési munka, melynél a dunaújvárosi és az ország más területéről érkező szakemberek összefogtak, hogy a Közép-Európában is egyedülálló partszakadást felszámolják és megakadályozzák a további folyamatot. Kb. 10 millió m3 föld mozdult meg, s mintegy 1300 m hosszan felismerhetetlenné változtatta a partszakaszt. Veszélybe került a Dunai Vasmű, mivel a fő vízkivételi művei, az I. sz. szivattyúház 35,65 m-t csúszott a Dunába, elszakítva maga mögött az öszszes tápvezetéket. Veszélybe kerültek a magas parton lévő lakóházak is, így elsősorban a Barátság lakótelep.
Most 20 év után szeretnék megemlékezni azokról a nagyszerű mélyépítési munkákról, s arról a kiváló szakembergárdáról, akik ezt elvégezték. E munka eredménye, hogy ma Dunaújvárosban nyugodtan élhetnek, dolgozhatnak az emberek, mert a megépült és állandó gondozásban lévő partvédelmi rendszer ezt lehetővé teszi.
Mielőtt magára a partszakadás ismertetésére rátérnék, foglalkozni kell az azt megelőző okokkal, illetve bizonyos történelmi visszapillantás is szükséges.
Dunaújvárosi partomlásra vonatkozó összefoglaló jelentés
Dunaújváros területét már az ókorban is lakták. A Dunántúl legjobban napsütötte területe ez a fennsík, mely kb. 40 m-rel emelkedik a Duna, illetve az Alföld fölé. Az átlagos középhőmérséklet 10,5 ° C, az évi csapadék 550 mm. A terület észak-déli irányba húzódik a Duna mentén, déli részén az úgynevezett Koszider-padláson az avarok laktak, míg a Castrum területén a rómaiak építettek erődítményt.
A 11-12. században az északi részen az óvárosban a Duna mentén épült a Szt. Panteleon-monostor, innen kapta nevét Dunapentele. A tatárjárás alatt teljesen elpusztult az egész település. Újból felépült, majd a török megszállás következett 1560-ban, melynek eredményeként 1617-re megint lakatlan lett a terület. Az 1848-as szabadságharc idején a jobbágy lakosság egy emberként áll Kossuth mellé, majd a szabadságharc leverése után gerillaharcot folytat a császár ellen.
A település életében a felszabadulás hozott gyökeres változást. 1949-ben kijelölték az új kohászati kombinát és a hozzá tartozó város helyét, melynek eredménye egy másik évforduló: 30 éve, 1954. február 28-án volt a Vasműben az első csapolás.
A régészektől tudjuk, hogy mióta ember lakott ezen a területen, már voltak partmozgások, partfogyások. E letörések, omlások nagysága kb. 4 m/100 évre becsülhető. A város építésével egyidejűleg felfigyeltek a partmozgásokra, így 1950-től vannak erre vonatkozó pontos értesülések.
Löszpart természetes állapotban
Az 1960-as mozgások az ún. Radar területén voltak, az I. sz. vízkivételi szivattyúház mögött. Ezt követően 1963-ban a radari barakkok előtt roskadások jelentkeztek, majd e partmozgások északra a Vidám park, illetve délre a szivattyútelepek felé folytatódtak. (Az I. sz. szivattyúháztól délre még egy vízkivételi mű épült: a II. sz. szivattyúház, mely biztonsági tartalék volt.) A partmozgások teljes szélességben jelentkeztek a löszfennsík és a Duna közötti területen, néhol 6 m mély tereproskadásokkal.
Ezután következett 1964. február 29. hajnala, amikor több mint 10 millió m3 föld omlott le mintegy 1300 m hosszon. Az I. sz. szivattyúház 35,65 m-t csúszott. A szivattyúházat a magas fennsíkon lévő tolózárházzal összekötő csővezetékek elszakadtak, és a domboldalon vízzel telt szakadék képződött. A szivattyúház építményét és gépészeti berendezését károsodás nem érte. (Szerencse, de elsősorban a nagy biztonsággal méretezett és megépített vasbeton szerkezet eredményeképp.)
Kemény Dezső – Ahol a part szakad
Vizsgáljuk meg ezután az okokat, amelyek a partszakadáshoz vezettek. Dunaújváros egy körülbelül 40 m magas löszfennsíkon fekszik. A lösz a legváltozékonyabb tulajdonságú kőzetek egyike. Szárazon szálban függőleges falban is megáll, összetörve finom por alakot vesz fel, vizesen pedig addig merev szerkezete összeroskad, majd több víz felvétele után folyó lösziszappá változik. Ez a víz miatti roskadás, az úgynevezett makroporozitás, a lösz legnagyobb hibája. A löszt ezen a területen eltemetett, fosszilis agyagos talajok is tagolják, amelyek vízzáró réteget képeznek.
Az e területre hulló csapadékvíz részben a felszínen keletkezett patakokon, vízmosásokon, hordosokon keresztül nyíltvízként, részben a talajban talajvízként igyekezett a mindenkori befogadó, a Duna felé. A vízháztartást tehát a csapadék, illetve a Duna vízállása határozta meg.
Vizsgálataink eredményeképpen ma már tudjuk, hogy ez a talajvíz három rétegben jelentkezik. Legfelül a felső löszrétegben található az úgynevezett “szabad tükrű víz”, egyszerűen löszvíz. Az első agyagréteg alatt az első “nyomás alatti”, a másik agyagréteg alatt pedig a másik “nyomás alatti” vizet találjuk. Míg a felső vizet közvetlenül a csapadékon kívül a város hibás közművei, a város alatt jelentkező kultúrvizek táplálják, addig a nyomás alatti vizek a várostól kb. 20 km-re északnyugatra lévő vizes területekről származó csapadékvizek. (Azért nyomás alatti vizek, mert agyagréteg átfúrása után a talajban feljebb emelkednek.) A víz jelenléte minden időben döntő volt, és jelenleg is az. A vízszint emelkedése megbontja a löszfal egyensúlyi állapotát és roskadásokat, omlásokat okoz. A vizsgálatok azt igazolták, hogy Dunaújváros talajvízszintje – a legutóbbi években – erősen megemelkedett. Ezért nemcsak a közelmúlt több csapadékos éve, hanem a közművek – főleg a csatornák – rossz vízzáró volta is felelős.
A figyelmes szemlélő, ha végighalad a Duna-parton, jól láthatja a meredek löszfal alatti töredezett területet, az úgynevezett törmeléklejtőt. Ugyanis a parti omlások nem mind mai keletűek. Évezredek óta bizonyos időközökben – a csapadék és Duna együttes hatására – jelentkeztek ezek a mozgások. A löszfal egyre hátrább harapódzott, ugyanakkor a Duna is mindig jobban belemart a már említett törmeléklejtőbe. Ilyen folyamat volt az 1964. II. 29-i partomlás is.
A partszakadáskor nemcsak az I. sz. szivattyúház csúszott a Dunába, hanem a radari ideiglenes épületek egy része is a mélybe zuhant. A partvédelem megszervezésére és a további károk megelőzésére azonnali intézkedés történt. A partmozgás ugyanis nem állt meg, ezt mutatta, hogy a szivattyúház 1964. márc. 6. és 10. között további 41 cm-t mozgott vízszintesen a Duna irányába. A kormány azonnal egy 10 tagú szakértő bizottságot nevezett ki. Javaslataik alapján fontossági sorrendben a következő intézkedéseket hozták:
- A Vasmű vízellátását minden körülmények között biztosítani kellett, ezért azonnal üzembe helyezték a II. sz. tartalék szivattyúházat, ill. attól délre létrehoztak egy úszó víz-kivételi művet. A víz most a Hosszú-völgyön keresztül – már régebben – lefektetett két vezetéken érkezett a Vasműbe.
- A Radar telepet kiürítették, illetve szanálták.
- A veszélyes löszfalakat, tömböket lerobbantották az életbiztonság figyelembevételével.
- Beindították a partvédelmi beruházást.
Az elkészült hidrogeológiai, talajtechnikai feltárások és vizsgálatok alapján a szakértő bizottság a partvédelmi beruházást a következő főbb feladatokban határozta meg:
- Meg kell akadályozni a talajvízszint további növekedését, illetve csökkenteni kell, ahol ez lehetséges.
- Csökkenteni kell a 40 m-es szálban álló löszfal magasságát.
- A Duna felől védelmet, illetve egy olyan földtámaszt kell létrehozni, amely túlsúlyban van a hátsó tömegekhez képest.
A talajvízszint leszállítása különböző kútrendszerekkel és ún. szivárgótárókkal történik. A különböző mélységű és kiképzésű kutak száma százon felül van. Fő telepítési területük a Barátság városrész, illetve a Radar. Számtalan vizsgálat és kísérlet után a nagy átmérőjű, ún. aknakutak bizonyultak a leghatásosabbnak.
Partrendezési munkák az I. sz. szivattyúháznál
A Radarban megépült az a szivárgó zárórendszer, mely több mint 700 méter hosszon nyújt védelmet a talajvizek ellen – az egykori csúszás helyén – az I. szivattyúháznak, illetve a tolózárháznak. Ez a víztelenítő alagút a maga nemében egyedülálló. A táróba, illetve a mellé telepített kútfüggöny megcsapolásával gravitációsan a Dunába juttatja a talajvizeket. Jótékony hatása lemérhető a tárót övező figyelőkútrendszerben észlelhető talajvízszint csökkenésénél. Mind az akna, mind a táró rendkívül hatásos, de jelentős beruházást igénylő létesítmény, ezért csak olyan helyeken telepíthető, ahol azt a védett objektum fontossága, valamint a talajvízviszonyok megkívánják. A talajvízszint csökkenésének egyik másik módja a megelőző rendszer. Ezért azokat a közműveket, melyek vízzárása tökéletlen, vízzáróvá kell tenni. Megjegyzem, hogy a közműveknél mindig számolni kell ilyen elfolyó vizekkel, viszont egy bizonyos értéken túl azok javításáról is gondoskodni kell. Dunaújvárosban, épp a lösztalaj miatt, már minimális elfolyás sem lenne megengedhető, ezért kellett az aránylag fiatal csatornarendszert vízzáróvá tenni. A város és a Vasmű területén kb. 50 km csatorna javítása készült el két magyar találmány felhasználásával, melyeket pont ezek a csatornajavítási feladatok indítottak be. (Az egyik az ún. supersilic, a másik a műanyag csöves csatornajavítás.)
Magyar Építőipar, 1968 november-december
A csapadékvíz talajba történt beszivárgását akadályozza meg a felszínen kiépülő vízlevezető árokrendszer. A vizes területek kiszárítására készültek az impozáns megjelenésű völgyeletek, az ún. horhosok és a nem látható, de mégis rendkívül hasznos szivárgók. Ugyancsak gondoskodtak a törmeléklejtőben kibukkanó források foglalásáról és vizeik elvezetéséről. A rendezetlen löszfal tömegének csökkentését úgy értük el, hogy kb. 3,5 m magas, 8 m széles tereplépcsőket alakítottunk ki. A lépcsőket az eróziós hatások ellen gyepszőnyeg védi, a csapadékvizeket pedig beton árokrendszer gyűjti össze és juttatja le csővezetéken keresztül a Dunába ömlő árokba. A partszakasz jelentős részén lépcsőzés helyett rézsűsen alakították ki a löszfalat.
Partrendezés a Barátság lakótelepnél
A lépcsőzésből, illetve rézsűzésből kikerülő löszt a part szélesítésénél használták fel. Ugyanis a folyószabályozási szempontok figyelembevételével a Duna eróziós (partbontó) hatásának megakadályozására egy kőgát, ún. párhuzammű épült, mely a régi Duna-mederből 100-150 m-es sávot szakít ki. A párhuzammű mögött, ill. merőlegesen, kavicsprizmák épültek, amelyek a magaspart felől áramló talajvizet vezetik a Dunába. A teljes beruházás összege kb. 600 millió Ft-ra tehető 1968-69-es árszinten.
Helyreállított domboldal és csővezetékrendszer az I. sz. szivattyúház mögött
Befejezésül megjegyzem, hogy a város fejlődése előbb-utóbb megkívánta volna a rendezetlen Duna-part kiépítését, melyet így most a partvédelem építése előbbre hozott. Végül is elértük azt, hogy ami Budapestnek a Római-part (volt), az Dunaújvárosnak a Szalki-öböltől délre elterülő partszakasz, sportlétesítményeivel, pihenőhelyeivel, árnyas sétányaival, ahol a pihenni és szórakozni vágyó ember mindent megtalál.
SZENTIMREY BÉLA
A dunaújvárosi partmozgás okairól
A húsz évvel ezelőtt lezajlott dunaújvárosi partmozgás geológiai okait érdemes közelebbről is megvizsgálnunk. Közismert tény, hogy Magyarország földtani felépítésének vizsgálata elsősorban a hegyvidéki felvételekre összpontosult, így az Alföld és peremvidéke csak ritkán keltette fel a felvételeket végző geológusok figyelmét. A Dunai Vasmű tervezési időszakában két leírás állt a tervezők rendelkezésére: Vogl V. (1925) és Bulla B. (1936) munkája. Az előbbi már leírta a Duna jobb partján elterülő magaspartok rétegsorát, és megállapította, hogy a löszrétegek homokrétegekkel váltakoznak, és alattuk kékes pleisztocén agyag foglal helyet. Bulla hasonló adatokat szolgáltatott, így azonban sem a lösz pontos rétegsora, sem a benne levő agyagcsíkok ásványtani összetétele nem volt ismert. A sajnálatosan gyors tervezés nem tette lehetővé, talán nem is igényelte a részletes geológiai feltáró munkát, aminek adatai alapján a hatalmas kárt okozó talajmozgás elkerülhető lett volna.
Megemlíthetjük még, hogy a Dunába beszakadt régi partrészek már ekkor is ismertek voltak, de azt csak a Duna alámosó tevékenységének tulajdonították.
A nagy kárt okozó partmozgás után azonnal megindult a helyreállítás és ezzel egyidejűleg az elmulasztott geológiai és ásványtani vizsgálatok is.
Schmidt E. R. (1966) jelentésében megállapítja, hogy a löszplató ÉNy-DK-i vetőkkel szabdalt, amelyekben mély vízmosások alakultak ki, és ezek levezetik a felszínre hullott csapadékot a mélybe, ahol az agyagrétegek felületén összegyűl, az agyag felületét feláztatja és ezzel segíti elő a mozgásokat.
A helyreállítási munkát irányító Mélyépterv már részletes ásványtani vizsgálatokat is végeztetett, és ennek során megállapítottuk, hogy a csúszó réteg egy különleges agyagféleség, amely röntgendiffrakciós vizsgálatok alapján nem tartalmaz kristályos részeket, viszont termoanalitikai vizsgálatokkal jól jellemezhető. Megemlíthetjük még, hogy a legtöbb hazai talajmozgásnál ilyen agyag alkotja a csúszólapot.
A részletes vizsgálatok alapján készült földtani szelvényt Kézdi Á. (1970) közli. A Duna menti talajmozgások további fellépése indította arra Pécsi M. akadémikust, hogy az MTA Földrajztudományi Kutató Intézetének munkatársaival az egész Duna mentén elvégezze a löszrétegek alapos vizsgálatát. Legújabb összefoglalása szerint (Pécsi M., 1982) a dunaújvárosi partszakaszon fúrásokkal 60-90 m vastagságban tárták fel a löszrétegeket. A feltárásokban mintegy 10—12 réteg szerepel váltakozva és gyakran ismétlődve.
Pécsi M. (1982) közleménye szerint a dunaújvárosi löszréteg felső része fiatal korú löszből áll. Ennek egyik vékony rétegében talált növényi maradványok alapján kora 16730 év körül van. Ebben a rétegben talált maradványok Magdelenien-korú emberi tevékenységre utalnak. Az idősebb löszréteg folyóvízi eredetű üledékre telepszik. A folyóvízi eredetű finom homok és agyagos homokréteget zárja körbe 100 és 110 m tengerszint feletti magasságban az a “csúszós” agyag két rétege, amely a károkat okozta.
Partfal átalakítása, formázása – 1967
fotó: id. Csuhaj-Barna Tibor
Készül a dunaújvárosi partvédelmi mű
A löszben lévő eltemetett talajrétegek a lösz korát jól rögzítik, és párhuzamosíthatók más hazai löszfeltárásokban található rétegekkel.
A gyakran felbukkanó agyagrétegek a vizet könnyebben áteresztő löszrétegekből a felületükre jutó csapadékvizet a lejtés irányában elvezetik, de közben a felületük is fellazul, és a felettük lévő réteg elmozdulhat. A nagy, 50 m magas löszfal mozgását viszont az idős lösz alatt lévő vöröses színű agyagréteg okozta.
A dunaújvárosi nagy partmozgás ráirányította a figyelmet az Alföld körül elhelyezkedő “csúszós” agyaggyűrűre. A két évtizedes vizsgálatok kiderítették, hogy a legtöbb, több milliós kárt okozó talajmozgás oka ennek a rétegnek a jelenléte. Ezt viszont már az előtervezési szakaszban is ki lehet mutatni a termoanalitikai vizsgálatokkal, és így a tervezést is és az építkezéseket is már úgy lehet irányítani, hogy a nagy károkat elkerüljük.
BIDLÓ GÁBOR
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
