Földcsuszamlás a Radarnál


Dunaújvárosi Hírlap – 1964. március 3.

Földcsuszamlás a Radarnál

Személyi sérülés nem történt – A Vasmű termelése zavartalan

Szombaton a kora hajnali órákban, a Duna-pari radari szakaszán földcsuszamlás történt. Ezeh a szakaszon már a korábbi években is történtek kisebb földcsuszamlások, s ezt a területet a város terjeszkedése szempontjából – amíg a végleges partrendezés meg nem történik – számításon kívül is hagyták. Csupán ideiglenes jellegű felvonulási épületek helyezkednek itt el. A csuszamlás következtében a Radar területén néhány barakkot azonnal ki kellett üríteni, továbbá egy biztonsági sáv ha­gyásával több családot máshova kellett áttelepíteni. 17 családot a Délivárosban, egyet a városban, 9 családot pedig a radart ideiglenes lakótelepen belül, helyeztek el. A föIdomlásos terü­letet – az esetleges balesetek elkerülése végett – lezárták. A ter­mészeti jelenség a Vasmű termelésében nem okozott fennakadást, arról a szivattyútelepről, amely ezen a szakaszon dolgozik, nyomban a másik szivattyútelepre kapcsolták át, s a Vasmű ipari vízellátását zavartalanul biztosíthatták.
Röviden így foglalhatnánk össze a szombaton történteket. De természetesen az eseménynek olyan emberi oldalai is voltak, amelyekről be kell számolnunk olvasóinknak.

Akik először észlelték a jelenséget
A kora hajnali órákban az I. sz. szivattyútelepen Molnár János iparőr arra lett figyelmes, hogy a villamos vezetékek furcsa, pattogó hangot hallatnak. Nyomban jelen­tette az esetet, a diszpécser köz­pontnak. Alig, hogy letette a kagy­lót, a vízvezeték csövek kezdtek el pattogni. Néhány perc múlva az egyik cső elpattant, és vastag sugár­ban ömlött a víz. Az üzemzavar el­hárítására gyors intézkedéseket fo­ganatosítottak. Lekapcsolták a há­lózatot, s belépett a munkába a másik telep. A Vasmű termelését már nem veszélyeztette semmi.
– Mi éppen .ebben az időben az egyik csővezeték szokásos, tavaszi karbantartásán dolgoztunk – mond­ja Kollár Imre csőszerelő hegesztő. – Előző nap levágtunk egy negy­ven centiméteres csődárabot, hogy betoldjuk a nagy vezetékbe. Ahogy munkához fogtunk, össze akartuk hegeszteni a csövet, szokatlan jelenség tárult elénk. A két cső kö­zölt nemhogy csökkent volna a távolság, hanem állandóan növeke­dett.
– Azt hittük, az “ördög tréfál” velünk. Néhány perc múlva integet­tek, kiáltoztak felénk, hogy hagy­juk, abba a munkát, mert megindult alattunk a föld. Felkaptuk a szer­számokat, futottunk. Mögöttünk pe­dig robajlott a hegyoldal…

A Radarban
Verebi Istvánné a radari gépé­széten dolgozik. Az elsők között, hajnali öt órakor érkezett munka­helyére.
– Szokatlan nyüzsgés tárult elém ezen a reggelen. Alig, hogy kiér­tem, már mondták, hogy kezd om­lani a part, segítsek én is kiköltöz­tetni a szélső barakkok lakóit. Hir­telen azt sem tudtam, hol kezdjem. Erős morajlást hallottam. A többiekkel együtt mentem, s amikor az egyik helyre benyitottam, félig alvó gyerekek csodálkoztak rám. A családfő talán még nem is tudta, hogy mi történt. Együtt fogtuk fel a gyerekeket, és vittük hátra, biztonságosabb helyre.
Közben az AKÖV szinte, teljes gépkocsi parkja kigördült a telep­helyről, és utasítást sem várva fog­tak munkához; Kalauzok, gépkocsivezetők;, rakodómunkások, hivatali alkalmazottak, mind ott dolgoztak. Vitték, a bútorokat, a holmikat, hi­szen ki tudja, ilyenkor felmérni magában, mekkora a veszély, meddig omlik a part. Segíteni! – ez volt a jelszó, s ez az egy szó volt olvasható mindenkinek az arcán.

 

Megérkeznek a tűzoltók
Lengyel János törzsőrmester ve­zetésével a tűzoltó laktanyából elindult a mentéshez az első 20 fős egység. Nyomukban újabb ötven tűzoltó – akik a városunkban tan­folyamon vesznek részt. Azokat is riasztották.
Pattognak az utasítások: – Önök a laborhoz mennek! A berendezése­ket hozzák ki! Önök azt a szélső barakkot kezdik üríteni! Önök meg a biztonsági szolgálatot látják el!
– Az épületet elhagyni! – harsog a kiáltás, riasztó sípjel zúg, s közben az ablakon, ajtókon ugrál­nak ki az emberek.
– Maradt benn valami?
– Semmi! – mondja feszes állás­ban az egyik tűzoltó. – Mindent kihoztunk!
Az épület hátsó sarkán hirtelen vastag repedés, fut végig, megroskad, de nem omlik tovább, Úgy látszik, a part már megállapodott.

Riadóztatják a munkásőrséget
S amíg a hangyaboly nyüzsög, dolgozik, újább erősítés érkezik. A város és az üzemek ezernyi pont­ján elhangzik ez a szó; riadó! Fél óra sem telik bele, autóbusz gör­dül a Radar elé, szürkéskék overálos munkásőrök lépnek ki belőle.
– 160 munkásőr vesz részt a munkában – tájékoztat a munkás­őrség parancsnoka.
Itt is, ott is láthatjuk, amint láncba fejlődve egymás kezébe ad­ják a családok ingóságait, vagy a közeli raktárak holmijait pakolják fel a teherautókra, s viszik a város más pontjaira.
Sokan látták ezt a lelkes, önfel­áldozó munkát. Jól tudják, nem “közvetlen” veszélyről van itt szó. Hiszen az csupán néhány ideigle­nes épületet érintett. Hanem arról, hogy tíz, tizenöt vagy húsz család tervszerű elköltöztetése bizony nagy munka. S, ahhoz, hogy mindén hol­mijuk eljusson új helyére, hogy minél előbb berendezkedjenek új otthonukban, hogy újra zavartala­nul élhessenek, dolgozhassanak – ehhez nyújtott segítséget a munkás­őrség!

A Duna-parton
Különös látvány tárul az ember szeme elé a Duna-parton. A ter­mészet erőinek érdekes munkája. Amíg a domboldal egy része le­süllyedt, a folyó partján friss föld­hányások emelkednek, mintha gá­tat emelnének a víz elé. Közben – a gyűrődó; dülöngélő talajon, a jobbra-balra döntött fák között mély hasadások, szinte nem látni a mé­lyüket. A radari hajóállomás vas hídja középen összehajolva,, mintha egy hatalmas kéz űzött volna vele tréfás játékot. Óriási erők mozdul­tak meg, szinte, átformálták a tá­jat. S bár a “laikus” számára csu­pán érdekes a jelenség, a geológu­sok számára – akiknek majd fel­adatuk lesz e folyamat értékelése, s a jelenségek alapján annak meg­határozása, hogyan rendezzék e partszakaszt – egyben munkájuk­hoz is értékes adatokkal szolgálnak áz ebből leszűrhető tapaszta­latok.

A radari partszakasz földcsuszam­lása nem járt közvetlen veszéllyel. Az intézkedések is időben történ­tek. S bár izgalomban sem volt hiány, ez a “jelenség” mást is mu­tatott. Összefogást, segítő szándékot, s azt a jó érzést, hogy a közösség ereje, megmozdulása, lelkes rész­vétele a munkában erősebbnek bi­zonyult még a természet mutatta erőnél is.

Sasvári György

Korábbi cikkek a témában:


7 millió köbméter föld


A dunaújvárosi földcsuszamlás


Földindulás után


Dunaújvárosi partomlásra vonatkozó összefoglaló jelentés


A győzelem az emberé lesz

Amiről beszélünk:

Rémhírek és terjesztők

Az olvasó bizonyára nem ebből az írásból értesül azokról a valótlan hírekről, amelyek szombat reggel óta át még átszelik a várost; halottakról, mentő­autókról, elsüllyedt házakról.
A. radari partomlást követő néhány óra alatt a város legfélreesőbb lakásában, a köz problémáitól legelzárkózottabb emberek is információs irodát nyit­hattak volna, hiszen “tájékozottságuk” maximálisra pöffedt. A háziasszony, aki délelőtt csak sóért volt lenn a boltban, azt hallotta, hogy már a Duna soron folyik a kilakoltatás, és nem többször, mint tizenötször fordult a mentőautó a Radarból. Továbbá le­állt a Martin, hét embert maga alá temetett a föld.
Képtelenségek, de bármennyire is azok, érdekes analógot szolgáltatnak terjesztőikről, akik -,és ez csak természetes – a szörnyűlködés, a sajnálkozás hangján súgják, mondják, kiáltják tovább lázálmaikat.
Szombat délután, miután négy érdeklődőt kielégí­tettem a magam helyszíni. tapasztalatával, bekopogott hozzám az ötödik vendég. Egyenesen műszakból jött. Ő is tájékozódni kívánt nálam. Tudom-e, hogy már a Barátság városrész felét kilakoltatták? Szörnyű, szörnyű – mondta – ilyen csapást!
A természeti csapás valóban gondot okoz, de a Barátság  városrész kiköltöztetéséről szó sincs, nincsenek halottak, áll a városrész, mindenki ott lakik, ahol eddig. Látszólag alábbhagyott szörnyülködő kedve – látszólag megnyugodva távozott. A véletlen azonban úgy hozta, hogy fél órán belül kihallgattam újabb beszélgetését, amint a szörnyű katasztrófáról, a Barátság városrészben folyó kilakoltatásokról és látot­takról fecsegett.
Röviden: látszatra, Dunaújvárosban, szombaton néhány embernek nehezebb volt elhinni a valóságot, mint a legképtelenebb, felfokozott fantázia korcsszülöttét.
Ég a malom – mondja Csehov egyik novellájában. Mindenki körülállja, nézi, szörnyülködik, sír, jajveszékel. De titkon mindenki élvezi a nem min­dennapos látványt, és azt: nem közvetlenül ő az ál­dozat. A tűzoltók dühödten dolgoznak az oltáson, és a drukkoló tömegben egy kis csalódás kél életre, az elhamvadó lángok nyomán.
A rémhírterjesztőben is ez a fajta sajnálkozás élhet. Másként miért adna tovább olyan híreket, ame­lyek valótlanságáról már bizonyságot nyert? Miért másért élvezné a hallgató arcán felgyűlő szörnyülkö­dés lángját?
Több ez, mint a jólértesültség szerepében való tetszelgés. Gondoljuk csak meg: jólértesültet úgy is lehet játszani, hogy a valóságot, vagy a valósághoz közel eső, esetleg enyhítő történeteket ad közre, mesél széltében, hosszában.
És, mert nem ezt teszi, érdemel az enyhe jól­értesült jelző helyett súlyos, kárörvendő megbélyeg­zést. Mást is érdemelne, mert az egyik legszebb em­beri tulajdonságot, az együttérzést kótyavetyéli el.
Hitelt azonban semmiképp sem kaphatnak szavai, hiszen megalapozatlan, tudatosan hamis híreivel, történeteivel az igaz együttérzés helyett a maga gyönyör­ködő, kárörvendő szörnyülködéséhez aljasítja hallga­tóit is.

Miskolczi Miklós

Dunaujvaros