Sztálinváros – 1955. szeptember 9.
Egy régi DISz-táboros emlékezései
DISZ – DUNAI VASMŰ IFJÚ ÉPÍTŐJE 1951 – kitűző
/saját gyűjtés
Már születésétől kezdve ismerem ezt a várost, itt voltam a bölcsőjénél is, és valahányszor hosszabb időre eljöttem – mint a jó anya – mindig valami kedves meglepetést tartogatott számomra.
Mikor először ideérkeztünk, apró barakok hosszú sora fogadott bennünket, hatalmas földgyaluk mint éhes oroszlánok mély morgással haraptak a földbe, s olykor, ha vihar kerekedett, nagy portömegek, mint szilaj csikók száguldottak végig a puszta földeken, teleszórták szemünket, hajunkat csillogó homokkal.
Még néhány perc és kezdődik a munka. A diáképítők tömör sorokban hallgatják a napiparancsot, amely a termelés újabb győzelmeiről ad hírt. Vidámak a lányok a reggeli sorakozón. Képünkön (balról jobbra, az első sorban): Balogh Judit, Kakulya Erzsébet és Glasz Judit, három vidám, dolgos diákfiatal
fotó: Szabad Ifjúság – 1952
“Várjuk Őket, hogy átadjuk szerszámainkat!”
Csatornákat ástunk. Könyvforgatáshoz szokott kezünkön hamarosan megjelentek a fizikai munka első hírnökei, a vízhólyagok. És bizony nem ment minden olyan simán, mint ahogy otthon elképzeltük. Az első napokban fáradtan és rosszkedvűen ballagtunk be este a táborba és mikor megmutatták teljesítményünket, az első lelkesedés tüze is hamarosan elhamvadott. Először csak a szerszámokat szidtuk – “ilyen rossz szerszámokkal nem lehet dolgozni” – és mikor bebizonyították, hogy nem rossz és lehet vele dolgozni, az ellátást kifogásoltuk. – Nekünk nem ezt ígérték Pesten! – zsörtölődtünk. Az első hét után már belejöttünk egy kicsit a munkába, teljesítményünk is emelkedett, és mindjárt nagyobb kedvvel dolgoztunk.
Ha munka után sétáltunk, érdeklődtünk jobbra-balra; – mi épül itt,az ott mi lesz – mutattunk a Duna- parton épülő falakra.
– Az lesz a szivattyútelep – kaptuk a választ.
Így készül a sztálinvárosi szivattyútelep
Lassan eltelt a két hét és mi örömmel mentünk haza. Az iskolában gyakran hallottunk híreket Sztálinvárostól, és az újságokból is értesültünk egy-két számunkra is’ ismerős építkezésről. Másodszor inkább a kíváncsiság, mint a lelkesedés csalt el bennünket. Ekkor ért az első meglepetés. A Sztálin-út egy részét, a Május 1. utcát, a Görbe utcát, az Ady Endre és a József Attila utcát, mintha odavarázsolták volna. A gyártelepekre sem ismertünk rá. Pillanatok alatt megváltozott véleményünk – már nem törődtünk a vízhólyagokkal, a szerszámokat is jónak találtuk – s végtelen boldogság töltött el bennünket. Láttuk a munka értelmét és láttuk azokat az embereket, akik napok alatt csodákat tudtak művelni. Szégyelltük kissé magunkat. Kezdtük követelni a munkát és szembeszálltunk azokkal a munkavezetőkkel, akik nem mertek fontos feladatokat ránk bízni, mondván: “ezek csak diákok”. A dunaparti DISz-táborban is sokkal jobban éreztük magunkat, mint a “Radar”-ban, több hely volt, kényelmesebb volt, eltekintve egy-két éjszakai vihartól, mikor a sátornak mind a négy sarkába jól meg kellett kapaszkodni, ha nem akartunk fedél nélkül maradni.
Megvédjük a békét
fotó: Köznevelés /1951
A legnagyobb élményt mégis a harmadik táborozásunk szerezte.
Az iskolában hetekkel előre készültünk rá, összeállítottuk a brigádnévsort, kiválogattuk az embereket és közben találgattuk,- épül-e már a kohó, milyen a város, mennyit épült a Sztálin út, a Kossuth Lajos utca.
Találgatásainkat a tények nagyon megcáfolták: A város már majdnem felépült, a csinos házakba beköltöztek az új lakók. A technikumi negyed rohamosan épült, a kohó felmagaslott az óriási épületek közül.
Fűtött a lelkesedés, a munka lázas üteme és hamarosan kitűzték sátrunkra a legjobb brigádnak kijáró vándorzászlót. A “Vörös Csepel” brigád nem hagyta magát. Hányszor forgott veszélyben a zászló, mikor a Kőműves utcában téglát hordtunk, de őriztük és haza is vittük Vörös Csepel gimnáziumába, a Jedlik Ányosba, örökre.
Most, hogy újra itt vagyok – az újságíró-egyetemről helyeztek Sztálinvárosba egyévi gyakorlatra – és barangolok a város utcáin, felelevenednek a régi napok:
A sztálinvárosi DISZ-táborok története
A DISz-táborhelyét benőtte a fű, csak a zászlótartó betontömb áll egymagában elárvulva, hirdetve, hogy valamikor itt eleven élet pezsgett; a padok, ahol egykor kedvesen csevegtem egy fekete, bogárszemű kis diáklánnyal, ma a kórházi betegeknek adnak nyugalmat és a kislány talán még gondol néha a sztálinvárosi napokra. Talán.
A reggeli zászlófelvonást mindig az előző nap legjobban teljesítő brigádja végezhette el.
Az emberek nyugodtabbak lettek. Már nem sietnek úgy az utcákon, mint egy évvel ezelőtt. A Kőműves utca frissen vakolt házai fényesen csillognak a napfényben. Egyik barátom jut eszembe, Kosik Pál. Ő nem láthatta soha Sztálinvárost, a Kőműves utcát, a technikumi negyedet, nem gyönyörködhetett munkájában, csak az érdes téglákról érezhette és az emberek beszédéből hallhatta, milyen fontos munkának részese. Teljesen vak volt, mégis eljött velünk, barátaival Sztálinvárosba dolgozni. Az ő nagy akaratereje fűtött bennünket is nagyon sokszor. Amott egy játszótér. Mi hordtuk oda ezelőtt három évvel a salakot és a homokot. Apró szöszke kislány tipeg kis vödrével a homokhoz, leguggol, lapátjával teletölti, paskolja. Boldogan játszik. Feláll, kiborítja a homokot, lapátjával hadonász, -tá, -tá, kiáltja és újra kezdi.
Pillanatra könny szökik szemembe. Újra elvonulnak előttem az itt töltött hónapok, a nehéz munkák, a csatornaásás, a betonkeverés, a dunaparti tábortűz, barátaim és minden, ami széppé és csodálatossá teszi ezt a várost, melynek minden egyes utcája, háza, tere, téglája, egy-egy emlék, és nagyon a szívemhez nőtt.
Érdemes volt küzdeni és dolgozni érte.
Suszt György
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
