Képes Újság – 1976. október 9.

Így született a város…

Egy kicsit Kőműves Kelemen balladájára emlékeztet az, ahogyan dr. Tapolcai Jenő Dunaújváros születésének majd növekedésének körülményeiről beszél.
– Ide küldtek 1953-ban, hogy csináljak rendet. A pentelei fennsík akkor már meghasadt, s a mélyből kidugták fejüket azok a vasbetonoszlopok, amelyekre később a kohó támaszkodott. A város bölcsője körül – a becsületes építőipari szakmunkások és műszaki vezetők közé keveredve – a társadalom szennye: közönséges bűnözők, prostituáltak, deklasszált elemek, a hamiskártyástól a zsebmetszőn át a hajdani élősködőkig mindenféle ember jelen volt.
– Ön, mint a születendő város tanácselnöke végül is hogyan tudott rendet teremteni?
– A kezdeti időszakban sehogy. A tisztes emberi hang, az agitáció itt kevésbé használt. Most már elmondhatom, hogy még pofonokat is adtam és kaptam. Nem egyszer kés villant rám, s huszonöt év távlatából ma már én csodálkozom azon, hogy nem falaztak be.
– Ráadásul fentről – s “lentről” úgyszintén – furcsa szelek fújdogáltak.
– No, igen. Olyasvalami történt, mint egy erőszakos szerelem után: gyermek született. Egy kicsit csúnyácska volt, de élt. És ha már élt – egyesek szerint, akik közé én is tartoztam -, meg kellett füröszteni meg egyéb. Csakhogy a “szülők elhalálozása” után ez nem volt olyan egyszerű. Dunaújváros sokáig árva gyerek volt.
– Végül mégis csak kész lett az első “ruhácska”, vagyis az első lakótömb, iskola, üzlet stb.
– Igen. Csakhogy amikor az első háztömbbe beköltöztek, rá néhány napra leszakadtak az erkélyek. Szerencsére emberben nem esett kár. Később már százával költöztek az egyre szebb és korszerűbb lakásokba, de a fürdőszobákban sokan csirkéket, sőt malacokat tartottak. A fákkal, díszbokrokkal teleültetett új parkban disznót perzseltek, s a lepucolt cocát az új lakásról leakasztott ajtókon bontották. A Vasmű kéményei már vidáman pipáltak, utcák, terek rendeződtek, este már városi világítás fénylett, de a bűnbarakkok egy része még állt. Állt egészen a hatvanas évek elejéig.
– De a város ekkor már idegenforgalmi látványosság is.
– Nem hiszem, hogy akadna még egy város az országban, ahová annyi nagy ember, kormánydelegáció ellátogatott, mint ide. Az emberek mondogatták is, hogy más dolgunk sincs, mint reprezentálni. Pedig a munkát, ha máskor nem, éjjel is el kellett végezni.
– A nagy vendégjárásnak látható nyomai is maradtak.
– Tele van egy szekrény híres emberek, távoli népek ajándékaival. De én nem erre vagyok büszke, hanem arra, hogy a város sok és nehéz viszontagságok ellenére mégiscsak felnőtt. Ma több mint ötvenezer lelket számlál. Rendezett, szép, s az országnak nemcsak jelentős ipari bázisa, hanem mint város is a rangosabbak közé tartozik.
– És az emberek?
– Író tollára kívánkozik, hogyan alakult ki a hatalmas heterogén masszából az új szocialista városi ember. De persze csoda nincs. Láttam, amikor az emberek végül is beültek az esti iskolák padjaiba, máskor felelősséggel tanácskoztak, majd tettek városuk dolgában. Láttam, amint a városiasodó szülők kiöltözve siettek a zenedébe, a művelődési házba, hogy gyönyörködjenek – velem együtt – gyermekeik művészi produkcióiban. És láttam, hogy az új szocialista várost felépítők gyermekei hogyan lettek a Vasmű – vagy a város más – üzemeinek kitűnő szakmunkásai, műszaki vezetői. És ott látom őket ma a felépített iskolák katedráin is, az új kórházban, az üzletekben. Védik a parkot és minden szépet, amit a szülők teremtettek.

Sok szeretettel Dunapenteléről/Sztálinvárosból/Dunaújvárosból – képeslapok

– Úgy tudom, hogy a drámai küzdelemnek olykor humoros epizódjai is voltak.
– Ajaj, de mennyi. No, csak egyet belőlük. A lakásokat – de sokszor a különböző intézményeket is -, hogy úgy mondjam szinte félkész állapotban vettük át. Egy ilyen lakásba tért haza késő éjjel egy lakó, akinek a szobája erkélyén még nem volt korlát. Az illető levetkőzött, s hogy, hogy nem lelépett az erkélyről. Szerencsére egy nagy kupac hóba. Kicsengeti a házmestert, aki amikor újra meglátja félpucéran az előbb beengedett embert, rémületében elájult.
– Mit tart élete legnagyobb eredményének?
– Azt, hogy a hajdani négy polgárit végzett szabósegéd, majd gyári munkás ötvenéves korában eljuthatott a jogi doktorátusig, hogy gyerekeimnek a diploma megszerzése már természetes volt, s nem utolsósorban, hogy egyik kovácsa lehettem tizenöt éven át egy olyan hatalmas műnek, amire ma már egész népünk büszkeséggel tekint.

Dávid József

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.