Dunaújvárosi Hírlap – 1976. augusztus 17.
Épül Dunapentele /1950
fotó: MTI/Bartal Ferenc
“Mi nem ismertük azt, hogy nincsen, vagy nem lehet…”
Az ország első építőipari munkavezetőjének naplójából
Páricsi Ernőné, Strang Mária 1950. november 1-től készített naplószerű feljegyzéseket az egykori dunapentelei építkezéseken. Ismert személyiség volt, az ifjúsági építkezés vezetője.
Egy évvel korábban még segédmunkásként dolgozott a háborús károk helyreállításán, a központi városháza és budai vár újjáépítésén. Közben elvégezte a szabadsághegyi műszaki iskolát, szakérettségit tett és művezetői szakképesítést szerzett.
Szovjet sztahánovisták a Dunai Vasműnél
A DISZ felhívására jött Dunapentelére, hogy átvegye a szovjet Makszimenkó brigád falazási munkamódszerét.
A tapasztalatcsere után Lombos Ferenc párttitkár kérésére Dunapentelén maradt, elvállalta egy lakóépület építésének a vezetését.
Az ifjúsági építkezés Partizán brigádja, vezetése alatt 227%-os tervteljesítéssel és 38%-os önköltségcsökkentéssel a vörös selyem brigádzászlót nyerte el.
Egy kifakult újságcikk Wéberné Wolf Johanna főmérnöknővel együtt említi Páricsi Ernőnét, mint “sudárnövésű, búzaszőke hajú valakit, aki megszemélyesíti azt az egyszerű embert, akinek egyszerűsége tájékozottságból, biztonságból, szerénységből fakad.”
Az egykori dunapentelei munkavezetőnő Budapesten él. Férje a Néphadsereg nyugalmazott alezredese naplórészletet és fotókópiákat adott át a Városi Levéltárnak.
Páricsi Ernőné helyszíni jelentése Dunapenteléről
Friss Ujság, 1950. december 12.
Részletek a naplóból:
1950. november 1.
Amikor átvettem az első épületemet, csak a zsinórállások voltak meg, semmi egyéb. Tizenegy szentesi cigány ásta a vízvezeték csöveknek az árkot. Volt egy ideiglenes raktárépület, amiben semmiféle szerszám nem volt.
Két épületen kezdtünk el dolgozni. Egyik építkezés vezetésével engem bíztak meg. A másik építkezést egy Olasz nevű szaktárs vezette.
Meg kellett kezdeni munkát. De kivel és mivel? Nem volt se munkás, sem szerszám. Hamarosan küldtek 14 ifjúmunkást, szerszámok nélkül.
Kérésünkre mindenhol az volt a válasz, hogy “Kérem, nincs szerszám.”
Ezzel mi nem elégedtünk meg. “Kell, hogy legyen – mondtam -, ha nem kapunk, szerzünk!”
És szereztünk, mert építeni kellett az épületet.
Nagy hasznát vettem Azsajev “Távol Moszkvától” című regényének. Sok nehézségben és harcban erőt adott a könyvben szereplő építők helytállása.
Bíztattuk egymást: “Fel a fejjel! Nem szabad csüggedni!”
Elmentünk szerszámot szerezni. Összeszedtük az építkezés területén elhagyott, eldobált lapátokat, ásókat és csákányokat. Ment a munka. Akkor meg talicskák hiányoztak ahhoz, hogy a kitermelt 2400 köbméter földet elhordjuk.
Másnap kerítettünk 18 talicskát. A következő héten megint jött egy 14 tagú brigád. Kezdhettük elölről a szerszámszerzést. Megkezdtük. Szereztünk. Hárman kiléptek, 25 ifjúmunkás dolgozott az általam vezetett építkezésen. Lassan ment a föld kitermelése és elszállítása.
Törtük a fejünket, hogyan lehetne meggyorsítani.
Találtunk két transzportőrt, amelyet nem használtak. Kértük, hogy adják ide, mivel nem használják. Nem adták. Elvittük.
De a transzportőr végéhez kellettek volna kisvasúti csillék is ahhoz, hogy a földet el lehessen szállítani.
Szanaszét hevertek használhatatlan csillék. Összeszedtük és kijavítottuk őket. Nagy volt az örömünk, hogy most már vannak csillék is, és folyamatosan tudjuk a földmunkát végezni.
A mostani Vasmű úton akkor még pöfögve járt a kisvasúti mozdony, rángatta, cibálta maga mögött a csilléket. Jött a mozdony, rákapcsolták a csilléinket, és elvitte.
Szaladtam panaszra a vezetőséghez. Hiába hajtogattam, hogy azok a csillék a mi csilléink, mi hoztuk őket rendbe. Azt mondták, nagyobb szükség van rájuk a Siklónál.
Mit lehetett tenni? Újból összekerestünk 8, darabokban álló csillét. Elcipeltük az építkezéshez, nekiláttunk azokat is kijavítani. Sikerült is őket használhatókká tenni.
Fiatalságunk, alkotóvágyunk megsokszorozta erőnket, akaratunkat, lendületünket.
A 25 fiatal hetenként 7-800 köbméter földet termelt ki. Kezdődött az építkezés. Cement kellett, sóder, mész és tégla. Mentünk érte, de megint csak azt felelték: “Nincs anyag, nem lehet szállítani, nagy a sár, rosszak az utak.”
Panaszkodtak a nehézségekre.
Mi nem ismertük azt, hogy nincsen vagy nem lehet! Építeni kellett, és akartunk.
Szereztünk is anyagot, ahol csak találtunk, vittük. Napról napra emelkedtek a falak. Egyre többen dolgoztak az építkezéseken, s bontakoztak ki az épülő vasmű és város körvonalai.
Így kezdődött.
Épül Dunapentele /1950
fotó: MTI/Bartal Ferenc
Épül Dunapentele /Bauer Sándor képei
Azóta elmúlt 25 év. A huszonhatodik évben örömmel értesültünk arról, hogy a hajdan volt ifjúmunkás Partizán brigád vezetője, az ország első építőipari munkavezetője hallatott magáról.
Dr. Hetényi István
városi levéltárvezető
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
