– 61. rész –
Ha kiment valaki közülünk Nagyapámhoz kapálásban, kötözésben, kacsolásban segíteni, visszatértekor részletesen elmesélte, hogy dolgoztak ők ott hármasban, mit főzött a Cinabana, és sohase mulasztották részemre átadni szívélyes üdvözletét és valamilyen kis ajándékát, amelyet kizárólag nekem küldött. Különös jóbarátság volt a mienk. Én Cinabanát az életemben nem láttam. Ha Nagyapám a tanyában kézenfogott és mondta
– Na, kisunokám, elmegyünk most a szőlőbe, megnézzük mit csinál a Cinabana.
akkor nagy örömmel húztam a szandálom – mert hát ilyen nagyobb úton nem tanácsos csak úgy meztéláb kódorogni -, de mire megérkeztünk, Cinabanát egyetlen alkalommal ott nem találtuk.
– Ejnye, hát el is felejtettem, hogy még reggel én küldtem be a faluba gyufáért
mondta ilyenkor Nagyapám, de ismeretlen és szeretett barátomnak volt dolga ilyenkor a községházán is marhapasszust kiváltani (bár Nagyapámnak nem állt szándékában tehenet eladni), adósságot törleszteni, postát kihozni, sőt Nagyapám egy alkalommal nem átallotta azt sem kijelenteni, hogy:
– Most jut eszembe, hogy a csizmadiához ugrasztottam, mert nekem kellett volna az új csizmámat próbálni, de látod gyerekem, sok itt a munka – nem érek rá.
Hogy Nagyapámra méretezett csizma – ami köztudott igen kényes jószág és nem vásárol az ember évenként – hogyan illett az én barátom lábára, ez akkor fel sem tűnt, nem is beszélve arról, hogy Cinabanának nemcsak személye volt titokzatos, hanem férfi avagy női mivoltja sem tisztázódott mindmáig. Nem is volt ez akkor érdekes, mert – ugye – ha csizmát tud próbálni, amit gazdája rendelt, akkor csak férfiember lehet, de ha azokból a pörköltekből vagy rácpaprikásokból eszem, amelyeket Nagyapám kis lábasában kizárólag nekem küldött, akkor csak asszonynépnek tekinthetem, mert azok olyan finomak voltak, hogy ízüket ma is érzem.
De hát a neve? Nem tudom, ki keresztelte el kedves barátomat e szép hangzású névre. Azt sem, hogy volt-e a családnak egy ilyen “tagja” születésem előtt vagy talán velem együtt született, és így valójában “egykorúak” voltunk, annak ellenére, hogy felnőttszámba menő feladatokat látott el.
Cinabana! Mintha a Cinka Pannából származna, vagy erre rímelne a név, egy dolgos, engem szerető, kortalan és “nemtelen”, nekem gyakran ajándékot és üdvözletet küldő jóbarát neve, akinek inkognitóját mindvégig őrizte a tanya népe.
Ahogy óvodáskoromból kisiskolássá cseperedtem, úgy homályosult el kedves és ismeretlen személye; senki nem értesített sem elköltözéséről, sem betegségéről és – hála Istennek – haláláról sem; talán – minden munkáját tisztességgel befejezve – visszaindult a novemberi ködben szülőföldjére – a Mesébe, hogy újra meg újra megszülethessen igaz lelkű felnőttek és szeretetre vágyó kisgyerekek szívében… A köd miatt még búcsúzóul sem láthatom tisztán alakját, de hallom hangját.
– Isten veled Pistikám! Ne felejts el akkor se, ha megnősz!
Nem felejtettem el, de búcsúzójában tanyánk minden lakójának hangját vélem hallani…
S volt, illetve van valami furcsa Nagyapámmal kapcsolatban. A községben működött fényképész, aki ráadásul nem ódzkodott elmenni a távolabbi helyekre se, ha hívták. Bakmann mester volt a falu fényképésze.
Volt a családnak annyi anyagi tehetsége, hogy magát lefényképeztesse, sőt egy alkalommal – Pista bátyám esküvőjekor – a tanyára is lejött, s ott fotózott. Ezen a képen Nagyapám csak a háttérben levő konyhaajtóban látszik, de ezt is csak azok vélik felfedezni, akik tudják, hogy akkor ott állt. Róla tehát egyetlen kép sem maradt! Nem különös?!
Temetőbeli sírkövét is kiszorították az utána következő családtagok díszesebb fejfái, s azt hiszem, a rendezések miatt csontjai is két sírhant közötti szűk járóka alatt porladnak – ha több mint ötven év után – még egyáltalán megvannak…
Leszámítva azokat a “tragédiákat”, amelyek minden kisgyerekkel és minden korban előfordulnak, mint esés, lábleütés, tüske a talpban, kézelvágás, stb., igazán nagy szomorúságot és soha el nem felejthető szívkeservet minden évben a tanyától való búcsúzás jelentett.
Ez rendszerint augusztus utolsó vagy szeptember első napjaiban volt, amikor is már iskolába jártam és a rendszeresen szeptember 8-án kezdődő évnyitó előtt pár nappal fel kellett utaznunk, hogy a gyerek “beleszokjon” a “normális” környezetbe…
Már az utazás napjának délutánja is furcsa volt és vigasztalan. Mindig gyönyörű idő volt, hogy kis szívem még jobban fájjon, mert ugye egy esős, csatakos környezetet könnyebben hagyott az ember. De mindig napsütéses, szép, tiszta idő volt; igaz, hogy valami lassú bánat ült a tájra, vagy talán csak a szívemre, és ettől lett minden olyan lassúvá és – furcsa módon – valahogy olyan halvány rózsaszínűvé…
Délután már megkezdődött a csomagolás és nemegyszer számon kértek rajtam olyan holmikat – ezek rendszerint ruhadarabok voltak, amelyek hollétét senki sem tudta. Ritkán használt zoknik, alig igénybe vett zsebkendők, stb.
Anyám csomagolt Nagyanyámmal együtt és tettek el lisztet, zsírt és már a pucolt csirkék vagy tyúkok is elrendezésre kerültek a tojásokkal együtt a fonott fűzfavessző kosárba, amelynek – mint később mindig megállapítottam – elég szerencsétlenül volt elrendezve a fogója, mivel nem a keskenyebb, hanem a szélesebb oldalára tette a mester, és így csak az ember lábaszárától eltartva lehetett vinni, így meg nehéz volt. De most ez nem olyan fontos. Úgy kellett iparkodnunk, hogy az esti 8 órás hajóhoz időben felérjünk és a készülődést Nagyanyám örökbecsű mondata határozta meg – amely még egyetemista koromban is jótanácsa maradt – hogy:
– Úgy igyekezzetek, hogy a vonat meg a hajó nem vár senkire! Inkább tik legyetek ott negyedórával előbb, mint késsetek egy percet!
Biztos, hogy nagy igazság van ebben, de miért kellett már délután négy óra tájt Pista bátyámnak a földről bejönni, a Poláknak meg behajtani? Az örök paraszti izgalom és kiszolgáltatottság, hogy ők azok, akikre senki sem vár, akiket senki nem pártfogol és a “főnök” irgalmatlanul fügyüli az indulást, ha itt van az ideje…
Így aztán engem is lecsutakoltak. Zoknit és szandált kellett húznom, no meg nadrágot és a trikómra kabát is került, egyrészt mert így kevesebb lett a csomagunk, márészt meg
– Majd meglátod, hajnal felé elég hűvös lesz ott a vízen!
mondta Nagyanyám. És ez görcsbe rántotta szívemet. Hajnal felé… a vízen… Hisz akkor már nem leszek itt… Nem hallok a reggeli neszekből semmit… Lovaink dobbanását az istállóban, Mackó kutyánk kútmélységű ugatását, nyavalyás libáink gágogását, s szárnyverésük zaját, kerekeskutunk láncának egymásra súrlódó neszét, Polák ostorának durrogását… Semmit… semmit…
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. március 9.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
