– 53. rész –
A masinások elvonultával öröm és nyugalom szállt a szívünkre. Nem kellett már aggódni kártevő, vihar jégverés miatt. A termés a zsákokban, meg a padláson, pelyva, törek a fészerekben, a szalma meg takaros kazlakban a szürüben.
Jóleső érzéssel ültünk aznap este vacsorához és az elmúlt napok fárasztó munkája ellenére még mókázni, tréfálkozni is volt kedvünk. Ha apám is ott tudott lenni és ha a boroskancsó többször kiürült, akkor ők nagyapámmal, ketten, csendesen dalolászni kezdtek, legtöbbször katonanótákat.
De hamar vége lett a mulatozásomnak, anyám lavórba állított, lecsutakolt, felvettem “divatos” hálóingemet és aludni tértem. Már tudtam, hogy másnap eseményteli délután következik, mivel szerda lesz.
És mi volt ez a szerdai várakozás? Bizony nem kis dolog! Készülődés a csütörtöki “piacra”.
Nagyanyám szervezte és irányította ezt a munkát. A lányok, asszonyok válogatták a “kóbor”-okból a java, szép tojásokat. A baromfik szebbjeiből is páronként az eladnivalót, viszont a tej feldolgozását mindig maga végezte és ez volt a legérdekesebb. Már kora délután kezdtük felhordani az oldalba vájt és az első részén náddal fedett pincénkből az aludttejes köcsögöket. Én csak egyet öleletem magamhoz, mások amennyit biztonságosan tudtak. Fel is hordtunk két-három tucatot.
Nagyanyám mindeniknek először gondosan leszedte meggyüremlett tetejét egy kanállal és belehajította valami rosszabb, használt lábosba. Ekkorra már minden macska ott kóválygott körülötte, felemelt farokkal, dorombolva, dörzsölődve. Nagyanyám ilyenkor hangos
– Sicc innen ne! Úgy is megkapjátok!
rákiáltással zavarta el a tolakodókat, ha nem értettek belőle, akkor harag nélkül jól oldalba rúgta a szemtelent. Mackó kutyánk tisztes távolban heverészve szemlélte a tolakodó társaságot, de neki – magam is belátom – könnyű volt, mert nem volt kedvence a tejföl.
Amikor a művelet befejeződött, nagyanyám a követelőzők elé lökte a kis lábast, amelyből boldogan lefetyeltek.
Aztán következett a java. Összegyűjtötte a köcsögök tetejéről a tejfölt egy tiszta edénybe és beleöntötte a frissen mosott köpülőbe.
Majd egyenletes, nyugodt tempóban kezdte a köpülő szárát tornáztatni, gondosan, de könnyedén, figyelve, hogy a szár végén lévő kerek és lyukacsos lap alaposan átjárja a vagy kétvödörnyi finom tejfölt. Bizony eltartott ez a művelet legalább jó félóráig. Ha úgy gondolta, hogy már valaminek alakulnia kell, vagy a keverék hangja után véleményezett, akkor lehúzta a nyélről a félbevágott lopótöktetőt, majd jobbról-balról kicsit oldalba vágta a köpülő felső részét és bekukkantottunk az alsó rész titokzatos homályába. Itt már úszkáltak a különböző nagyságú, finom vajdarabok, amelyeket nagyanyám gondosan kiszedett és egy tiszta vízzel teli vájdlingba rakott, a maradék írót meg kiöntötte egy másik edénybe. Aztán megismétlődött még kétszer-háromszor is az egész művelet. Ha Pista bátyám dolgát végezve egy ilyen pillanatban bóklászott arra, sohasem mulasztotta ösztönzésemet
– Na Pistikám, ha iszol egy jó bögrével a finom íróból, meglátod olyan erős leszel, mint a Toldi Miklós; félkézzel vágod a földhöz a bikát!
– Hozdd csak ki fiam a literes kis zománcos poharat
toldotta meg öreganyám.
Nekem sem kellett több biztatás! Ki ne akarna hatéves korában olyan erős lenni, mint Toldi Miklós?
Nagyanyám aztán félig, vagy még följebb megmerítette íróval, amelyben apró vajdarabkák is úszkáltak, és felém nyújtotta.
– Hát szógám itt a csodaital.
Megkóstoltam, mert tartottam tőle – finnyás ízlésemmel -, hogy valami kellemetlen ízzel találkozom. De nem!
Szépen megittam az utolsó cseppig.
De aztán!
Pár perc múlva kavarodást éreztem a gyomromban és futás tanyánk legkisebb helyiségének irányába.
Ha az történetesen foglalt volt, akkor már nem volt idő várakozni, hanem be gyorsan a disznóólak mögötti csalitosba! Egy glottgatyát letolni nem nagy idő, de nem is maradt több…
Így kuporogtam ott hosszú percekig, elgondolkodva, hogy mikor leszek már olyan erős, mint Toldi Miklós, ha inkább gyengébbnek érzem magam…
Amikor előkerültem, nagyanyám alig észrevehető kis mosollyal kérdezte – Te meg hova rohantál olyan hirtelen? Nem Zrínyi vagy te, hanem Toldi!
– Hova, hova? Becsaptak maguk engem, öreganyám!
– Már hogy gondolsz ilyet édes gyerekem! Először még csak a gyávaság, meg a sok káros nyavaja megy ki az emberből, így purgálódik. Aztán majd két-három próba után kezdesz erősödni. Majd jövő szerdán is próbáljuk, és meglátod, hogy a végén olyan leszel, mint Toldi Miklós. Nem azt mondtuk, hogy mindjárt olyan leszel!
Hát ez igaz volt. Tényleg nem azt mondták. Sikerült is a kúrát még háromszor-négyszer megismételni. Közben én az istálló deszkakarámjára felkapaszkodva a bikaborjú nyakát szarvánál fogva igyekeztem megcsavarintani. Egy darabig csak tűrte a jámbor, aztán megunva, pöccentett egyet, én meg lecsúsztam a karámoldalon…
Na, megállj! Majd az ötödik kúra után kapsz!
De csaknem lettem Toldi. Hogy mi volt az értelme ennek a vajas íróivásnak máig sem tudom. Talán egészséges italnak ismerték el az írót, vagy egy alapos purgálás az ilyen mindenevő kisgyerekre hetente ráfér? Vagy csak mosolyogtak a kis jámboron? Ezt hiszem a legkevésbé.
Közben nagyanyám befejezte a harmadik vagy negyedik köpülést, a vájdlingban szépen tornyosodott már a vajhegy. Elővette a fehér ruháskosarat, hozatott bele friss szalmát, és az alsó harmadáig megrakta, majd egy jól kimosott hófehér vászonnal leterítette. Aztán elmentünk vele a kiskertbe, szép, nagy szőlőleveleket keresni.
Szedtünk jópárat, elvittük a kúthoz, friss vízzel jól lemostuk, leráztuk, azután odavittük az asztalra. Nagyanyám elrendezte a kosárban a leveleket úgy, hogy csak a szélük érhetett össze, aztán kimarkolt egy tenyérnyit a vajhegyből, és két marka között kiformázott egy ovális alakú, 25-30 dekás darabot. Ezt ráhelyezte az egyik szőlőlevélre és rátett egy másikat, így ment ez szép sorjában, míg a vaj el nem fogyott. Minden idegen anyag nélküli csomagolás! Aztán a felső sort ismét letakarta egy fehér vászonnal, és a kosarat levittük a pincébe. Ott állt másnap kora reggelig.
Milyen érdekes is volt a pince szaga. Igazi “sárga-főd” szag, vagy talán illat? A friss lösz szaga keveredett a pincében tárolt faedények, szapulók, fasajtárak stb., finom penészének, meg a lent levő gyümölcs vagy zöldség illatával.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. február 25.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.