PEDAGÓGUSNAPRA
Hiszem, hogy a Pedagógusnap soha nem lesz az üres megszokás ünnepe. Mi, szülők, mikor gyermekeink kezébe adjuk a pedagógusnapi virágcsokrot, küldjük azoknak a volt nevelőknek is, akiknek nevét, arcát elmosta már az idő. Pedagógiai pályára nem azért megy az ember, mert szereti a betűket, számokat, a természet és a társadalom törvényeit. Pedagógus az lesz, aki az embert szereti és tiszteli. Ez soha nem süllyedhet megszokássá.
A Pedagógusnapon nem azt az utat ünnepeljük, amely az első leírt vonalkától az integrálig húzódik. Ez csupán tárgyi ismeretsor. Mögötte az embert kell keresni, aki évezredes útján eljutott a husáng hasznosságának felismerésétől az űrhajók megszerkesztéséig. S a kisgyerek hiába bámul már a rácsos ágyból a televízió képernyőjére, hiába veszik körül a technikai csodák, a pedagógusnak mindig ott kell kezdenie, hogy mennyi egy pálcika meg egy pálcika. A civilizáció minden nemzedék számára itt kezdődik. És valahol ez a humánum bölcsője is.
Az elmúlt félszázad alatt két világégés sejttette meg, mennyire törékenyek a civilizációk. És láttuk, milyen döbbenetesen olcsó tud lenni az emberi élet. De az utolsó ötven év a humánum győzelmének fél évszázada is. Városok romjaiból, koncentrációs táborok szögesdrótjaiból, könyvmáglyák hamujából emelkedett fel a megalázott, meggyötört ember, hogy saját képére és hasonlatosságára gyúrja át a földet.
A jövő azon múlik, milyen lesz a holnapot formáló ember. Mi megértjük, milyen nagyszerű magasságokat érhet el az ember, és milyen szörnyű mélységekbe süllyedhet. Nincs a földnek annyi virága, amennyit megérdemelnek azok, akik emberségre nevelik gyermekeinket. Hivatás – üres frázis lesz, ha eltitkoljuk, tartalmát. A Pedagógusnapon tisztelettel állok meg az ember előtt, aki életünk növekvő gazdagságában, szikrázó gépkocsik és szépen öltözött tanítványok között három-négy éve ugyanabban a ruhában áll fel a katedrára. Tisztelettel szólok azokról a fiatal fiúkról és lányokról, akik abban a biztos tudatban vállalták ezt a hivatást, hogy negyven évi küzdelmes pályafutásuk ezerháromszáz forinttal kezdődik, és kétezerháromszázzal végződik majd. Akik érdemesnek tartják az ország isten háta mögötti zugaiban is leélni az életüket, távol a civilizációtól, amelynek fáklyavivői .Tisztelettel szólok azokról a tanítónőkről, akik kisgyerekek szeretetében élve nem vették észre, hogy egyedül maradtak, megcsalták magukat a gyermekekért.
Az életükben nem a betűk rajzolása és nem a számtanpélda elmagyarázása a nehéz. Hanem felállni napról napra a katedrára, szembenézni harminc-negyven kisgyerekkel, akik között van jólfésült és elhanyagolt emberke, elkényeztetett és megalázott emberke, tudatos szülök és kiégett szülök gyermekei. Hozzákaz iskolába napról napra a szülői gondoskodást, hitet, simogatást, de hozzák a pedagógus elé megalázottságukat, kétségbeesésükets az ütések kék foltjait is. Hozzák az utca derűjét, és az utca durvaságát. Hozzák a harsogó egészséget és a betegségek sápadtságát. Hozzák az egyke gőgjét és a kilenc gyerek szerénységét. Hozzák kéretlenül az arcukon, a tekintetükben, a hangjukban, gondolataikban.
És itt nem szabad elfáradni. Nem szabad kiábrándulni sem. Más, ha az ember a hivatali főnökeinek felelős a munkájáért, és más, ha egy tehetetlen, segítségre, bíztatásra szoruló kisgyereknek. Ez a nyomasztó felelősség – mindegy, féltésnek vagy szeretetnek nevezzük-e – végigkíséri a pedagógus életét. S ha néha kétségbeesetten próbál is a szülőkkel, a társadalommal osztozni ebben a felelősségben, végül is ő az, aki egyedül is, magára maradva is folytatja harcát. Betűket, szavakat lehet szériában gyártani, de akik leírják a betűket és számokat, azok egyediek. Szépen kiegyengetni a kis gerinceket, felemelni a lesütött tekinteteket, mosolyt varázsolni a fáradt kis arcokra.
Igen, ez a munka megérdemli, hogy külön ünnepe legyen. Virágokban és tiszteletben gazdag ünnepe.
Nagy Jenő
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1967. június 2.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
