Muzsika – 1989. január
Varga Bálint András:
Hullámhegyek és hullámvölgyek
Székely Endre pályaképe
Székely Endre – kétszeres Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, karnagy, főiskolai tanár
1912. április 6. – 1989. április 14.
Felvégi Andrea felvétele
A kérdések megfogalmazásának korát éljük. Interjúra kérjük a történelmet. Közelmúltunk körvonalai lassan-lassan kibontakoznak a homályból, megszólalnak a Tanúk, hogy elmondják a Tényeket.
A Muzsika felkérése teremtett alkalmat rá, hogy tanúként szólaltassam meg Székely Endrét. Tizenhét éve ismerem, és valami megmagyarázhatatlan szemérem mindeddig belém fojtotta a kérdéseket. Talán attól tartottam, hogy firtatásnak, netán számonkérésnek veszi az érdeklődést? Inkább lefegyverző őszintesége riasztott meg: lakásán tett legelső látogatásom alkalmával, alighanem 1972 elején jegyezte meg váratlanul – “Nekem sötét múltam van.” Ezek után képtelen voltam faggatózni, több mint másfél évtizeden át.
Az elmúlt évek során csak egyszer hallottam panaszkodni, de láttam, azonnal megbánta gyengeségét, és másfelé terelte a beszélgetést. Arra utalt, hogy egyedül neki nem “bocsátják meg” a múltat, s méltánytalan mellőztetés éri pályáján.
Néhány beszélgetésünk meggyőzött róla, hogy Székely Endre a viszszavonultság éveiben is megmaradt közéleti embernek egyszerűen mert gondolkodása, egész egyénisége közösségi fogantatású. Fejtegetéseit józan elemzőkészség jellemzi, a született pedagógus szabatos, világos stílusában. És még valami, ami megragadott: egyike azon keveseknek, akik önzetlenül örülnek, ha értékes kompozícióra bukkannak, bárki legyen is a szerzője. A hetvenes évek elején még a Budapesti Kamaraegyüttes ügyvezető igazgatójaként-menedzsereként üdvözölte a repertoár gazdagodását -, e funkciója megszűntével a kortárs zene ügyének elkötelezett híveként lelkesíti a gyarapodás minden jele.
A lelkesedésnek ez a képessége, egy Ügy melletti kiállás, az aktív elkötelezettség, a valamely közösséghez tartozás igénye határozza meg Székely Endre egész életútját. Ezek a tulajdonságok újra meg újra felröpítették egy-egy csúcspontra, de mielőtt megállapodhatott volna, mielőtt gyümölcsöt érlelhettek volna erőfeszítései, felkapta a történelem forgószele, hogy egy új kapaszkodó legalsó pontján tegye le.
A hullámhegyeknek és -völgyeknek krónikája tehát az a beszélgetés, amelyet novemberben folytattunk. Tevékenységének színtere most már az íróasztal, küzdelmeit a hangokkal folytatja, csúcspontjai a befejezett művek, újrakezdései az alkotó folyamat szerves részét képezik.
– Nem lehet sikeres az az életút, amely mindössze egyetlen csúcsra tekinthet vissza. Ki hogyan fejlődik, ki mibe veti bele magát, ki mi iránt érdeklődik – aszerint formálódnak életútjának hullámhegyei és -völgyei.
– Melyik volt életemnek az a korszaka, amikor szent meggyőződéssel, teljes odaadással, mindenféle csalódástól mentesen dolgoztam egy szép, új világért? A Zeneakadémia elvégzését követő évek voltak ezek, egészen addig, míg ki nem vittek Ukrajnába. Lelkes tömegdalokat írtam, amelyeket ezrek énekeltek, munkáskórusokat vezettem – boldog voltam.
– 1937-38-ban vajon mi táplálhatta Önben egy eljövendő szép, új világ reményét?
– A kommunizmus eszméje. Mire felvételt nyertem a Zeneakadémiára, már aktív részvevője voltam a baloldali diákmozgalomnak.
Elmondom röviden a történetét. A lelkesedés képessége gyermekkoromtól fogva megvan bennem. Tizenkét-tizenhárom évesen a zsidó vallás ragadott magával. Lelkiismeretesen, rendkívüli odaadással készültem az avatásra. Minden reggel felraktam az imaszíjakat, és még iskolába menet előtt elmondtam a kötelező imákat. A Barcsay gimnázium rajztanára a képzőművészet felé terelgette érdeklődésemet, de engem jobban vonzott a zene. Tizenhárom éves lehettem, amikor komponálni kezdtem: ekkorra már Mozart- és Haydn-szonátákat, meg könnyebb Beethoven-szonátákat zongoráztam. Lelkesen részt vettem az iskolai önképzőkörben, dirigáltam a diákokból álló zenekart, zongoráztam az ünnepélyeken és még komponistaként is szerepeltem. Magyartanárom kérésére például, miközben diáktársaim a Prométheuszt próbálták, én zongorán rögtönöztem, s ebből azután kialakult egy kísérőzene.
Az érettségi idején történhetett, hogy udvarolni kezdtem a házunkban lakó három fiatal lány közül a legkisebbnek. A középső testvérnek ketten is csapták a szelet: Antal János (Antal István zongoraművész bátyja) és Horváth Márton.
Egy szép napon sétálni indultunk Évával, s ő egyszer csak így szólt hozzám: most elmegyünk Angyalföldre, van ott valami dolgom. Segíts nekem. Az lesz a feladatod, hogy őrködj és fütyülj, ha jön valaki. Kiderült, hogy sztrájkfelhívásokat írt krétával a gyárak falára, és nekem roppant imponált, hogy egy fiatal lány ilyen veszélyes munkára vállalkozik.
Mint említettem, egy házban laktunk, s látogatásaim során nemegyszer ott találtam Antal János meg Horváth Márton mellett a németországi tanulmányútjáról épp hogy hazatért Antal Istvánt is. Gyönyörködtünk zongorajátékában, és egy-egy eljátszott darab után Antal János és Horváth Márton érdekes beszélgetéseit hallgattuk. Felébredt érdeklődésem a politika, a munkásmozgalom, a kommunisták iránt.
Huszonegy évesen bekerültem a Zeneakadémiára, Siklós Albert mindjárt a második osztályba vett fel. Hamarosan felkeresett két fiatalember: Schiller Ferenc és Kolin György, s meghívtak, csatlakoztam a magyar izraelita ifjúsági szervezethez (MIEFHOE), amelynek baloldali szárnyát Ságvári Endre vezette. Nem telt bele két hónap, és már én voltam a diákszervezet művészi szakosztályának titkára. Szervezkedésünk fokozatosan illegális tevékenységgé is vált: megalakult az a pártsejt, amelyikben Ságvári Endrével és négy másik barátommal együtt hatan a Kommunista Párt tagjai lettünk. Harci feladatokat teljesítettünk, a diákegyesületben szemináriumon tanultuk a marxizmust.
Az illegálisan terjesztett kommunista sajtóból értesültünk az első sztálinista perekről, köztük a Radek elleni vádakról. Az időközben Párizst megjárt Antal János próbálta megmagyarázni nekünk, jobban mondva elfogadtatni velünk mindazt, ami a Szovjetunióban végbement. S mi hittünk neki, a vallásos ember vak hitével hittünk.
Antal Jánost már Párizsban megfigyelés alatt tartották a Horthy-rezsim detektívjei, hazaérkezése után még fokozottabban ellenőrizték minden mozdulatát, kapcsolatait. Amikor azután elérkezettnek látták az időt, mindenkit összefogdostak, aki vele kapcsolatban állt, így kerültem először a rendőrségre. 1936-ot írtunk.
Amikor Ságvárival meg a többiekkel kiléptünk a diákegyesületből, mert forró lett körülöttünk a helyzet: a rendőrség felfigyelt tevékenységünkre. A Szociáldemokrata Párt ifjúsági csoportjainak tagjai lettünk, ki-ki lakhelye szerint. Én a VII. kerülethez tartoztam, és számomra óriási élményt jelentett, hogy előadásokat tarthattam vagy százhúsz ifjúmunkásnak, akikkel ott összeismerkedtem. Hihetetlen tudásvággyal itták a szavaimat, és én úgy éreztem, megtaláltam a hivatásomat. Népdalokat és munkásdalokat tanítottam nekik, előadást tartottam Bartók és Kodály népzenegyűjtéséről, és sok érdekes előadást hallottam körükben. Előfordult, hogy Veres Péter jött el közénk, hogy előadást tartson. Amikor Ságvári Endre lett az SZDP Országos Ifjúsági Bizottságának a titkára, felfigyelt tevékenységemre és megbízott, hogy a párt keretei között ifjúmunkás kórust alapítsak Pesterzsébeten. Jártam az ifjúmunkás szervezeteket Újpesten, Rákospalotán, Kőbányán, előadásokat tartottam a népzenéről, s közben sok érdekes és értékes fiatalemberrel ismerkedhettem meg. Közéjük tartozott Fock Jenő is.
– Egyszerre tehát két pártnak is tagjai voltak?
– Természetesen, hiszen a Kommunista Párt illegálisan működött. Előfordultak összeütközések, előfordult, hogy kizártak kommunistákat az SZDP-ből, de a szociáldemokrata vezetők között akadtak olyanok, mint Mónus Illés vagy Szakasits Árpád, akik azt mondták: lehet, hogy ezek kommunisták, de hasznos nekünk, amit csinálnak.
– Vajon miért érdekelte az ifjúmunkásokat a népzene, meg Bartók és Kodály gyűjtőútjai? Miért látogatták az előadásait ahelyett, hogy futballmeccsre mentek volna?
– Mert szerettek énekelni. És mert művelődni akartak. Hiszen nemcsak zenéről volt szó, hanem irodalomról és más egyébről is. Ez volt a munkásifjúság öntudatos rétege. Pesterzsébeten olyan kórust alakítottam, amelynek mindenki tagja lehetett, aki belépett az ifjúmunkás csoportba, akár volt hangja, akár nem. Ennek ellenére sikerült elérnem, hogy a kórus jó néhány rendezvényen is fellépett, egyszer a Magdolna utcai Vasas Székházban is szerepelt, közösen a Vándor Kórussal. A szovjet himnuszt Békeinduló címmel jelentettük be a rendőrségen, előadtuk a Poljuskát, Mihály András egyik Petőfi-kórusát (Szeretni és gyűlölni) és az én Angoli Borbála balladafeldolgozásomat. Szólistaként Török Erzsi lépett fel, a kórus kísérte, és egy mozgásművészeti csoport is közreműködött. Elénekeltük a Gond életünk… kezdetű ifjúmunkás indulót is, amit én komponáltam. A közönség felállt, és együtt énekelt velünk.
A Szociáldemokrata Párt hagyományosan a hűvösvölgyi Nagyréten tartotta május 1-jei ünnepélyét. 1941-ben Ságvári Endre tüntetést szervezett, felszólítására gyalog mentünk ki az ünnepségre, és onnan gyalog jöttünk vissza. A rendőrség csak a Széna térnél avatkozott be – gumibotokkal verte szét az éneklő, jelszavakat kiabáló, táblákkal felvonuló tömeget. Számítottunk a beavatkozásra, és már korábban úgy állapodtunk meg, hogy rendőrségi támadás esetén a mellékutcákba húzódunk, majd újra összegyűlünk. Én többedmagammal a Kapás utcában leltem menedéket. Egyszerre csak az ifjúmunkás indulómat hallom, amint mindenfelől egyre többen kezdik énekelni. A dal hozta össze ismét a tömeget, és el is jutottunk egészen a pesti hídfőig. Ilyen élmény ritkán adódik egy ifjú zeneszerző életében.
– Mozgalmi tevékenysége azonban vajmi kevés időt hagyhatott a komoly tanulásra, az akadémiai órák látogatására, majd a diploma elnyerése után a műhelymunkára.
– A zeneszerzés-gyakorlatokat pontosan, gondosan végeztem (a jó tanulást kötelezőnek tekintettük), de elhanyagoltam az úgynevezett melléktárgyakat, az akkor amúgy is igen gyenge karmesterkurzust, az elméletet és a zongorát. Még nem gondoltam arra, hogy a mulasztás idővel pótolhatatlan veszteséggé válik, amelyet csak súlyosbított a háború befejezése után vállalt számos zenei funkció ellátásával járó évtiezedes kiesés. Csak közel a negyvenhez jöttem rá, ha zeneszerző akarok lenni, hatalmas erőfeszítéssel, rohamléptekkel és megkésve, de pótolnom kell az elmulasztottakat, így váltam későn élő zeneszerzővé, s ez kihatott egész életemre.
Beszélgetésünk elején mondtam már, hogy ezt a háború előtti korszakot csalódásoktól mentes, szép éveknek tartom. Az első kiábrándulás Ukrajnában, a fronton ért: megdöbbenve tapasztaltam a nép keserves szegénységét, elmaradottságát. Sztálint istenként imádták, képe ott lógott az ikon mellett, alatta gyertya égett.
Örkény Istvánnal együtt a második hadsereg kötelékébe tartoztam én is. A visszavonulás során mindenki ment, amerre látott. Örkény úgy intézte, hogy fogságba essen, én meg, többek között két unokatestvéremmel, hazafelé indultam. Az idősebbiket feleség és gyerek várta itthon, ragaszkodott a hazatéréshez. A legnagyobb tél idején indultunk útnak, s tizenegy hónap alatt értünk haza. Ki a fagytól, ki az éhségtől, ki a flekktífusztól hullott el. A betegségen magam is átestem, de túléltem. Unokaöcsém, szegény, belehalt.
Székely Endre
1943. november végén értem haza, és azonnal bekapcsolódtam a mozgalmi munkába. A zenéhez sem maradtam hűtlen. 1944 tavaszán Járdányi Pállal, Sugár Rezsővel és Mihály Andrással négyen szerzői estet rendeztünk a Zeneakadémia Kistermében. Járdányit és Sugárt beidézték a rendőrségre és felelősségre vonták őket: micsoda dolog ez, hogy zsidókkal közösen rendeznek koncertet. Néhány nappal később, 1944. március 19-én, bevonultak a németek. A várható letartóztatás elől, el kellett tűnnöm a lakásomról. Ahogy akkor mondtuk: illegalitásba kellett vonulnom.
Az illegalitásban a Békepárt értelmiségi tagozatában dolgoztam, összeállítottunk egy ezerkétszáz-ezerháromszáz névből álló listát, ezeknek a címére postáztuk röpiratainkat. Ma már nevetségesnek hathat: ezervalahány értelmiségit buzdítottunk a hitleri gépezettel szemben! De meg akartuk mutatni, hogy itt, Magyarországon is van ellenállás.
Emlékszem, egyszer felsőbb pártutasításra a röpcédula mellett névre szóló levelet is írtam Dohnányinak, amelyben felszólítottuk, akadályozza meg, hogy nyugatra vigyék a Zeneakadémia könyvtárát, és segítsen megmenteni az intézmény értékeit.
A felszabadulást követően Raics Istvánnal azonnal nekiindultunk megnézni, mi maradt a Zeneakadémiából és ki élte túl az ostromot. A pincében Zathureczky Edére bukkantunk. Orosz nyelvű igazolványunk volt, s ezt látva Zathureczky megnyugodott, hogy nem esik bántódása, ha eljön és megmutatja, hol találjuk Kodályt. A Sacré Coeur zárda pincéjében találkoztunk vele és feleségével.
– Élete első hullámhegye tehát a Zeneakadémia befejezését követő és a háború kitörését megelőző évekre esett. Hogyan jellemezné a következő korszakot és csúcspontját?
– Az új korszak jelmondatát így fogalmazhatnánk meg: őszinte, minden hátsó gondolattól mentes népfrontpolitika.
Belevetettem magam a zenei élet újjászervezésébe. 1945 februárjában Járdányi Pállal létrehozták a Zeneművészek Szabad Szervezetét, majd Szendrő Ferenccel a Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt közös szervezetét, a Munkás Kultúrszövetséget.
A zeneművészek szervezetének elnöki tisztét Kodály vállalta. Járdányi lett az ügyvezető elnök, Molnár Antal az alelnök, én pedig a főtitkár. Az első számú tagkönyvet Kodály Zoltán kapta – fakszimiléje itt van a fiókomban -, a második számút én, a harmadikat Járdányi.
Révai Antal Jánosnéra bízta, hogy alakítsa meg a párthoz csatlakozott művészek és tudósok szakmai bizottságait. Lassan-lassan összejött Raics István, Tátrai Vilmos, Bartha Dénes, Vásárhelyi Zoltán, Szervánszky Endre, Veress Sándor, Kadosa Pál, Dávid Gyula, majd a koncentrációs táborból hazaérkezett Mihály András is. Belőlük állt a párt úgynevezett Zenei Bizottsága.
 Mihály András |
 Szervánszky Endre |
 Járdányi Pál |
Az írók hamarosan megalakították szervezetüket, és mi, muzsikusok is ezt tettük: a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezete a Bajza utca 26. számú elhagyott házban talált otthonra. Volt benne egy terem nagyságú helyiség – ebben hamarosan hangversenyeket rendeztünk. Egyelőre vasárnap délutánonként, hiszen este nem volt még tanácsos kijárni. Bartók 6. vonósnégyese egy ilyen vasárnap délutáni hangversenyen hangzott el itthon először, aWaldbauer Vonósnégyes előadásában.
A Munkás Kultúrszövetség főtitkára is én lettem. Megindult az énekkarok újjászervezése, Vásárhelyi Zoltán irányításával pedig a karnagyképzés. Ő oktatta a szolmizációs kottaismeretet és a korszerű hangképzést is. Ebből a magból fejlődött ki az a kultúrszövetségi zeneiskola, amelynek Kozma Erzsébet lett az igazgatója, s tanárai között Vásárhelyi mellett Szervánszky Endre és Gát József is működött.
Az imént őszinte, minden hátsó gondolattól mentes népfrontpolitikát említettem. Most azt is hozzáteszem, hogy miért. A parasztpárti Járdányihoz szeretetteljes, nyílt barátság fűzött, mindenben együtt határoztunk, cselekedtünk. Szervánszky, Tátrai, Bartha, Veress a Kommunista Párthoz csatlakozott, Major Ervin kisgazdapárti volt, Jemnitz a szociáldemokratákat képviselte.
Már jól működött a szervezet, a muzsikusok összehangolódtak, aktívak voltak, amikor a Szovjetunióból hazaérkezett Szabó Ferenc, a Vörös Hadsereg leszerelt tisztje. Örömmel fogadtuk a Zenei Bizottságban és a Szabad Szervezetben, hiszen néhányan ismertük jelentős mozgalmi múltját, és egykori zeneakadémiai tanulótársai nagy tehetségnek tartották. Első megjelenése a Szabad Szervezetben azonban csalódást okozott. Azt vártuk, tanácsaival segíti majd a munkánkat, de ő elzárkózott, alig-alig válaszolt a feltett kérdésekre. A csalódást megdöbbenés követte, amikor tudomásunkra jutott, hogy titokban levelet írt Mihály András ellen Révai Józsefnek, a Központi Vezetőség kulturális titkárának. Az itthoni kommunisták körében az ilyen eljárás példátlan volt. A levélről Antal Jánosné számolt be nekem, elmondta: Révai jelenlétében széttépte a levelet és kijelentette, hogy gyanúsítgatásokkal nem foglalkozik.
Szabó következő céltáblája Szervánszky Endre volt, ellene, távollétében, a Zenei Bizottság ülésén hozott fel alaptalan vádakat. Zavart értetlenséggel fogadtuk szavait. Akkor még teljes volt a bizalmunk, csak jóval később ismertük fel az összefüggést viselkedése és politikai módszerei között. 1946 szeptemberéig voltam a Szabad Szervezet főtitkára. Ekkor Orbán László hívására a pártközpontba kerültem, én lettem a kulturális alosztály vezetője. 1946 derekától azonban egyre inkább nyomasztott a környezetemben uralkodó szellem.
Életem első korszakának kiteljesedését a háború kitörése törte derékba, az 1945 után indult második korszak Szabó Ferenc magatartása és Révai kultúrpolitikája miatt fulladt kudarcba. Pedig teljes lélekkel hittem a jövőben, munkám értelmében.
A zenei életben is fölütötte fejét a bizalmatlanság. Bartha Dénes és Tátrai Vilmos észrevétlenül megszüntette párttagságát: bizalmatlan lett Szervánszky Endre és Veress Sándor, sőt Veress a Szabótól való félelme miatt hagyta el végleg az országot. Lajtha László megsértve és megfélemlítve megvált a rádió zenei osztályának vezetésétől.
– Alighanem Ön az első, aki a nyilvánosság előtt megfogalmazza Szabó Ferenc vétkességét. Szabó híveinek egy része feltehetően meg is bántódik majd. Beszélgetésünkre készülve igyekeztem tájékozódni, s tudom, hogy sokan osztják az Ön véleményét is. Lakatos Évától például az Önéhez hasonló jellemzést hallottam Szabóról. De térjünk vissza az Ön életének alakulására.
– Megérett bennem az elhatározás: elmegyek a pártközpontból. Sikerült meggyőznöm Orbán Lászlót, hogy szükség van egy vállalatra, amely megindítja a hangversenyéletet az országban. Ezvolt a Magyar Múzsa, s én kerültem az élére. – De ki lesz az utódod a pártközpontban? – aggályoskodott Orbán. Akkor kérettem fel későbbi sírásóim egyikét, Csillag Miklóst Debrecenből. Hamarosan a minisztériumba került, a zenei és táncművészeti osztály élére. Ettől kezdve Szabó legbizalmasabb embere lett, akaratának végrehajtója, nevét a muzsikusok hamarosan gyűlölettel emlegették.
Menekülésem első stációja volt tehát a Magyar Múzsa igazgatói tisztje, ezután következett a Bartók Szövetség, ahol én lettem a főtitkár. Hogy megértse, milyen is volt ez az időszak, elmondok két esetet.
A vezetőség néhány tagjával Győrbe látogattunk, hogy meghallgassuk Haydn Teremtését a Vagon- és Gépgyár ének- és zenekarával. -Egész jól csinálják, hát ez nagyszerű, ezt fel kell vinni Pestre! Kibéreltük a Zeneakadémiát, gondoskodtunk a szállásukról, a szakszervezet vállalta az útiköltséget. Megjelentek a plakátok. Egyszer csak szól a telefon (ekkor én már a Városi Színház igazgatója is voltam), és a titkárnőm jelenti, hogy Rákosi titkárságáról keresnek. Fölveszem. Azt mondja egy hang: – Kapcsolom Rákosi elvtársat. – Nagyon megijedtem. – Székely, meg van maga őrülve? Mit képzel? Vallásos propagandát csinálunk? Húsvét ünnepén? Azonnal letiltani! – Mit csináljak? Letiltottam.
Nem sokkal később újabb telefon. Révai elvtárs keres. – Látom, hogy kiadták a Bartók Szövetségben Kodály Petőfi-kórusait. Hát nem vette észre, hogy ezek szovjetellenes művek? Azonnal beszedni!
A tömegdalokat ekkor még mindig lelkesen írtam… Elkövetkezett azonban az az idő, amikor a minisztériumba citáltak, hogy egyik dalomat ütemekre szétszedve bebizonyítsák: a dallamot egy zsidó dalocskából loptam, hogy kompromittálom a pártot. Zenei szakértőként Kadosa Pál is jelen volt a tárgyaláson. Halálsápadtan, de védelmemre kelt – bebizonyította, hogy hasonló fordulatok százszámra akadnak magyar, de még orosz népdalokban is. Jóhiszeműségem, naivitásom ekkorra már elpárolgott: nem kerülte el figyelmemet az összefüggés, hogy a Szovjetunióban éppen abban az időben folytak a zsidó orvosok elleni perek.
A vádat elejtették, de folytatódott velem az úgynevezett “lelki előkészítés”. Mondvacsinált ürügyekkel a Fő utcai fogházba idéztek, vagy a lakásomra jöttek ki detektívek.
Ezek után került sor, 1951 januárjában, az úgynevezett zenei vitára a pártközpontban. Révai elnökölt, Horváth Márton is felszólalt, de a főszerepet Csillag Miklós és Szabó Ferenc vitte. Mihály Andrást és engem azzal vádoltak, hogy Lukács György hatása alatt megrontjuk a magyar zenei életet, szovjetellenes frakciót szervezünk. A vádak között szerepelt a kispolgári idealizmus és a klikkszellem is. Előzőleg Lukács György ellen rendeztek pártvitát, majd ugyanazoknak a vádaknak jegyében sorra vették az összes művészeti területet, és minden művészeti ágban “lukácsista” bűnbakokat ítéltek el, így az irodalomban Déryt és Háy Gyulát, a képzőművészeknél Bán Bélát és Beck Andrást.
A klikkvádat azzal akarták bizonyítani, hogy a rádióban egymás műveit tűzzük műsorra. A vita másnapjára azonban Sárai Tibor és Lehel György statisztikai kimutatása az ellenkezőjét bizonyította. A szovjetellenesség vádját Szabó azzal vélte igazolni, hogy vezetésem alatt a Bartók Szövetség kevés szovjet kórusművet adott ki. “Elfelejtette”, hogy a szovjet kórusirodalmat a Gorkij Könyvkiadó gondozta, s Szövetségünk feladata a magyar kompozíciók megjelentetése volt.
Révai a vita súlypontját a Bartók életmű megítélésére helyezte, ebben látta Lukács nézeteinek ránk gyakorolt hatását. Irodalmi párhuzamok segítségével rámutatott, hogy nekünk Erkelt s nem Bartókot kell követnünk.
– A Bartókkal kapcsolatos vádak már csak azért is váratlanul érhették, mert egyes írásaiban Ön is a bartóki életmű megosztása mellett tört lándzsát. (Ezt veszi rossz néven Öntől is, a zenei terület akkori többi vezetőjétől is a muzsikus társadalom egy része.) Mintha attól tartottak volna, hogy a nehezebben megközelíthető kompozíciók Bartóktól elidegenítik a nem zeneértő közönséget.
– Feltételezése teljesen igaz. De meg kell mondanom, hogy a vád nem ért bennünket váratlanul. A szovjet zene zsdanovi bírálata után a párt Zenei Bizottságában meg kellett vitatnunk, hogy ez a bírálat miképpen alkalmazandó nálunk. Nagy küzdelmet kellett folytatnunk Bartók értékeléséért, és mindannyian – én is – kényszerűnek éreztünk bizonyos engedékenységet. Egyedül Szervánszky Endre maradt intranzigens (ami a pártvezetés megvetését vonta maga után). Valóban írtam ekkor egy cikket a Bartók Szövetség lapjába, és az “Elmúlt időkből”-t hoztam fel példának: ez az a zene, amit a munkásközönség nem tud megemészteni. Aki nem élt ebben a korban, bizonyára meg sem érti ezt: rá voltam kényszerítve, hogy megírjam ezt a cikket – ugyanakkor harcoltam az egyszerűbben befogadható Bartók-művek műsorra tűzéséért, így került sor arra, hogy a Concertóhoz Tóth Aladár koreográfiát készíttethetett az Operában.
A pártvita megrendezése után feloszlatták a Bartók Szövetséget. 1950 tavasza óta én voltam a Rádió-kórus vezetője is. A vádaskodások miatt beadtam lemondásomat, s 1952. január elsejével inkább vállaltam az állástalanságot.
Láng György – Egy kocsmazongorista emlékei
– 1945 és 1951 között tehát megjárta a remény, az illúziók és a keserű csalódás útját. És ez így folytatódott élete következő fázisában Sztálinvárosban is…
– Sztálinváros Csillag Miklós szerint kitüntetés – a valóságban száműzetés volt. A település mindössze két-három utcányi lakóépületből állt, valamint egy pártházból, egy orvosi rendelőből, egy étteremből, néhány üzletből és persze a vasmű épületeiből. Több ezer építőmunkást toboroztak össze, városiakat és falusiakat, magyarokat, nemzetiségieket, cigányokat, becsületes dolgozókat és vagányokat egy rakáson. Még az internáltak között is toboroztak. Túlnyomó többségüknek lakás helyett barakk jutott priccsel, lavórral.
Ilyen környezetben kellett felkeltenem az érdeklődést a zene iránt. A városépítés kormánybiztosa szerencsére régi diákkori barátom volt, ő ismertetett meg a vasműt később nagy hírnévre szert tett vezérigazgatójával, Borovszky Ambrussal, ők ketten azután összehoztak olyan munkásokkal, akik családostul telepedtek le Sztálinvárosban, tehát igényeik is voltak. Néhány értelmiségi is bekapcsolódott a munkámba: újságíró, pedagógus, muzeológus, orvos. Még író is akadt. Kezdetét vehette mindenekelőtt egy nagyobb létszámú kórus létrehozásának előkészítése.
A város rohamosan nőtt, a gyár egyre jobban terjeszkedett, mind több dolgozó telepedett le családostul, állandó lakóként. Ezekben a hónapokban a városi pártbizottság és a tanács is segítette munkánkat.
Néhány hónap múlva, május elsején már szerepeltünk is, majd felléptünk Budapesten. Kodály bennünket bízott meg, hogy bemutassuk a Békesség-óhajtást Feleségével együtt jelen volt a sztálinvárosi bemutatón, erről fénykép is készült. Egyáltalán, egész sztálinvárosi működésemet kedves figyelemmel kísérte.
Kodály Zoltán és felesége a Bekesség-óhajtás bemutatóját hallgatja a sztálinvárosi Bartók Béla művelődési házban
/Székely Endre gyűjteményéből
A Sztálinvárosi Énekkar bemutatkozó hangversenye
Egyszer aztán a hazatérő munkások zárva találták a péküzletet: elfogyott a kenyér. Amikor ez már harmadszor vagy negyedszer fordult elő, egyesek rágyújtottak a Vörös Csepelre. Ismeri a refrént – Kenyeret! Munkát! Hívatnak Földeshez, a pártirodára. – Mi az, Székely, megőrültél? Többet ezt a dalt nem akarom hallani. Te tanítottad nekik?
A Dunaújvárosi Központi Énekkar története
Attól kezdve egyre csökkent az énekkar létszáma… Nem kaptunk fűtött próbatermet, aztán már semmilyen próbatermet sem kaptunk. Végül, 4 évi küzdelem után, 1956. április elsején onnan is kiléptem, és megint nem volt állásom.
– Székely Endre, a közéleti ember, ismét az utcára került. De mi történt ezek alatt az évek alatt Székely Endrével, a zeneszerzővel?
– Utaltam már rá: közel negyvenéves voltam, mire felismertem, hogy ha zeneszerző akarok lenni, rengeteg elvesztegetett időt kell behoznom, egyszerűen tanulnom kell.
Siklós Albertnál például egyáltalán nem foglalkoztunk Palestrina-ellenponttal. A tanulás foglalta el minden szabadidőmet Sztálinvárosban, de otthon Pesten is (továbbra is a családommal laktam, hetente csak három-négy napot töltöttem távol). Bartókot elemeztem, hiszen a felszabadulás után megvettem minden elérhető partitúráját. Stravinsky, Schönberg, a század többi klasszikusának megismeréséig ekkor még nem jutottam el, az csak 1956 után vált számomra lehetővé.
Ebben az időszakban született már néhány olyan darabom, amelyeket ma is sikerültnek tartok: az I. vonósnégyes, az Erkel-díjas Petőfi-kantáta, amelyet Ferencsik János vezényelt hangversenyen és a rádióban, az I. fúvósötös, amely a Budapesti Fúvósötös egyik repertoárdarabja lett, meg a Zongoraverseny, amelyet Antal István játszott, Lehel György vezényletével.
Csoportkép az 1956-os Bartók zongoraverseny alkalmából.
Felső sor (balról): Jemnitz Sándor, Kondor Lipót, Péterfi István, Fraknói Károly (hátul), Járdányi Pál, Tyihon Hrennyikov, Mihály András, Szelényi István;
ülő sor: Reschofsky Sándor, Szabó Ferenc, Aram Hacsaturjan, Ránki György, Harmat Artúr
– 1956-ban tehát állás nélkül maradt.
– Igen. Nem léptem vissza a pártba, és távol tartottam magam minden közszerepléstől. Fájt, hogy nem tartozom semmiféle kollektívához, de teljes erővel belevetettem magam a komponálásba. Nehezen éltem, barátaim támogattak, majd 1957 közepétől kaptam már némi jogdíjat a Szerzői Jogvédőtől, és a Rádió is megbízott honoráriummal járó kompozíciós feladattal. Ekkor írtam rádiós meseoperámat, a Vízirózsát, majd a Dózsa-oratóriumot. Sokat köszönhetek a Maros Rudolffal kötött barátságnak. Többen nála hallgatták először Schönberg, Berg, Webern műveit, s később ő hozta el körünkbe a Varsói Őszt, Darmstadt új zenéjét.
Orbán László segítségével 1960-ban kineveztek a budapesti Tanítóképző Főiskola tanárává. Ismét végigjártam az ismert utat: lelkesedés, eredmények, majd kudarc.
Az első hat év szép emlékem marad, hiszen pedagógiai és művészi szemléletem, igényességem nemcsak a növendékekre, hanem a tanári karra is hatott.
A tanítóképzőben a következő tantárgyakból állt a zenetanítás: szolfézs, zongora, módszertan és közbe-közbeszúrva némi zenetörténet. Sikerült meggyőznöm kollégáimat, hogy a hallgatók így nem kaphatnak átfogó képet a zenetörténetről. Rábeszéltem őket, hogy egész évfolyamok számára tartsunk előadásokat havonta két alkalommal zeneismeretről, zenehallgatási ismeretekről. A zenetörténet egyes fontos koszakainak kiemelkedő alkotásait mutattuk be és analizáltuk, a régmúlttól kezdve egészen a máig. Ez a munka rám várt.
Óriási volt a siker. Az utolsó félévben, amikor a diákok fel voltak mentve az úgynevezett készségtárgyakból, tehát énekből is, kérvényt nyújtottak be az igazgatóhoz egy teljes osztály aláírásával, hogy továbbra is tartsam meg az óráimat. Hívat az igazgató: – Tudsz te erről? – Nem tudok. – És mit szólsz hozzá? – Ha a diákok akarják, legnagyobb örömmel. – Ezért azonban nem jár óradíj! Az óraszámba sem számít bele. – Nem baj, rendben van. Egész félév alatt megtartottam az előadásokat, és mindig, mindenki ott volt. Ennek a korszaknak számomra ez a csúcspontja.
Hangversenyeket is rendeztettem a diákokkal. Először Bartók-estet, majd Kodály-estet, aztán meghallgatták Petrovics C’est la guerre-jét lemezről. Ujfalussy József is eljött, hogy előadást tartson a diákoknak.
1966 után lassan megváltozott a helyzet. Egymást érték az átgondolatlan, hebehurgya, kapkodva végrehajtott tanügyi reformok, csökkentették a zenei követelményeket, eltörölték vagy fakultatívvá tették az énektanításhoz szükséges ismeretek tanítását. Teljesen eltörölték a zenei felvételi vizsgát, megszüntették a hangszertanítást. Ezért sok vitám támadt az intézet vezetésével és a minisztériummal. Hatvanadik születésnapomon, 1972. április 6-án beadtam nyugdíjazási kérelmemet.
Ami a komponálást illeti: az ötvenes évek végén még nem tudtam, nem is akartam szakítani régi zenei nyelvemmel. Átmeneti, itt-ott eklektikus stílusban dolgoztam, a klasszikus formaideál és a hagyományos eszköztár jellemezte ekkor keletkezett darabjaimat. A kromatikus gondolkozást leginkább Bartóktól, az ő középső korszakának főműveiből sajátítottam el. Lineáris értelemben, tehát a szólamszerkesztésben már alkalmaztam a tizenkét egyenértékű hangot, hellyel-közzel a bécsi iskola színeffektusai (Klangfarbenmelodie) nyomán. Ekkor írtam a II. vonósnégyest, a II. fúvósötöst, a Sinfonia concertantét.
A hatvanas években azután már felzárkóztam a korszerű zeneszerzéshez. Teljesen megújítottam régi eszközeimet. Egységes koncepció, szilárd szerkesztési, hangszerelési elvek érvényesültek újabb darabjaimban, amelyek az úgynevezett posztdodekafon iskolához sorolhatók. Első említésre méltó kompozícióm a Musica da camera per 8 esecutori, amelyet II. vonósnégyesemmel együtt Kölnben is műsorra tűztek. A legfontosabb a Musica notturna (1967), a darmstadti bemutatón feltűnő sikert aratott.
A Musica notturnát a Budapesti Kamaraegyüttesnek írtam. Az együttes léte igen sokat jelentett zeneszerzői pályám alakulása szempontjából. Hamarosan szorosabbra fűződött kapcsolatunk: felkértek, legyek a menedzserük, segítsek a külföldi hangversenyek megszervezésében.
Ez a korszak ismét csúcspont az életemben. Arra törekedtem, hogy az együttes műsoraival változtassak a magyar hangversenyélet egyoldalúságán, konzervativizmusán. Tucatjával adtuk elő a magyarországi bemutatókat, kortárs külföldi szerzők alkotásait is (egy szovjet és egy osztrák komponista a mi megrendelésünkre írt új művet), Webernt és Stravinskyt, a század elhanyagolt klasszikusait.
– Kialakult az együttes magyar repertoárja is.
– A magyar kompozíciókat sikerült számos külföldi turnén szerte Európában bevezettetni. Mihály András érdeklődése azután másfelé fordult, ugyanakkor megjelentek a hangversenyéletben a miénkhez hasonló zenei társulások, így hát csökkent az együttes mozgástere, lehetősége. Végül ez is megszűnt…
– Nem zavarta, hogy miközben zenei nyelve korszerűsödött, önmagával szemben támasztott igényei növekedtek, azonközben ezzel arányosan csökkent a közönsége? Nem bántotta, hogy ön, aki egykor ezrekhez szólt, egyre szűkebb közönséghez jutott el?
– Ez talán csak részben igaz. Lehet, hogy nem emlékszik azokra az időkre, amikor igenis volt közönség. A Semmelweis utcai hangversenyteremben, a mai Szovjet Kultúra Házában rendeztünk hangversenyeket – zsúfolt házak előtt. A Mihály-együttes bemutatkozó koncertjére nem fért be a közönség. Amint azonban az újabb zene és a század nagyjainak muzsikája nem minősült tiltott gyümölcsnek, erősen megcsappant iránta az érdeklődés.
Hogy miért nincs közönség, az egyértelműen kiderül Dobszay László nyilatkozatából (Muzsika, 1988. szeptember).
A művelődéspolitika elmulasztotta a publikum nevelését; éjjel-nappal szól a selejtes, lármás zene, Beethovent is dobgéppel “adják el”. Miért érdekelné akkor az embereket Bartók vagy Ligeti?
– Mikorra tehető a Budapesti Kamaraegyüttes megszűnése?
– Legjobb esetben 1979-re, de a hanyatlás már 1974-ben elkezdődött.
– Maradt tehát a komponálás…
– Ez az egyetlen, ami megmaradt. És azt kell mondanom (meglehet, elítélendő), hogy zeneszerzői pályámon 1986-88 a csúcspont. Én így érzem. Most már beteg vagyok, de továbbra is dolgozom. íme, itt az egyik új mű: egy hegedűverseny.
– Tehát a Fantázia után újabb versenyművet írt.
– Igen. Ez egy valódi, egytételes hegedűverseny. Jelentősen hoszszabb is, mint a Fantázia.
– Úgy látom, születőben van egy kettősverseny is.
– Ez nem egészen új darab. Egy nemrég írt hárfa-klarinét kettősversenyt írtam át: a két szólóhangszert nem nagyzenekar, hanem két kürt és vonós kamarazenekar kíséri. II. hegedű szólószonátámat Kóté László hamarosan felveszi a rádióban, majd a Concentus Hungaricus számára komponált Concerto grosso kerül szalagra. Mostanában komponáltam a Justice in Jerusalem oratóriumot is.
– Úgynevezett avantgarde korszaka most mintha egy letisztult zenei nyelvnek adta volna át a helyét.
– Igen, erről mindenképpen szót kell ejteni. Ugyanis úgy érzem, hogy valójában soha nem voltam avantgarde zeneszerző. Hosszú évek során kiszűrtem, mi az, amit az akkori avantgarde nyelvezetéből a magamévá tudok tenni.
1967 körül alakult ki a saját zenei nyelvem. Azt hiszem, stílusom nem emlékeztetett azokra a zeneszerzőkre, akiket akkoriban nagyra tartottam: Ligetire, Lutoslawskira vagy Pendereckire. Mára az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy felesleges az eszközök szüntelen megújítására törekedni. A mondanivalónak kell megújulnia. Az IGNM Fesztivál és a Korunk Zenéje szomorú élménye számomra, hogy ma is sok olyan mű keletkezik, amelyben egyszerűen nincs anyag, csak új eszközök vannak.
A posztromantika múló divatjelenség. Hiába ír Penderecki, sajnos, mahleres darabokat, nem ezek az ő maradandó alkotásai. Nagyszerű zenéket komponált egykor, nemrég hallottam újra a második De natura sonorist és ismét megcsodáltam a hatvanas évek Pendereckijének lenyűgöző tehetségét. Kár, hogy ma már teljesen a közönség uszályába került, lemondott egykori önmagáról.
Én a mondanivalóm megújítására törekszem. És ez a mondanivaló eddigi életem élményeiből fakad. Nem tudom elfelejteni embermilliók legyilkolását, nem tudom elfelejteni, hogy a szavak elvesztették értelmüket. Hogy a demokrácia elnyomást, az érdekvédelmi szervezet a hatalom “hajtószíját”, a néphatalom az állam mindenhatóságát, egy kiváltságos réteg hatalmát jelenti.
Még ha az utóbbi években írt darabjaimat nem adják is most elő, egyszer talán megnézi majd valaki ezeket a kottákat. Egyszer. Egy olyan korban, amikor a szavak viszszanyerték valódi értelmüket, amikor lehetetlenné válik mindaz a töméntelen szörnyűség, zsarnokság és gonoszság, ami századunkhoz fűződik.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
