Csont és bivaly

55 0

Láng György – Te szőke gyerek

Egy kocsmazongorista emlékei
(részlet)

Te szőke gyerek – első rész (Tekintet című kulturális szemle 1988)

(…)
Dehogy volt nekem idegem, türelmem a késő délutáni vonatra várni, vagy autóbuszra. Már majd szétvetett az izgalom, a láz, hogy mentül előbb otthon legyek, és ellelkendezhessem Babynak a jó hírt.
– Anyu, anyuci, megvan a lakásunk! Kiharcoltam odalent a lakásunkat!
– Csak nem?!… Ilyen hamar? Milyen? Mekkora? Hol? Merre?
– Gyönyörű! Modern! Körül fehér csempés a konyha, fürdőszoba, vécé! Központi fűtés! Fehér radiátorok! Igaz ugyan, hogy csak két szoba összkomfortos, de  szép, eléggé tágas szobák. Napos, világos! Egy álom az az új, szép lakás!
– Merre fekszik?
– Már meséltem, anyu, a Csontról. Nohát, a Csont folytatásában levő tömbre keresztben építettek még két tömböt. Ez lesz a központ, a legjobb hely! A ház előtt pici parkocska áll. A lakásunk első emeleti. Nézd, már ideadták a kulcsot is, több­ször bent jártam. Pici, modern parketták, virítanak, mint a citrom. Az épület hátsó frontján egy kis tér van, majd azt is rendbe teszik, füvesítik, fásítják, már áll is ott egy szép fa, épp az ablakunk alatt. Tudod, milyen fa? Eperfa!
– Jaj, de jó, apuci! Szedünk epret!
– Szedünk, anyám, szedünk!
– Milyen eper, fehér vagy piros?
– Te, megverlek! Most csak ez a problémád?!
– A kiutaló végzést megkaptad, apu?
– Még nem. De láttam lepecsételve, aláírva. Csak akkor kapom kézhez, ha innen viszem a lakáshivatali igazolást, hogy lemondtam a pesti lakásomról, és átadtam a tanácsnak. Akkor rögtön megkapom a kezembe a kiutalást, és már költözhetünk is be.
– De azt mondod, apu, csak két szoba… – mondta észbekapósan és nyugtalanul Baby. Hogy férünk ott el?!… A sok holminkkal?!…
– Sehogy! A bútoroknak jó harmada sem fér be! El kell adnunk, ki kell dobál­nunk az ócskaságokat, majd ott berendezkedünk újból, vagy csak részben pótoljuk a bútorzatot szép újjal. Kapunk OTP-kölcsönt, van rendes fix fizetésem. Idővel majd még több is lesz.
– No de épp most eladni?… Most csak elpotyázni, kidobálni lehet… Tudod, a kitelepítés… Semminek nincs ára. Gyönyörű, modem luxusbútorokat párszáz forintért kótyavetyélnek el. Meg ingyen is! Csak hogy vigyék! Sajnálják, hogy ott rothadjon, ázzon, menjen tönkre az udvaron, a szabad ég alatt. Könyörögnek, hogy egy rekamiét, egy drága kombinált szobát fogadjanak el ajándékba! Benéztél az udvarokba, kapuk alá, hogy mik vannak?
– Nem… nem néztem… csak rohantam hozzád…
– Tiszta elvérzés lesz, tönkremenés!
– Eh, bánom is én! Tárgyakhoz nem szabad ragaszkodni! Ezt már megtanultam odakint, és azt hiszem, te is. Egye a fene a bútorainkat, a berendezés nagy részét, mindent, csak végre nyugvópontra jussunk, megtaláljuk a megélhetésünket, és rendeződjék valahogy az életünk! Tudod, milyen szép hely lesz Dunapentele, ha kiépül, kifejlődik? Jó lesz nekünk ott!
Sámson Gábor csengetett be, kedves jó barátunk, mindenkor hűséges segítőnk, a viceházmester. A szép szál, vidékről felszakadt emberen most nem feszült az impozáns rendőregyenruha, jó szabású, civil öltönyben volt.
– Adjonisten! Látom, hazajött a tanár úr, hát fölnéztem egy kicsit.
– Jól tette, Gábor! Örülök. Szabadnapos, hogy civilben van?
– Szabadnapos vagyok én már … véglegesen…
– No? Mi történt?
– Leszereltem. Saját kérelmemre.
– Miért?
– Nem tudtam én már azt csinálni… Nem bírtam nézni… Kitelepítésekhez vezényeltek ki, éjjel… Mert mindig éjjel csinálták, hogy feltűnő ne legyen. Hogy ott mi volt! Idős, beteg embereket felverni álmukból, kiugrasztani az ágyból, aztán gyerünk! Félig öltözött gyerekek sírtak, kapálóztak. Nem akartak felszállni a leponyvázott teherautókra. Úgy kellett erőszakkal berámolni őket. Csak azt vitték, amit a két kezükbe hirtelenjében össze tudtak kapkodni. Egy nagymama csak egy ócska ruhaakasztót szorongatott a kezében. Azt sem tudta szegény feje, mi van ve­le… Nem, én ezt nem vállaltam tovább! Ha felakasztanak, akkor sem!…
– De Gábor! – reszkettem minden tagomban. – Ne akarjon nekem meséket beadni! Mindenki vagy egy héttel előbb megkapta a végzést, hogy el kell hagynia a fővárost, ide és ide kell áttelepülnie.
– … ugyan, tessék már elhagyni! – szakított félbe keserűen Gábor – El kellett liferálni őket… És engem pont ezekhez osztottak be… Ezért szereltem le, sürgősen…
– És… és… hogyan engedték el a testülettől?! Gondolom, nem egykönnyen. Mit mondott? Mire hivatkozott?
– Aránylag elég könnyen bocsátottak el. Azt mondtam, hazamegyek a falum­ba, belépek a téeszbe, és segítek az öreg szüleimnek. Kell a földműves, a paraszti munkás, de nagyon is!
– De nem megy haza?
– Nem hát! Beálltam gépkocsivezetőnek. Teherautóval fuvarozok, zöldséget, krumplit, gyümölcsöt. A rakodást is én csinálom, másodmagammal. Vagonból ki, standra, üzletbe be. Összevágom a havi négy-ötezret.
– Akkor jó!
– Jó. De csak egyelőre. Mert ezt nem lehet sokáig csinálni. Csak pár évig. Cipelni a másfél mázsás zöldségeskosarakat, százhúsz kilós zsák krumplikat, meg hajigálni és elkapdosni a tízkilós dinnyéket. Kilesz az embernek a lába meg a szíve. Majd ha megszedem magam, valami másra nyergetek át.
Ettünk valamit, Gábor is velünk tartott. Elmondtam, hogy és mint áll a helyzet. Hogy leköltözünk innen. Kis híján belesírt a tányérjába. Aztán sietve leléceltem, rohantam Iváncsára anyámhoz, neki is megvinni a hírt. A lépcsőházban találkoztam a felfelé cammogó, nagy hasú szabóval. Köszöntött. Nem fogadtam. Most már dominó vagyok. De elállta az utamat, és nyálas nyájassággal, júdásravaszsággaI érdeklődött:
– Hol van a kedves mama? Rég láttam… Hová ment?
– Valahova! Jó helyre! – sziszegtem a fogam közül, majd megkerülve nagy kiterjedését, spuri, le a lépcsőn, mint a huzat.
Aztán kezdődött a nagy banzáj, egy család népvándorlása, új honkeresése a régi hazában… Anyám aránylag hamar megbarátkozott a gondolattal, a lényeg csak az, hogy újra együtt lehessen velem, a szép új lakásnak is örült, még jó is, hogy kisebb, így könnyebb lesz takarítani, rendben tartani meg minden, s úgy vettem észre, bizakodóvá tette és derűlátásra hangolta a sok jó téliszalámi, csemegesajt, szardínia, csokiféle, amit odalent lehetett kapni: nem lehet az valami rossz hely, ahol ilyen finomságokat lehet venni.
Robogtam Pest, Iváncsa és Pentele között, a kórusépítést is ellazsáltam kissé, most gyorsan likvidálni a felesleges holmit, aminek odalent nem lesz hely, Baba, szegény, kénytelen volt sok mindent elherdálni, száz forintot érőt húszért odaadni, ebek harmincadjára vetni, ami még egy évvel ezelőtt is komoly pénzt ért volna, bántam is én! Ki gondolt volna arra, hogy nagy elvérzésünk voltaképpen akkor kezdődött…
– Nem, anyuci, a zongorának nem lesz hely; Sehogyan sem fér el. A zongorámat nem lesz hova tenni. Túl kell adnunk rajta.
– Szent isten, apika! – és majdnem elsírta magát -, hát ezt nem lehet, ebbe én belehalok, te, éppen te nem lehetsz zongora nélkül!…
– Nem is leszek, anyám, ne félj. Kapok én ott jó, szolgálati pianínót, majd választok valami egészen kitűnő márkát, az elfér az ebédlőben, a két ablak között. Kimértem.
– Biztos, hogy kapsz?
– Hát persze! Az kell is nekem, jár is, a házi próbákhoz, egyéni tanításhoz, meg minden. A szakállas manusz a NEB-nél készséggel megígérte, a kis Tyúkos Bódi meg Dobrik karmester is biztosítottak, hogy el fogják intézni, erre mérget vehetünk.
– Akkor eladhatom nyugodtan?
– El, el, anyám, nyugodtan! Ha én mondom!
– Meg fogom siratni…
– Lehetőleg ne sírj, anyukám. Inkább örülj a szép jövőnek.
Elkezdett vevőt keresni a zongorámra. Ez akkor nagyon, nagyon nehéz volt, szinte reménytelen. A kitelepítettek itt maradt rokonsága potomáron, semmi pénzekért árulta a zongorákat. Csak hogy legyen valamit utána küldeni az eltávolítottaknak. Bérházak udvarán takaratlanul áztak, mentek tropára kitűnő hang­szerek. Arra is adódott eset, hogy valaki, ismeretlen pofa, megjelent egy udvarban szállítómunkásokkal, egyszerűen kocsira pakolt, és aztán vitte is a kiszemelt zongorát. Ilyenkor zongorát eladni, amikor potyára is lehetett szerezni?!
– Mit gondolsz, apu, mennyiért ment el a zongora?
– Nem tudom,.. Mondd meg!
– Mégis… Mondj egy összeget…
– Fogalmam sincs.
– De… de.. . nem kapok ki? Nem teszel szemrehányást?
– Dehogy, anyám! Csak mondd már! Mennyiért?
– Nyolcszáz forintért… Kisfiú tanulónak… vidékre…
– Jól van, anyám. Ha nyolcszáz, hát nyolcszáz – mondtam könnyedén, de szűkült a torkom, és kevés volt a mellemben a levegő. Azt a jó hangszert nyolcszáz fo­rintért elvesztegetni! Akkor még nem is sejtettem, hogy két évtizedig zongora nél­kül maradok. Hogy őszülni kezdek, mikor újra zongorához jutok…
– Akkor … nem baj, apu? Nem baj?
– Nem, dehogy, anyuci… – és megcsókoltam. – Írógépem sincs. Most nincs zongorám sem. De majd lesz, ne félj!
A böhöm nagy büfé hodályban sörözünk, állva, a magas kerek asztal körül (itt úgysem lehet leülni, nincsenek székek, a legigazibb talponálló ez), négyen harapjuk a kriglikből a kishabú sört, a kis Bódi, Dobrik, a másik karmester; a fiatal szőke, meg jómagam. Bódi fizet, mert szeret paliskodni. Egyszer csak kijelenti a kis tyúkmeilű;
– Aztán, elvtárskák, most mán arra venni az irányt, de szigorúján, hogy nemsokára ki köll állni a nagy együttessel! Százhúsz tagú kórus, meg hatvantagú fúvós­zenekar! Gyön a föllépés!
– Mi? – horkan rá Dobrik.
– Gyön az új kenyér ünnepe, augusztus húsz! Akkor lesz a nagy föllépés: Pestrül is legyönnek, a pártközpontbul! Minisztériumbul! Nohát, úgy köll most fölvérteződni!
– De hát még sehol semmi – képedek el én is. – Még egyetlen összpróbát sem tudtam tartani az énekesekkel!
– Akkor is fog az menni, karnagykám-elvtárskám, mert menni köll!
– Ne játszd meg a hülyét, mert úgy maradsz! – mordul rá a szőke karmester.
– Kell is ennek megjátszani! – csikorog Dobrik.
– Meglesz a föllépés a nagy együttessel, augusztus huszadikán! Ezt én mondom! – erősködik Bódi.
Elönt a méreg, emelem a félig kiürített kriglit:
– Te, rögtön a fejedre löttyentem ezt a sört! Hol vagyunk még attól, hogy fölléphetnénk? Csak nem fogom az egész társaságot uniszónóban énekeltetni, meg a rezeket uniszónóban fúvatni?!
– Énekeltesd, meg játszasd őket, kiskomám, olyan “szólóban”, ahogyan tudnak, ahogyan lehet! De ennek az ünnepélyes fellépésnek meg köll lenni, és nagyon nagy sikernek köll lenni! Mink, komonisták lehetetlent nem ismerünk! Mindent meg köll csinyánunk, valóra köll csinyánunk a belénk vetett bizalmat!
– Nagyobb úr a nem lehet, mint a muszáj! – csörren rá Dobrik.
– Nincs lehetetlen! – így Bódi, és kortyol a kriglijéből.
– De a krisztusfádat – indulatoskodom én -, akkor csinálj túrós palacsintából görgőscsapágyat!
– Ha a párt arra veszi az irányt, aztat is megcsinyálom! – kevélykedik ő. – No, gyerünk a kultúroshoz! – pattog Bódi. – A második helyetteshez. Ő mondta a föllépést, Ő is mondta. Meg mind a vezetőségiek!
Elindulunk. Persze a kultúrfelelős pártiskolán, az első helyettese Pesten, marad a második helyettes. Dehogy tudunk beszélni vele. Értekeznek. Ezek mindig értekeznek, nem tudom, miről. Lehet, hogy ők tudják. Az egész ország egy vége-hossza nincs értekezlet, a másik eset, hogy “házon kívül van” az ürge – tertia non datur. Eszembe jut Majakovszkij verse: az Önagyonülésezők.
No most hova? Kihez? És mit? Bódi egy magas beosztású elvtárshoz visz bennünket, a Nehézipari Beruházásihoz, aki “aszonta”, hogy ő fogja kézbe venni a kulturális ügyeket, és erélyesen irányítani, mert úgy megy minden, hogy sehogyan sem megy. Hegyes orrú, hegyes szemű pali, kopaszodó, maró, mint a sav, kemény legény, nehéz ember. Leültet bennünket a tanácskozóasztal köré – a tanácskozóasztal az mindennél fontosabb! -, ő maga az asztalfőre ül, egy nagy blokktömbbel, ceruzával és egy púpozódó dossziéra való mindenféle hivatalos papírral. Ő már tájékozódott, ő már mindent tud. Falra mászom az olyan pofáktól, akikkel csak jegyzetelve lehet tárgyalni. Bódi, jelentősége tudatától megdicsőülten, levágja a vezérdumát: fellépés az új kenyér ünnepére, meg minden, hogy legyen, mint legyen, a karnagy elvtársak problematikáznak. A hegyes orrú kinyilatkoztatja az ítéletet: augusztus huszadikára meg kell lennie a nagy, reprezentatív fellépésnek!
– De már csak három hetünk van addig! – mondom én idegesen -, hogyan tudnánk addig felkészülni?!
– Nyilván dolgoztak már eddig is az elvtársak – így a hegyes orrú. – Az illetményüket a munkájuk után mindenesetre felvették.
– Dolgoztunk hát! – mondom én egyre növekvő izgalommal és balsejtelemmel -, a nyelvünk kilógott, annyit dolgoztunk! Reggel héttől este tizenegyig törtük magunkat, tíz-tizenöt kilométert rohangásztunk naponta, a kötetlen munkaidő sokszor több, mint a kötött, de még egy valamire való énekkari együttest sem tudtam összerázni! Honnan vegyek én három hét alatt egy százhúsz tagú kórust, pláne, ami jó is, amivel ki lehet állni?!
Az ürge felüti a dossziét, matat a papírokban, ismeri az anyagot, majd nyugodtan kijelenti:
– Nem százhúsz tagú énekkarral kell fellépnie az elvtársnak.
– Hát? Mennyivel? – kérdem élénken, és némi halvány remény kezd éledezni bennem.
– Kétszáz tagú kórussal!
Majd leszédülök a székről.
– Lehetetlen… – nyögöm. – Még negyven tagú kar sem lesz addigra…
– Meg kell lennie – néz rám keményen apró, szúrós szemével. – Kétszáz tagú énekkar. Ebből nem engedhetünk. Nem százkilencvenkilenc, és nem százkilencvennyolc. Kétszáz.
Hirtelenében nem is tudok szólni. Ez nem enged, az élete árán sem, ez merev, ez hajthatatlan, dogmatikusabb az egész kánonjognál, ez megölné a saját apját is, ha nem lenne az is kommunista! No jó, de miért akar megölni engem?! Most már remeg a hangom:
– De kedves elvtársam, hogyan magyarázzam meg, hogyan értessem meg, hogy kész leégés lenne, csak hangzavar meg botrány lenne, hát… hát … képtelen­ség! … Nem lehet megcsinálni!
– Mondja, a harctéren, a katonaságnál is vitatkozna a parancson?
– Ott is kötelességem lenne jelenteni, hogy a parancs végrehajthatatlan!
– És ha akkor is megismétli a felettese a parancsot?
– Akkor vakon kell nekimenni tűznek, halálnak, mindennek!
– Hát most is ez a helyzet.
– Nem!… Dehogy!… – nyögöm magamon kívül. – Nem tudunk a szögről leakasztani ilyen nagy együttest, pláne, ami jó is! El tudja képzelni az elvtárs, milyen lenne az a fellépés?
– Énekelnek, ahogy tudnak! – mondja ő egyre nyersebben. – Ez egy most keletkező város, a kultúránk is kezdeti. Magunknak, az itteni dolgozóknak kell énekel­ni, zenélni!
– De elvtársam, könyörgök, ért ön a zenéhez? Képzett zeneileg? Énekelt már kórusban?
Most már sértő a hangja:
– Én nem értek a zenéhez. Ön a szakember, a Bartók Szövetség kiküldötte. Én nem kérek Öntől tanácsot az én munkámhoz, technikai és gazdasági kérdésekben, műszaki szakterületen, viszont én sem tudom kitanítani önt, hogyan kell jó karmesternek lenni.
– No de elvtársak! – veti közbe magát most már Bódi is. – Majdcsak megyen az valahogy! Minek itten vitázni? Megoldjuk mi asztat a föllépést, okosan, dijalektikusan! Lesz, ahogy lesz, de valahogy csak lesz! Muszáj!
Nem kenceficézhetek tovább, ki kell vágnom a farbát:
– No és, ha nem vállalom a fellépést?! Ha felelősségemre hivatkozva, kijelentem, hogy nem csinálom, mert nem tudom megcsinálni?
Felemelkedik, és fagyosan kijelenti:
– Az esetben megszűnik az állományunkban maradni. Megszüntetjük az alkalmazását, azonnali hatállyal.
– De … mi… miért? Ha egyszer… lehetetlent kívánnak… rossz… rosszat akarnak… -hápogom, dadogom.
– Munkamegtagadás! És jegyezze meg az elvtárs, mi sohasem akarunk rosszat! Most menjenek az elvtársak, és rágják meg az ügyet. Két napon belül választ kérek. De az a válasz az legyen, hogy meglesz a fellépés, ahogy mondtam!
Szédelgünk a poros úton. A két karmester meg Tyúkos Bódi biztatnak, vigasztalnak. Könnyű nekik. Ők nem a Nehézipari Beruházási állományozottai, s a Bartók Szövetség nem felettes szervük, csak tudomásul vette őket. Ők biztosan ülnek a zsöllyében, Őket nem lehet elküldeni, lesz fellépés vagy nem. De nekem már megadták a lakást!
Rohangászás, robogás: Pest, Iváncsa, Bartók Szövetség, Nehézipari Beruházási Központ, Népművelési Intézet, Művelődésügyi Minisztérium. Veszett kutya va­gyok, csak nem marok és nem nyálzom. Baby sírva fakad, Morzsika nyüszítve fura­kodik közénk – arany lelkével megérzi a mi bajunkat anyám nem is igen tudja felfogni az egészet.
– …és hát így állunk, Gyuszi… – mondom Maróti Gyulának a Bartók Szövetségben.
– Nem szabad fellépnetek! – mondja erélyesen. – Művészetileg, pártszervezetileg a Szövetség a felettesed, és mi megtiltjuk!
– Ha nem csinálom meg a fellépést, kirúgnak!
– Ha meg felléptek, mi váltunk le, de azonnal! És pártfegyelmit kapsz! – mond­ja ő felindultan, és akkor először, akkor egyetlenegyszer; először és utoljára látok haragot, háborgást máskor mindig derült, mélybama szemében, melyben, azt hit­tem, másnak nincs helye, csak jóságnak és mosolyos megértésnek.
– Akkor mit csináljak, azt mondd meg, mit csináljak?! Ez egy keskeny palló, amiről mindenképpen le kell zuhannom a szakadékba, vagy erre, vagy arra! Ha fellépek, ti váltotok le. Ha nem lépek föl, ők dobnak ki. Mondd, mit csináljak?
– Nekem csak a mi álláspontunkhoz kell ragaszkodnom! Megtiltjuk a fellépést!
– Ott lebőgés nem lehet! A dolgozó népnek rosszat nem szabad nyújtani! Különösképpen egy most induló, ilyen fontos településen!
– Teljesen tanácstalan vagyok… – nyögöm rekedt, idegen hangon. – Ilyen helyzetet még képzelni sem tudtam volna… És micsoda lakást kaptam odalent!
Hirtelen élénken szól rám:
– A pesti lakásod már feladtad?
– Még nem… Most, a napokban készültünk a tanácshoz…
– Te, vigyázz! Nagyon vigyázz! Csak annyit mondhatok, el ne hamarkodd!
– De mégis, Gyuszi, valami tanácsot adjál. Legalább valami kiutat mutass! Én megbolondulok!
Már megint mosolyog, már megint jóságos és bizakodó.
– Ide hallgass, pajtás. Talán lesz valami megoldás… Menj vissza ahhoz a vezetőhöz… nem tudom én, kicsoda, és mondd meg neki, hogy adunk mi nekik olyan kórust az új kenyér ünnepére, de olyant, hogy a legjobbak közül lesz! Leküldjük az Acélhangot, vagy a Brunswik Terézia kórust, leküldünk jó zenekart, a Honvéd együttest vagy mást, felkérjük, hogy menjen le vezényelni, akár Vásárhelyi Zoltánt is! Adunk más művészeket is, a javából, csinálunk nekik ünnepi, nagy műsort, ezt így oldjuk meg az idén, aztán jövő augusztus huszadikára már te ki tudod építeni lent a kórust, zenekart úgy, hogy felléphettek vele! Egy év nagy idő, ahogy téged ismerlek, az elég is lesz. Menj vissza, beszélj azzal az elvtárssal, mondd azt, hogy ezt a Bartók Szövetség üzeni, ígéri!
– Megpróbálhatom, Gyuszikám… Ámbár nem nagyon remélhetek. Az olyan ember; hogy ragaszkodik a lenti együtteshez, a saját produkcióhoz… Nem fog en­gedni…
– Mindenesetre próbáld meg.
– Jó. Megpróbálom.
Rohanok haza. “De jó, anyu, hogy még nem voltál a tanácsnál, a lakásról lemondani! … Ne is menj, most még ne menj! …” – “Nem is megyek apu, dehogy megyek! Most egyelőre várnunk kell!…” – Robogok Iváncsára. Az istálló előtt ül fejőszéken a Mámi, a kisgyerekek, aranyos Szeder-unokák, táncolnak és énekel­nek neki, hogy szórakoztassák. Örülök, hogy jó kedélyben, derült arccal találom. “Mikó mönünk má, idős gyerököm, oda Dunapentelire? Hogy mögin ögyütt lő­hessünk…” – Nem tudom, Mámi… Még… várni kell… Nesze, konyakmeggy, egy doboz szardínia, meg két citrom… Pár zsemlét is hoztam, finom, friss!…” – “Isten álgyon mög, drága fiam!…” Robogok Pentelére. Már jócskán esteledik. Sűrű eső szemerkél, majd’ elnyel a sártenger. Fázom, beugrom a nagy büfébe egy feketére. Bódi rátehénkedik a kerek asztalra, már meglehetősen be van szíva. Nyakamba borul, s a piásság nyálfröccsentő artikulációjával lelkendezi: “Ne félj, egyet se, karnagykám… tanárkám… elvtárskám… pajtikám… majd csak lesz valahogy, dijalektikus mátériálisan, meglesz a föllépés, osztan énekeli a kétszáz tag, hogy…” – és a vállamat átfogva, tűbe fűzhető cémahangon énekeli, de úgy, olyan reszkető­sen és elkanyargatva, hogy az már kimeríti az államellenes bűntény kritériumát:

„Mert szívünk kihi-táhá-rul,
Na-hagy Sztá-há-lin da-láhá-ra,
És bohol-dog a né-hép, me-hely
Róla dalol!”

Csak három szót tudok nyögdécselni, gépiesen, egymás után: “A jó francba!… A jó francba!… A jó francba!…” Olyan sietve iszom meg a duplámat, hogy még a torkom is összeégetem vele, aztán tépek el, söprés el, jaj, csak meneküljek tőle. Másnapra sem áll el az eső, “a szájam széléig árad már a sár”, nekiindulok, hogy még egyszer próbáljak beszélni a magas beosztású NEB-emberrel – de már nem megyek el az irodáig, csak félútig Aztán félórán belül hirtelen úgy kiröppenek Dunapenteléről, mint a sicc, mint a huzat. Van úgy néha, hogy az embernek egyik percben fogalma sincs arról, amit a következő öt percben tenni fog…
Egyik csinos, már befejezetten fehérlő új lakóépület előtt kis csoportosulás. Gyönyörű, szép, drága, új bútorok kirakva az esőre, az agyaglekvár út közepére, áznak, mint a fene, egy bordó préselt plüsshuzatú fotel feldőlve a sárba, pocsolyába süppedve, senki sem állítja fel, az első emeleti ablakból köteleken engednek le ugyanolyan huzatú, bordó plüssrekamiét, széles, kétszemélyes, a lépcsőház szűk, ott nem lehet letrógerolni, egy ázott ember tülökhangon bömböl, átkozódik, öklözi a fejét, mellette egy szép fiatalasszony leborulva fetreng a sárban, feltépte a ruháját, vörösre marja a nagy, fehér mellét, csomókban szaggatja ki a haját, visít, rikolt, arca sárba kevert omló könnyektől csíkozott: kényszerkilakoltatás. Az embernek megszűnt az itteni állománya, nem tudni, miért, pesti lakását feladta, ez a lakás kell az új alkalmazottnak, hát most kirakják a sárba, esőbe, pusztulásba, nihilbe, mind topára megy az évek kuporgatásával szerzett bútora, berendezése, hova menne, mit csinálhatna?!…
No nem, nekem ez nem kell, velem ez nem lesz, hogy egyik óráról a másikra engem is így kilökhessenek a sárba, esőbe, az asszonnyal, anyámmal, megmaradt kis bútoraimmal, fekhelyeimmel! Nem, itt egy percig sem maradok tovább, nem is megyek a magas beosztotthoz, megfordulok és rohanok a Bivalyba, összecsomagolni kis holmimat, aztán csak szökni, menekülni innen, amilyen hamar csak lehet…
Hogy kis kofferommal, aktatáskámmal megyek el a nagy büfé előtt az állomás felé, kifordulnak Dobrik, a szőke karmester meg Tyúkos. Szinte egymásba ütődünk. A két karmester nagyon felindul, nem akarnak engedni, belém kapaszkodnak, hogy ne menjek el, itt hagyom őket a legnagyobb szarban, a felelősségben, én azt kiabálom, hogy egyedül én vagyok a felelős, azaz csak voltam, ők biztosan ülnek az állásukban, de én a vezető vagyok, hagyjanak menni, mert úgysem mara­dok, ők majdcsak meglesznek valahogy, részemről a nirvána, és így tovább. Dobrik elkapja a derekamat, nagyon nem akar engedni, kér, könyörög, magyaráz, formális birkózás alakul ki közöttünk, a huzakodásban leszakad egyik nadrággombom, kitépem magamat a karjaiból, és rohanok az állomás felé. A hátam mögül hallom Tyúkos Bódi gyűlölködő hangját – pedig hogy szeretett eddig! -: “Engessük ítet! Aki meghátrál, arra nincs szükség, aki itt hágy bennünket, aki megszökik, az már nincs velünk, az már ellenség!…” Nem törődöm vele.
Baba otthon a nyakamba borult, és görcsösen, remegve szorított, nem akart elengedni sokáig. Azt hiszem, kicsit sírt is.
– Csakhogy újra itt vagy, apika, csakhogy velünk maradsz. Nem engedlek el többé, de jó, hogy nem adtuk fel a lakást, én nem bánom, akármi lesz is! Csak együtt maradjunk… együtt…
Morzsika a boldogságtól vinnyogva ugrált a nyakamba, érezte, értette, miről van szó: apuka most már marad, és nem megy el többé. Baby, hirtelen mintegy felébredve, félve kérdezte:
– Mi lesz a Mámival?
– Hazahozom!
– Kitelepítik!
– Innen ugyan nem! Amíg én élek, nem!
– Ne őrülj meg! Mit akarsz?! A dagadt szabó feljelenti, el fogja vitetni!
– Megölöm azt a dagadt zsiványt! Aztán anyámat, téged, Morzsit, és végül magamat! Nekem elég volt! Én szembenéztem az SS-fegyverekkel is, én megjártam a haláltáborokat, most már el vagyok szánva mindenre! Ez már így úgysem élet!…
Veszett kutya voltam. De most már habzott a szám, és marásra akartam lendülni. Baby nem bírt velem, csak sírt és remegett. Az anyósom is holtra volt válva. Nagy szíve volt, és őrülten szeretett bennünket.
Hogy Iváncsára robogtam anyámért, megint valami szörnyűség szakadt rám. Király Mariék véletlenül vagy tájékozatlanságból állandóra jelentették be anyámat. Ez pedig azt jelentette, hogy állandó lakhelye lévén vidéken, öt évig nem térhet vissza Pestre… Hacsak, hacsak… visszatelepülési engedélyt nem tudok sze­rezni számára…
Rohantam az iváncsai tanácsházára, a tanácselnökhöz. Bronzos arcú, derék, szép magyar, a nemrég leborotvált bajsza helyén világosabb a bőre, nagy, nyílt sze­me olyan színű, mint a diófurnér bútoroké. Visszatelepülési engedély kellene … talán a tanács tud valamit tenni… segíteni…
– Jól van, elvtárs – mondta tempósan. – Majd lelevelezem a pesti kerületi tanáccsal, ahol laknak. Azt hiszem, fog ez menni. Én mindenesetre a hozzájárulást megadom. Támogatom az ügyet.
Egy jó hét múlva, hogy vacogva, drukkolva beállítottam hozzá, már messziről mutatta a visszatelepülési engedélyt. Még ma is őrzöm emlékeim között. Mélyen a szemembe nézett, és halkan mondta, mintha attól tartana, hogy valaki meg talál­ja hallani:
– Sikerült, elvtárs. Ahogy gondoltam is. Simán ment. Viheti haza az édesany­ját. – Bütykös, göcsörtös, földmunkán durvult kezével megszorította kezemet. Kö­zel álltam hozzá, hogy megcsókoljam azt a barna kezet. Az ajtóig kísért, s ott még halkabban mondta: – Tudom én, mitől féltette az édesanyját… Hát csak vigyázzon rá továbbra is…
Esti sötétben csempésztem haza anyámat. Nemigen értette, hogy mi a nagy hely­zet, csak annyit fogott fel, hogy neki most bújni kell, senkinek sem szabad meglát­nia a lakásban. Félt. Félni leghamarabb megtanul az ember Kicsit megnyílt szájjal, aprókat lihegve lopakodott fel velem a magas, három és fél emeletre. Szerencsére a lépcsőházban senkivel nem találkoztunk, és senki meg nem látott bennünket az ablakokból. Sírt, szegény; hogy visszajuthatott az ő “otthunkájába”, Morzsi őrjöngve száguldozott, és boldogságában majd a fejét leszedte. Még este is, hogy az ő régi ágyába feküdhetett – amelyben engem hozott a világra – Morzsika keresztülhasalt rajta, ott feküdt keresztben a hasán a nagy súlyával, és nem akart leszállni róla.
Gedei házmesternek meg Sámson Gábor viceházmesternek megmondtuk, hogy anyámat hazahoztuk, és otthon rejtegetjük. Örültek is, meg kicsit féltek is, és biztosítottak, hogy résen lesznek, nyitva tartják a szemüket, fülüket. Föl is osontak olykor meglátogatni az “öreg naccságát”, és kicsit beszélgetni vele.
Jó pár napig nem történt semmi. Aztán csak lohol fel lélegzetfogyottan Gedei:
– Baj van, tanár úr! A szabó meglátta a konyhaablakon keresztül a mamát! Szólt is nekem!
– Atyaisten! Hát nem meghagytuk neked szigorúan, hogy az ablaknak közelébe  se merészkedjél?!.. .Hiába ugatunk?!… Tudod, mit kockáztatsz!… – Gedeihez fordultam: – No és mi volt? Mit mondott az a kövér disznó?
– Én próbáltam kibeszélni belőle… hogy a fiatalasszony volt az… csak be volt kötve a feje… takarított… de ő csak erősködött, hogy az öreg néni volt… ő jól látta, felismerte… az ő szemét megcsalni nem lehet.
Szörnyű éjszakát töltöttünk. Akárha siralomházban ültünk volna. Másnap Baby nem bírt velem, egész délelőtt az erkélyen könyököltem, és lestem az utcát. Tizenegy óra után látom, hogy a dagadt “úri és női” kifordul a kapun, karjára akasztva egy fércelt, félig kész zakó, a hajtókája még a szürke “szita”, alatta nadrág is lóg: ment kuncsafthoz, próbálni. Döngő szívvel és szoruló ököllel lestem, mikor jön vissza. Úgy jó félóra múlva jött. Az asszony nem tudott visszatartani, pedig erősen rám csimpaszkodott, spuri ki, és téptem lefelé a lépcsőkön. Az első emelet fordulójában kaptam el. Egyből a falnak szorítottam és rátámadtam, egyre jobban ordítottam.
– Mondja, mit leskelődik, kutat maga utánunk? Mit piszkálódik, hogy ki van a lakásomban, ki nincs? Mit akar maga az én szegény anyámtól, mit üldöz maga bennünket, mit akar tőlünk? Igenis itthon van az anyám, vegye tudomásul, hogy hazahoztam, és itt van a lakásban, ahol már húsz éve él! És figyelmeztetem, ha az anyámat el akarják vinni, ha csak egy hajszála görbül…
– De elvtársam, hogy képzeli? – szakított félbe annyira betojva, hogy savanyú cérnaszagába szinte szarszag vegyült -, dehogyis akarom én bántani a kedves mamát, egy ilyen jó elvtárs édesanyját…
– Ki akarod telepíttetni, te rohadt! – vágtam most én közbe, tajtékozva -, el akarod vitetni, jól tudom, mit forralsz ellenünk, te dagadt disznó!
– Én?!… É-héén?!… Eszem ágában sincs… Ez nem igaz…
– Ne tagadd, ne hazudozz, az anyád kurva nyilas istenit!… Tudom biztosan, tudok mindent rólad meg arról a börtöntöltelék, zsidóverő fiadról is!… Elég volt a ti terrorotokból, a múltban is és most, én lekaparom rólatok a lakkot, elmegyek a pártközpontig, megyek az ávóhoz, elég volt belőletek, én kitöröm a nyakatokat! Jelentsd fel anyámat, próbáld elvitetni, te mocsok, de akkor a puszta kezemmel tépem ki a torkodat, a tíz körmömmel marcangolom ki azt a hájas hasadat, és ke­zemre tekerem a beleidet, megdöglesztelek, nekem már úgyis mindegy, én szarok az életemre, ha felkötnek is, előbb téged csinállak ki, te aljas zsivány, te söpredék gonosztevő, nem szárad még elég a lelkeden, nem, nem, nem?!… – és már markolászva meregettem ujjaimat a torka felé, amit ő halálos rémületben hárított el.
Összeszaladt az egész ház az én oroszlánbömbölésemre. Az erős férfilakók hátulról megragadtak, lehúztak róla, és vasmarokkal tartottak féken. Addig fogtak le, míg a dagadt átok el nem tűnt. Az pedig söpört be a lakásába, mint a vihar.Ak­kor láttam utoljára.
Kora délután egy megtermett fiatalember csöngetett, zörgetett a sneider előszobaajtaján. Az a függönyt picit félrehúzva kilesett, és nem engedte be. Pedig ordí­tott, meg az ajtót is rugdosta. Persze hogy nem engedte be a dagadtja, felismerte: egyik áldozatának a fia volt… Az apját elhurcoltatta, s az odakint gázba került…
Az “úri és női” nem várta be, míg a fiatalember az államvédelmisekkel vissza­jön. Pár vacak kisbőrönddel, a feleségével együtt leszökött a hátsó lépcsőn. Úgy eltűntek, mint a füst. A fiának is leadhatta a drótot, mert annak is nyoma veszett Bizonyára kilógtak külföldre – szabó, órás mindenütt megél -, ha ugyan a határőrök le nem puffantották őket. Bár úgy lett volna. De szép lett volna!
A Nehézipari központjában kifizettek, és kiadták a munkakönyvemet. A munkaügyis most nem volt szívélyes, ridegen és komoran bánt velem. Igaz ugyan, hogy a munkakönyvembe jóakaratúan bejegyezte: “Hozzájárulással kilépett.” S ez ak­koriban szinte életkérdést jelentett. Mert akinek azt írták be, hogy: “Önkényesen kilépett”, az aligha tudott újból elhelyezkedni. A jó kis női kórusomat is elvesztet­tem a központban. Világos, hogy ott sem tartottak meg, ha egyszer otthagytam Pentelét. Megint sehol semmi. Sokáig.
Az évtizedek egymásba torkollása folyamán többször le kellett utaznom hivatalból Dunapentelére – azaz bocsánat: most már Dunaújvárosba. Nagy fejlődés. Az ifjú város ugyan még nem állt talpra, még nem tápászkodott fel teljesen, de már “asztalhoz ült”. Bőven megterített asztalhoz. Még voltak és vannak beépítet­len szakaszok, dudvás, zöld házhelyek, homokos négyszögek, és több helyütt az épületek összedobálva, mintha egy felhőket verdeső óriáskölök kiborította volna építőköves dobozát. De már jó aszfalt burkolja a Vasmű utcát, a főbb utakat, s kes­kenyebb csíkban a bekötő utcákat is. Sár nuku. Villamos óra, Patyolat, szép gyógy­szertár; csillogó kirakatú, nagy Divatház, üzletek. Minden van itt, ami Pesten, mindent lehet kapni. Több helyütt egyforma, tornyos, magas betonépületek. Négy taxi, rengeteg magánautó: minden harmadik dolgozónak kocsija van. Há­rom körforgalmú autóbusz robog körbe, de többnyire lekvárvastagon tölti meg belvilágukat az üresség: a melós gyalogosan tíz perc alatt lesétálhat, teszem, a Vas­műbe, akkor minek várjon a körbe-körbe-karikába buszra?
A Kohász étterem éjjel kettőig nyitva. Mellette bisztró. A melósok négyforintos kajajegyet kapnak. A “nehéz gyerekek”, martinászok, kohászok még külön pótadagot is. Sárga házban a Csillag Szálló, benne azonos nevű bár, étterem, büfé és presszó. A Csillag bár hajnali négyig nyitva. Van még másik két presszó is: a Ha­rangvirág és a Gourmand. Kultúrházak, óriási fedett uszoda, az új stadion olyan, hogy az már nem igaz: nyolcvanezres a befogadóképessége.
Az én egykor kiutalt lakásom épülete előtt kis zöldellő park, az “ebédlőm” ablaka alatt, a hátsó fronton picurka díszkert, az eperfa, az “én eperfám”, a “mi eperfánk” is áll a közepén, csak megférfiasodva, kiterebélyesedve, és Baby sohasem ízIelhette meg az édes gyümölcsét – és a mai napig sem tudhattuk meg, hogy piros eper vagy fehér eper terem-e rajta…

 

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings