Úgy, ahogy történt – 14. rész

– 14. rész –

– Nem tudja hol lakik Fekete Istvánné? – kérdezte Anyámtól.
– Hogyne tudnám. Én vagyok. – válaszolt Anyám.
– De nagy szerencséje van, hogy nem kellett sokat keresgélnem – mondta a jövevény.
– Aztán miért lennék én attól szerencsés, hogy maga meddig keres engem?
– Azért jó asszony, mert egy nagyon szomorú és életbevágó hírt kell átadnom.
– Jézus Máriám, vajon mit? – ijedezett Anyám.
– Ugye van magának egy Török István nevű öccse vidéken?
– Van bizony, a Pista öcsém! – mondta rosszat sejtve Anyám.
– Hát ennek az öccsének ma hajnalban a villamos levágta mindkét lábát. – közölte a jövevény.
– Magukhoz jött fel a hajóval, fel akart a hajóállomásnál ugrani a villamosra, de megcsúszott és beesett a kerekek alá, azok meg mindkét lábát tőből levágták! Bevitték a Rókusba, siessen, talán még életben találja! – tájékoztatott az illető.
– Jó, hogy magát küldték, mert én bizony nem tudom pontosan, hogy a Rókus hol van. Várjon egy kicsit, hamar összekapom magam és máris mehetünk!
– Sajnos, jóasszony én nem mehetek magával, mert éjjeli szolgálatban voltam, csak a főorvos bízott meg az üzenettel, mivel itt lakom nem messze. Inkább maga siessen, mert a testvérének nincs már hátra sok ideje! Isten áldja!
Ezzel aztán el is ment ill. elbicegett.
Anyámnak még csak meg sem fordult nagy ijedelmében a fejében, hogy a mi családunkban Pestre csak egészen különleges alkalmakkal utaznak fel emberek.
Leginkább orvoshoz, valami nagy betegségben, amit a községi doktor nem tud kikúrálni. De ilyesmiről nem lehetett szó. Az öccse makk egészséges volt.
Így aztán sietett. A 19-es “villanyossal” hamarosan megérkezett a Rókushoz. Remegő szájjal kérdezte a portást:
– Hol van Török István? Ma reggel hozták be a mentők. A villanyos levágta mindkét lábát!
– Várjon egy kicsit! Megnézem a kórháznyilvántartást! Mit is mondott? Hogy Török?
Aztán kikereste a “T” betűt, de ott nem találta Török Istvánt.
– Biztos még nem jött le a mai felvételi jegyzék. De menjen akkor egyenesen a sebészetre, mert ilyen esetekben csak ott lehet.
Anyám meg se köszönte a felvilágosítást és sietett a sebészetre. Egy igen jószívű apácát kérdezett az öccséről, elmondva a történteket.
– Ma még nem hoztak senkit a sebészetre, kedvesem – mondta jóindulatúan – de utána nézek a többi osztályokon.
És a kórház házi telefonján mindenkit megkérdezett. Török István nem volt sehol!
– Na, várjon csak! Majd a mentőket is megkérdezzük! – intézkedett a kedves nővér.
Török István nevű egyén kórházba szállítása nem történt és a mentők aznap még semmiféle villamos balesethez sem vonultak ki.
– Menjen haza nyugodtan kedvesem. Hála Istennek nincs itt semmi baj. Valami ostoba viccet csináltak magával. – vigasztalta Anyámat a nővérke.
Anyám még nem ocsúdott fel a megrázkódtatásból, de a remény kis lángjával szívében indult haza.
Otthon aztán szörnyű kép fogadta!
A házmester-lakás feltörve, fiókok kiforgatva, a holmik összedobálva.
Míg Anyám távol volt betörtek és kiraboltak bennünket. Csak megtévesztés volt a baleset, hogy félreállíthassák Anyámat. Aki, vagy akik elkövették, tisztában voltak családi kapcsolatainkkal. Ezek viszont csak olyan emberek lehettek, akiket Anyám is ismert.
Ellopták Apám egyik, valamikor ajándékba kapott zsebóráját, Anyám egy kis medalionos aranyláncát, amit bérmálásra kapott és több értékesebb ágy- és ruhaneműt, amit szüleim még nászajándékul kaptak, s amelyek még egyszer sem voltak használatban.
A rendőrségnek megtették a feljelentést. Ki is jöttek a nyomozók, de semmi érdemlegeset nem tudtak produkálni. Hiába volt a különös “bicegő” ismertetőjel, a tettesek nem lettek meg és az ellopott holmik sose kerültek elő.
Ezekben az időkben születhettem én. Az biztos, hogy ez előző betöréskor még nem éltem ill. nem voltam a világon, mert Anyám nem tért ki arra – a történet számtalanszori elmondása során – hogy engem – mint pólyást – hova is tett, míg a kórházba rohant. Tehát ezek után születtem én.
1925. április 19-én vasárnap, a házmesteri lakásban. Édesanyám második gyerekeként 5 kiló 20 dekás (!) súllyal. Szegény Anyám! Azt mondják vasárnap, kora reggel érkeztem.
Nem emlékszem – hogyan is emlékeznék! – hogy csecsemő koromban sok baj lett volna velem. Legalábbis nem meséltek erről.
Menetrendszerűen megkaptam a himlőt (erről van valami halvány emlékem, hogy vakaróztam és ezt nem engedték, mert ilyenkor könnyen “ragyás” lehet az ember!), aztán meg a szamárköhögést.
Erre már egy kicsit jobban emlékszem, mert olyan erővel köhögtem, hogy taknyom-nyálam egybefolyt.
Legelső esemény ami emlékezetem első fehér lapjára felíródott, az valami egészen lényegtelen dolog volt. Apámmal este mentünk valahova villamossal. A villamosnak nem volt pótkocsija. Jobbra volt a hosszú, oldalmenti ülés, a maga sárga-barna léceivel, baloldalon meg egymással szemben a kettős helyek.
Igen sokáig mentőnk a sötét és idegen helyen (mely hely lett volna akkor “ismerős” számomra?!) itt-ott oldalt világítottak a lámpák, meg kiszűrődtek az ablakokból a fények… Valahogy nyomasztó utazás volt, miért, nem tudom.
Most, hogy felülvizsgálom az akkori lehetőségeket, alighanem Budáról mehettünk Pestújhelyre és ez a vonal az Erzsébet királyné útja volt.
Talán valamelyik ismerős tudott valami olcsó lakást ezen a környéken, de az is lehetett, hogy ez volt az út Amália kisasszonyhoz, akitől szobabútort vettünk Pestújhelyen.
Emlékszem vénkisasszonyos alakjára, feltornyozott hajára, bár arcát nem látom tisztán. Viszont az biztos, hogy bútorával nem csapott be bennünket, mert kiszolgálták a családot, és a mai napig is megvannak egyik kedves rokonunknál, félig használatban, félig raktározva.
Ekkor tehát még nem lehettem 3 évesnél idősebb.
Miért hagytuk ott a házmesterséget az később sem derült ki, de valami nyomós okának kellett lennie, mert ez akkoriban igen jól jövedelmező foglalkozás volt. Szüleim sokat emlegették a karácsony-újévi borravalókat, meg a gavallér kapu-pénzeket.
Így kerültünk Pestújhelyre.
Apám ekkor már a Pesti Hírlap nyomdában dolgozott, amely a Légrády Testvérek tulajdona volt.
Ott tevékenykedett élete végéig, mint nyomdai segédmunkás, állandóan éjszakai műszakban.