Úgy, ahogy történt – 4. rész

– 4. rész –

Talán a Dunán való átkelésben jelenik meg utódainkban az akkor átélt, és a génekben öröklött félelem?
S ha már a félelemnél tartunk…
Öregapám hitéletéről semmit sem tudok. Egy furcsa történetet azonban édesapám mesélt róla.
Egyszer az uraság kislánya nagyon beteg volt. Talán tüdőgyulladása lehetett, ami akkor menthetetlennek látszott. Öregapám két társával a “kastélytól” nem messze egy délután a sarját kaszálta. Egyszer csak úgy fél öt tájban (az időpontot azért tudták, mert akkor fütyült be a délutáni vonat), egy furcsa, alaktalan, vagy talán oszlopformájú árnyat látott a kastély mellett. Öregapám vette észre először, mert pont a kaszáját fente.
– Nézzétek csak! – mondta a többieknek. Mire ők a mutatott irányba tekintettek, az árnyék már kétszeresére nőtt és magasabb volt az udvarháznál. Azután egészen a nagy, öreg diófák magasságáig emelkedett. És újra csak növekedett. Mozdulatlanul.
Végül mintha “átlépte” volna a házat, még lépett egyet-kettőt, és eltűnt…
Napfényes, tiszta idő volt. Öregapámék megkövülten nézték. Mindhárman ugyanazt látták.
– Valami történt odabent – mondta valamelyik.
Folytatták a kaszálást, és csak este tudták meg, hogy a kislány pontosan a jelenség idejében meghalt.
Öregapám nem lett ettől valami vallásos, de ezt a történetet olyankor mindig elmondta, amikor a túlvilág “lehetősége” valamilyen formában szóba került, bár – édesapámmal együtt – ez utóbbiban nem hitt.
Igaz ugyan, hogy eddig apai őseimet emlegettem, de ha már a természetfelettiek így szóba jöttek, el kell még valamit mondanom ebben a tárgykörben az anyai részről is, ami nem is annyira transzcendentális, mint inkább nagyon is földi, de mindenesetre így lesz elég “titokzatos”.
Török öregapám apja (Török István) a múlt század második felében már házas ember volt, és egy októberi estén elment jó barátaival szemrevételezni, de főleg ízre megvizsgálni, hogy a “Lebuk”-i pincékben megforrt-e már az idei must. Talán ki kellene térni erre a furcsa elnevezésre, hogy “Lebuk”. Ez egy patak melletti, poros, koszos, keskeny, kanyargós utcácska, vagy inkább köz volt. Máig is megvan, jelenleg a Petőfi utca nevet viseli, de volt már még szebben hangzó – és hozzá legkevésbé illő – Mátyás király utca is. Itt jegyzem meg, hogy a községnek igen jellegzetes, kifejező, de nem mindig találó elnevezései voltak az utcákra, közökre. Így például három főbb utcájából a fő utca a Magyar utca volt, amelyben túlnyomóan ugyan magyarok laktak, de laktak még rácok is, meg főleg itt voltak a zsidó boltosok, iparosok, vendéglősök. A hegynek kanyarodó Tóth utcában tudomásom szerint egy fiatal sem lakott, de még a községben sem. Rácok igen, de azok a róluk elnevezett Rácok között.
A Cigány utcában (ahová később a tanyáról anyai öreganyám is beköltözött, és magamat is illetőségből ide számítom!) nem volt egy szál cigány sem. Ők inkább a “Bánom”-i putrikban, vagy a partba vájt pincékben laktak. De ezekről majd később, most inkább figyeljük a dédapámat, amint jó tavalyi borral (mert most csak gyereknek való!) feltöltekezve a késő éjjeli órán bizonytalanul ballagtak a patak melletti Lebukból a házuk felé.
A templom toronyórája – amikor elmentek mellete – pont az éjfélt ütötte, de ez dédapámat nem zavarta, valami újonnan hallott nótát próbált fejében tartani, azt dudorászta. Amikor a templom alatti patak hídjához ért (jó “agáci-fa” híd volt, még én is jártam át rajta!) azt látja, hogy szembejön vele a hídon egy szerzetes-barát.
– Na, az anyád, erre meg arra, te csuhás! Mit kujtorogsz ilyen későn az utcán?! Gyere csak ide, már régen meg akarom számolni a reverendádon a lila gombokat!
(Itt a későbbiekben már valami zavart éreztem a történetben, mert a barátok nem reverendát hordtak, hanem csuhát, amelynek nincs gombja, és csak kötél fogja össze. A község plébánosa, aki címzetes apát volt, ő hordott lilagombos reverendát, és hozzá lila cingulust. De ez most a történtek miatt nem olyan lényeges.)
Szóval megy a hídon dédapám, jön a barát. A híd közepén – mint a mesében – összetalálkoznak, és ő elkezdi számolni a gombokat a gyér lámpavilágnál, alulról fölfelé.
A barát áll, egy szót sem szól. Talán a harmadik próbálkozásra sikerült a barát gallérjáig följutni.
– Harmincegy, harminckettő! – mondta édesapám, és ekkor – ó, borzalom! – a barátnak nem volt feje! Nem fogta a kezében, sem a hóna alatt. Egyszerűen fejetlen barát volt…
– Minden jó lélek az Urat dicséri! – nyögte dédapám megindulva az éjféli kísértetek elleni fohászt, és már nem érdekelték a barát gombjai, hanem futás – hazafelé! Útközben azt érezte, hogy mintha kisebb lenne a kalapja, ki akart menni a fejéből, és állandóan húzni kellett, hogy le ne essen.
Égnek állt a haja!
Házukhoz érve futtában megverte az ablakot.
– Örzse (mert Farkas Erzsébet volt dédanyám), eressz be – akarta mondani, de csak annyit dadogott:
– Öbe-be-be-be-be!