Dunaújvárosi Hírlap – 1998. április 11.
A kapitány most boldog…
Agárdy szakíró Kanadában, két mérkőzésen (a Carolina Hurricans és a Chichago Black Hawks csap össze a Toronto Maple Leafs gárdájával) piheni ki a C csoportos jégkorong-világbajnokság döntőjének mentális és idegi sokkját, nekem itt a nagy alkalom. A gondolat már rég foglalkoztat, de az említett döntő befejező harmadának utolsó percében körvonalazódott igazán. Történt pedig, hogy Kercsó Árpád, a magyar csapat szövetségi kapitánya a lefújás előtti másodpercekben hátrafordult és szélesen mosolyogva kiintegetett a Budapest Sportcsarnok publikumának. Ott, abban a gyönyörű pillanatban nem a kőkemény edzőt láthattuk, hanem egy nagyon, nagyon boldog embert. Szót se hokiról, ültünk le beszélgetni, s lám, mi lett belőle, azzal a pillanattal kezdtük…
Kercsó Árpád
Fotó: Lázár Zsolt
– Nagyon nehéz szavakba önteni, amit éreztem. Annyi gondolat kavargott bennem, hogy igazán nem is tudom összefoglalni. A boldogság mellett eszembe jutottak a nehéz, buktatókkal teli évek, a viták és csaták is – de mindent feledtetett a pillanat. Hosszú évek munkájának gyümölcse ért be. A csapat két országban szerzett örömet nagyon sok embernek – köztük nekem is. Egy pillanat alatt tudatosult az is, hogy minden megérte, s így utólag is köszönet mindazoknak, akik segítettek, hogy megélhettem ezt a percet, hogy elértük ezt a sikert. Lehet, hogy túlzásnak hat, de szerintem a magyar válogatott olyan eredményt produkált, mintha valaki száz méteren 8,6-ot futna…
– Barangoljunk el Gyergyószentmiklósra – és vissza azidőben. Milyen gyerek volt?
– Szülői szemmel jó gyerek voltam, de, mint minden fiú, nagy csibész. A konkrétumokról az édesanyámat kellene kérdezni, ő biztos tudja: három fiút nevelt és óvott. Az iskolában hangadó voltam, szerettem a középpontban lenni, akadt néhány tanár, akinél rossz fát tettem a tűzre – de a jó tanáraimat a mai napig szeretem és tisztelem. Aránylag jól tanultam: sosem voltam osztályelső, de a legjobb háromba viszonylag biztosan bekerültem – annyit tanultam, amennyit kellett, de az életemet már ekkor más határozta meg.
– Gondolom, ez a “más” éppen azzal a szóval jelölhető, amit, megállapodtunk, most nem ejtünk ki…
– Pontosan (nevet). Bár a végső döntést a gimnázium utolsó éveiben hoztam, de már előbb eljegyeztem magam – úgy látszik, egy életre – a jégkoronggal. Mi a város határában laktunk, Gyergyó folyója, a Békény a házunktól száz méterre folyt – télen azon játszottunk látástól vakulásig. Néhány év múlva már a gyergyói jégpályán hokiztunk, ott figyeltek fel ránk az akkori edzők. Azt a fedetlen, hagyományos pályát egyébként 1910-ben hozták létre.
A jégkorong Erdélyben és különösen a Székelyföldön már a 20-as évektől említésre érdemes. Gyergyó és Csíkszereda, aztán Marosvásárhely, Brassó és Kolozsvár – és később persze Bukarest – voltak a hagyományos fellegvárak. Ezek a hagyományok is magyarázzák, hogy Románia válogatottja 1978-ban ötödik lett az olimpián, évekig masszív A csoportos tag volt a világbajnokságon. De a nyolcvanas években egyre inkább ellehetetlenült a munka…
– A rendhagyó sporttörténelem-óra közepette azt se hallgassuk el, hogy ez az ellehetetlenülés már személyes sorsával is összefonódik…
– Amikor végeztem a főiskolán, rettenetes nehézségek árán tudtam csak elhelyezkedni Gyergyócsomafalván – el kellett menni a minisztériumig is az engedélyért -, s bár négy év alatt hat korosztály sportpályafutását indítottam el (azóta többen megjárták a román válogatottat), állandóan falakba ütköztem. Pártbizottsági emberekkel, iskolaigazgatókkal kellett nap nap után szó szerint csatákat vívni, miközben a csomafalvi gyerekek megnyerték a korosztályos bajnokságot, hatosával hívták a játékosokat az ifjúsági válogatottba (ahol szintén kiemelkedően szerepeltek), Gyergyón fedett műjégpálya is épült – de nekem és az öcsémnek, Csabának szemernyi esélyünk sem volt arra, hogy továbbléphessünk. Ez persze sok keserűséget okozott.
A Kercsó-fivérek, Csaba és Árpád, 1974-ben / Fotó: PS/Kercsó Árpád családi archívum
– Mikor döntött a Magyarországra település mellett?
– Amikor minden húr elszakadt. Épültek egymásra a dolgok, sérelem sérelmet követett, másod- meg harmadedzőnek se számítottak rám a magyarságom miatt! Nagyon sajnáltam otthagyni a gyerekeket, de az az időszak még most, évek távolából is elképesztő emlékeket idéz. Két kollégám is hét-hét évet kapott egy házibulin elfújt Székely himnusz miatt, az egyiknek a lakásán énekelték, a másik vitte a kazettát. És az ilyen hét évekhez nem kellett politizálni, nem kellett mellet döngetni! Barátoknál, tanári közösségben lehetett beszélgetni – de máshol nem volt szabad mukkanni. Ehhez jött az utazás lehetetlenné válása – ebben a közegben nem volt maradásom. Az viszont biztos volt, ha megyek, Magyarországra megyek – emlékszem a napra, amikor jöttem…
– Gyakran jár haza?
– Edzőtáborba évente vittem a gyerekeket, egyébként elég ritkán. Most április végén biztos hazanézek néhány napra.
– Jégkorongos körökben – úgy a játékosok, mint a szurkolók között – fanatikus embernek tartják. Fanatikus?
– Ez nehéz kérdés, valószínűleg az vagyok. Ha valamit elhatározok, azt legjobb tudásom szerint igyekszem végrehajtani. Nem szeretek veszíteni, nem szeretek második lenni – illetve ez így nem pontos: nem szeretek nem százszázalékosan teljesíteni. Hogy az mire elég, más kérdés, de én a maximumot adom azért, hogy a csapat is a maximumot adhassa. Csak így tudok nyugodt lélekkel tükörbe nézni, nyugodt szívvel elaludni. Azt hiszem, a fanatizmus mellé következetesség is társul…
– Ez családi tradíció?
– Valószínűleg az. Édesapám is roppant következetes, határozott iparosember volt – kőfaragó mester volt Gyergyóban, a családi hagyományt és a nevet a középső fiú, Lajos öcsém vitte tovább -, szigorúan munkára fogott minket, még az is lehet, hogy a hokit neki köszönhetjük, hiszen télen nem igazán lehet kőfaragóként dolgozni. Egyszóval a határozottságot biztos örököltem, meg a munkabírást is – ez később nagyon jól jött. Abban az időben, amikor hajnali ötkor hordani kellett a vizet, locsolni a pályára, jeget csinálni, mire kezdődik az első edzés…
|
|
– Mit csinál akkor Kercsó Árpád, amikor nincs edzés vagy mérkőzés?
– Eszik vagy alszik (nevet). Az biztos, hogy nehezen rázódom bele a semmittevésbe. Most a fedett jégpályával már lehet úgy tervezni, hogy lesz egy hónap szünet. Ez előtt maximum egy hétre, hosszas könyörgés után engedtem el a játékosokat. És persze én se igen mehettem, hogy várjam el a gyerektől, hogy ott legyen, ha én elmegyek? Egy hat-hétéves sráccal ilyet nem szabad csinálni – és most a 91-ben született gárda a legfiatalabb, van köztük három 92-es gyerek is. Nagyon ügyesek – már megnyerték a korosztályos bajnokságot.
– Hány korosztállyal foglalkozik jelenleg?
– Várjunk csak… nyolccal. Ne csodálkozzon, hogy nincs sok időm…
– És mi a terv az említett egy egész hónapra?
– Még nincs terv. Majd itthon elkertészkedem, talán nyaralni is eljutok. Bár, ha jól emlékszem, tavaly is ezt terveztem – csak meghiúsult. De most majd keményebben elhatározom – és nagy előny, hogy van már jég.
– Hobby?
– Szeretem a futballt, de csak világszínvonalon. Természetesen kíváncsi vagyok a vébé mérkőzéseire, rendszeresen figyelem az európai bajnokságokat, kupákat is. Gyergyóvidéki fiú lévén imádom a természetet is – egy-két napos látogatásaimkor nem hagyok ki egy gombászást, vadgyümölcsgyűjtést. A mi vidékünk gyönyörű, de az egész Székelyföldet imádom a hegyeivel, patakjaival, falvaival. Csakhát ritkán jut idő az utazásra. A múltkor éppen felidéztük valakivel az edzőtáborokat: a napi két jeges edzés mellett maximum arra jutott valamennyi idő, hogy néha, esténként elbeszélgessünk az ismerőseinkkel.
– Ha már “némasági fogadalmunkat” rég megszegtük, térjünk vissza újra a jégcsarnok világához. Pályáját tekintve nyugodtan állíthatjuk, hogy többször állt talpra, többször kezdett előről újra mindent. Nem tudom szebben kérdezni: miből merít energiát?
– Feltételek nélkül hiszek a csapatmunkában és a csapatszellemben – talán ez az egyik legfontosabb ok, amiért jégkorongedző lettem. Azt a szót, hogy “nem”, én a jégen nem ismerem – de ha kell, körbejárom a Földet azért, hogy ami jár, azt a fiúk kapják meg. Nagy szó, de valóban szívügyem a csapat: egy gárdát nem hagyok se munka nélkül, se cserben.
D. Kohász előkészítő csoportja /1987
– Motiválja a pénz?
– Számít, de nem elsődleges szempont. Mondok egy-két példát: amikor az akkori ifikkel jöttek az első komolyabb eredmények – jöttek az első ajánlatok is, Svájcból, Olaszországból. Most egy osztrák ajánlat érkezett – de ezeket a gyerekeket semmi pénzért nem hagynám itt. Otthonról sem a pénz miatt jöttem el – viszonylagos jólétben éltem. Azt a pillanatot a BL-ben, azt a boldogságot például nem lehet megfizetni…
– A jövő?
– Nem tudok “civilként” jósolni, tervezni. A mostani kiscsapatot is szeretném felvinni, ha lehet, egészen a csúcsig.
Ny. Zs.
1997. február 27.
Kercsó Árpád a mai magyar jégkorong egyik legnagyobb egyénisége – riport
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
