Dunaújvárosi Hírlap – 1970. november 13.
Negyvennyolcezer-ötszáz ember otthona…
48500 ember otthona már ez a város. Nagyra nőtt a munkában, szellemiekben és lélekszámban egyaránt. Ma már tudjuk, hogy ez a jelző, hazánk első szocialista városa – egyet jelent az endrődi kubikossal, a jászárokszállási parasztemberrel, az ózdi, diósgyőri kohásszal, a csepeli vasassal, a szabolcsi – munkalehetőséget kutató – fiatallal, s talán még a pesti vagánnyal is – aki eljött ide dolgozni, szerencsét próbálni, vagy feltett szándékkal várost alapítani. Itt dőlt el, hogy a nagy építkezés emberkohójában salakká válik-e, vagy acéllá nemesedik. E mindenhonnan jött emberek ma már dunaújvárosiak, akiknek gyermekei szülőföldjüknek tudják a pentelei fennsíkot.
6-os főút a város határában /1969
fotó: Fortepan/Bojár Sándor
“Az ország legdinamikusabban fejlődő városa” – állapította meg a legutóbbi népszámlálás. S van ebben – a számok száraz statisztikáján kívül – mély tartalom is. Az itt élők vonzották a távolabb élő ismerősöket, rokonokat: egy-egy ide érkezés sokszor elegendő volt a döntéshez, hogy maradnak. Tíz éve még harmincegyezer lelket számláltunk, öt éve már közelítettünk a negyvenezerhez, s azóta ismét nagyot léptünk előre: közelítünk az ötvenezerhez. Aligha szegényíthetjük le csak a személyes kapcsolatokra az ideorientálódást. A nagy léptekkel fejlődő ipar, a biztos megélhetés, kulturált körülmények, a fejlett technika és egy munkásváros sajátos közössége a keret, mely vonz és serkent mindenkit a beilleszkedésre.
Csakis ezzel magyarázható, hogy az elmúlt négy-öt évben annyival gyarapodott városunk lakossága, mint az Erkel és Liszt Ferenc-kert, a Barátság városrész és a Dózsa György úti lakótelep lakóinak összessége.
Munkácsy Mihály utca, a háttérben Ságvári Endre mellszobra (Kovács Ferenc alkotása, 1992-ben elbontva) /1970
fotó: Fortepan/Kriss Géza
A belső városrészben több mint tizenkétezer ember él. A “proli-negyednek” titulált Ságvári városrész a második legnagyobb városrészünk több mint tízezer emberrel. A legfiatalabbak pedig: az épülő Castrum 3 és félezer, a Ságvári II másfélezer, a Kertváros 2 és félezer ember lakhelye és otthona már.
E dinamikus fejlődés kétségtelenül nagy gondokkal jár együtt. A legnagyobb ezek közül is a lakás. Az ide érkezettek, az itt születettek és a családot már itt alapítók közül másfélezren élnek albérletben, “várományosok” az új lakásra. Tizenegy és félezer lakás épült fel az elmúlt húsz év alatt Dunaújvárosban. Az igényekhez mérten kevés, az elmúlt tíz év átlagában évente 467 lakást adtak át rendeltetésének. Az erőfeszítések most arra irányulnak, hogy a IV. ötéves tervben meggyorsíthassuk a lakásépítkezés ütemét. Szűkre szabottak a bölcsőde-óvoda-iskola “kereteink” is, vagy talán a keretek nem igazodnak a fiatalok városához?!
Mert mi tagadás – fiatalok városa vagyunk. Jelenleg kétezerháromszáz azoknak a legifjabb dunaújvárosi állampolgároknak a száma, akik pólyában rugdalóznak, első lépéseiket teszik, vagy reggelente gyermekkocsiban teszik meg az utat a bölcsödéig. A gyermekgondozási segélyt – mely államunknak a világ bármely országával az összehasonlítást kiálló szociális intézkedése volt – 1210 dunaújvárosi anya vette igénybe, és élt ennek lehetőségével. Az óvodai ellátottságunkkal sem dicsekedhetünk. Annál inkább dicsekedhetünk azzal, hogy Dunaújvárosban L-épületnyi lélekszámú óvodáskorú gyermek él, fejlődik, erősödik, akikről féltő szeretettel gondoskodunk, vigyázzuk egészségüket és lessük kívánnágukat.
Szórád Márton út /1970
fotó: Fortepan/Kriss Géza
Általános iskoláinkban hatezernégyszáz gyermek tanul, készül az életre. Korszerű iskolák, magas színvonalú oktató-nevelőmunka jó “startot” jelent számukra, mely lemérhető abból is, hogy az általános iskolát elvégzettek 78,2 százaléka választja a továbbtanulást. Középiskolai hálózatunk – gimnázium, szakközépiskola – új ágazatokkal bővült. S bár az igények már itt is nagyobbak az élet diktálta követelményekkel, lépést tudunk tartani. Városunk rangját emelte, hogy egyetemi város lettünk. A műszaki főiskola falai között több mint hatszázan tanulnak. Tegyük hozzá nyomban, hogy az ország különböző egyetemein, főiskoláin jelenleg százhetven dunaújvárosi fiatal tanul, szerez magasabb szintű képesítést, orvosi, mérnöki, tanári diplomát. Már csak ezért is ránk illik a tanulók városa szép jelző, – hát ha még hozzászámítjuk, hogy esti és levelező tagozatainkon a napi munka mellett több mint ezren tanulnak, nemcsak ránk illik, hanem jogos is a titulus.
Dunaújváros Vasmű és Papírgyár a magasból /1970
fotók: Fortepan/MHSZ
Városunk vállalatainál, üzemeiben, intézményeinél több mint huszonötezer ember dolgozik. Ez jelent számukra megélhetést, kenyeret, munkaalkalmat, célt, foglalkozást, hivatást. A város léte és a környező községekre, településekre gyakorolt hatása nyilvánul meg abban, hogy a huszonötezer dunaújvárosi munkavállaló, aktív kereső mellett hétezernégyszáz vidékről naponta bejáró dolgozót foglalkoztatnak ugyanezek a vállalatok, üzemek, intézmények. S bár városunkban csaknem teljes a foglalkoztatottság, jelentős – ezerre tehető – a háziasszonyok száma.
Akik valamikor érett korban érkeztek ide, a negyven-negyvenöt évesek – ma már nyugdíjasok. Közel négyezerötszáz öreg él városunkban. Valamikor legszebb álmaikat építették e falakba, s számukra megadatott, hogy álmaik valóra válását láthatják, élvezhetik nehéz munkájuk gyümölcsét. Sajátos gond az övék – kétségtelen – melyet nem mindig oldhat fel csupán az érdemek elismerése.
Dózsa György út /1970
fotó: Fortepan/Kriss Géza
Dunaújváros valamikor a lehetőségek kerete volt csupán, melyet tartalommal kellett megtölteni. Azok töltötték meg, akik e számok mögött vannak. A munkát elkezdő és a munkát folytató felnövekedett új generáció. Mely egyformán nagy feladattal birkózik, a fejlődés szüntelen folyamatában az újabb és újabb célokért.
Sasvári György
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
